Mikor csontomra
a hús rátapad,
nem vagyok más,
csak kórházi számadat.
Mikor fájó árny
a rám rajzolt mocsok,
hegtelen sebek közt
a megbocsájtás konok.
Mikor arcomra feszül
pergamen bőröm,
mosódó emlékek
könnyeit nem győzöm,
fénytelen szememben
elfeledett képek,
fakó szembogaram
a semmibe réved,
lázrózsás borzongást
hint reám az átok,
félelem simul rám –
már semmit sem várok.
Mikor léleklángom
csak pislákoló mécses,
csupasz lelkem lásd,
tiszta hittől ékes.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.09. @ 20:40 :: Vaskó Ági
