(Babits kertjében)
Most itt ülök nálatok újra,
elalélt köröttem a didergő kert,
a karosszékben csendben elaludtam,
s az esti harang síró szava kelt.
Álmomban hozzád öregedtem,
és együtt néztük a sápadó holdat.
Az évek fehér hópelyheit
lassan fejemre szitálta a holnap.
Vendéget vártunk, hogy végre jöjjön,
figyeltük lépteit: hogy kaptat, zihál!
A lépcső alján, tán félúton megállt
és bekiáltott: Majd máskor, Mihály!
Körénk gyűlt a gázlámpák sárga fénye,
ahogy virágot bontott egy apró kaktusz,
könyvtárad tengernyi kincse közt
csak hallgattalak, poeta doctus.
Fájón tört rám a józanság,
hogy ez az egész egy mese.
Ott fenn a hegyen én elhittem,
sosem leszel a Bánat hitvese.
Egyedül ébredtem a házban.
Előttem fénykép: néma a szád.
Egy kávéscsésze, a tegnapi hírlap,
rajta rövidre faragott tintaceruzád.
A homokszín falon látszik az idő,
tán egyszer eljön az érchangú nyár.
Csend van. Szemembe néz a vasárnap,
s a szederfáról halkan csöpög a február.
Legutóbbi módosítás: 2015.02.11. @ 17:16 :: Fehér Csaba
