Vandra Attila : Őserdei illemszabályok

Megtörtént eset, csak picit színeztem ki.

 

 

A Rimutaka, vagy más néven a Rimu-hegy csak kilencszáz méter magas. Nem több, mint a Cenk Brassóban. Igaz, megmászni sokkal nagyobb kaland, ugyanis nem Brassóból, vagyis ötszázötven méterről, hanem szinte tengerszintről kell indulni. Jó kis túra. De hát, aki a Kárpát-kanyarban nőtt fel, mint a Türkösi család, az hozzá van szokva ilyen kirándulásokhoz: Nagykőhavas, Keresztényhavas, Csukás, Királykő, Bucsecs, Fogarasi havasok…

Az idetévedő európai számára szóban nehezen leírható kaland mégis. E hegy egy részét esőerdő borítja. Mi magyarok őserdőnek nevezzük, de a szó hallatán egy áthatolhatatlan egyenlítő vidéki vadon jut eszünkbe, amelyen át bozótvágó kés nélkül nem lehet utat törni. A két meghatározás csak részben fedi egymást.

Nos, az aotearoa-új-zélandi esőerdőkre ez csak részben igaz. Csak azokra, amelyekben a manuka- és a kanuka-fák mellett néhány cserje az uralkodó, melyeknek sűrű a lombozatán alig hatol át a fény, úgy hogy csak az ágak hegyén nő levél. Ám ezekre nemigen illik az őserdő elnevezés, hiszen semmi esetre sem ősiek vagy háborítatlanok, hiszen fiatal fák alkotják. Ám amint az erdő öregszik, és a cserjék helyét tíz-húsz méter magas fa-páfrányok (tree-ferns), Nikau-pálmák, valamit fák veszik át, s főleg amikor még ezeket is túlnövik az ötven-hatvan méterre is megnövő kaurik, kowhaiok, rimuk, raták, stb, akkor már az erdő nem áthatolhatatlan többé. Az európai turista úgy érzi a madárhangtól zengő erdőben, mintha szürreális világba került volna.

Csoda lett volna, ha Türkösiék nem kerülnek extázisba, ki-ki a maga módján. Endre, a családfő szorgalmasan csattogtatta vadonatúj fényképezőgépét, mert ezt meg kell örökíteni. Ezeket a fényképeket évek múltán is nézegetni fogják. Hajnalka, a felesége az út túloldalán keresett újabb látványosságokat, például még magasabb sok évszázados ratát, epifithon (élősködő) növényt, tavacskát az erdő közepén, fa-páfrányt vagy Nikau-pálma csoportosulást…

— Ide gyere! Ezt fényképezd le! — hívogatta férjét.

Irma, a tizenhét éves lányuk füléből kikerült a máskor odanőtt fülhallgató, s ezúttal nemesebb célokra használta szerszámát, mint hallóidegeinek szisztematikus sorvasztása. Ugyanis készülékével fel lehetett venni az erdő hangjait is. No persze, édesanyja hívásai, de főleg öccse rikoltozása bele-beletrafált az értékes felvételekbe. Ki más volt legjobban feldobva, mint a tizenegy éves Őrs.

Őt kevésbé érdekelte az élmények megörökítése, inkább egy-egy faóriásra próbált felmászni a liánokba kapaszkodva, édesanyját riogatva, majd Tarzanként eresztette alá magát. No persze, a:

— Normális vagy, fiam? Hova képzeled magad? — sem maradt el. De hát ő pont erre várt már egy idő óta.

— Az őserdőben vagyok! — tromfolta le boldogan a családi erénycsőszt, aki otthon nem egyszer vetette szemére, viselkedjen rendesen, mert nincs az őserdőben. Most végre szabaaadsáááág! Freedooom! Mindent szabaaad!

Már csak nővére dühös kifakadása kellett fűszernek. Jó persze az ő bosszantása, amúgy is jó buli. A négy-öt méterrel alábbról jövő tehetetlen nővéri fenyegetőzésre következhetett a gúnyos:

— Gyere, mássz utánam! — évődés. Persze a kolerikus válasz sem maradt el. Hamarosan annyira elszabadultak a jelzők, hogy a család erényeinek bősz őre jobbnak látta közbelépni.

— Muszáj leégetni állandóan a bőrt a képünkről, ha már bennetek nincs egy csepp szégyenérzet?

— Mint Abu Dhabi repülőterén! — utalt ottani civódásukra Endre is felesége segítségére sietve. Őt is elkapta a nevelési roham.

— Ó, na, Apu, ki hallja itt, ahol a… — nem fejezte be a mondatot, mert azt mégse mondhatta, itt a madár sem jár, hisz zengett tőlük az erdő.

— Például a kanyar után épp jön valaki! — mutatott az úton előre az apja, ahol a levelek közt át-átvillant egy vagy több haladó alak ruhája.

— Itt azt is nyugodtan üvölthetem, hogy: „Menjeteek a picsábaaa!” — rikoltotta el magát torka szakadtából. — Úgysem értik. Nem tud itt senki sem magyarul!

A következő pillanatban egy harminc körüli pár jelent meg a kanyarban…

— Én helyetted nem lennék ennyire biztos ebben! — szólalt meg a fiatal férfi nevetve. — Az előbbi megjegyzés nekünk szólt? Mivel érdemeltük ki? — nézett a magasba a „bűnöst” keresve szemével, miközben Őrs kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy a több mint két méter átmérőjű fa ellenkező oldalán maradjon, nehogy szembe kelljen néznie az érkezőkkel.

— Kicsi a világ! — mosolyodott el a fiatalasszony is. — Csak a Holdon nem kockáztatod, hogy magyarral találkozz! — kezdte az ismerkedést. — Balla Áronné Jánosi Erika vagyok — nyújtott kezet Hajnalkának. — Wellingtonban élünk már öt éve. És önök?

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 708 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.