Dezső Ilona Anna : Gól!

Illusztráció: saját kép. Címe: különc, vászon-akril, 40 x 30 cm.

— Gól! Gól! — üvöltözik a férfi, miközben óvatlanul lötyköli ki sörét a drága perzsaszőnyegre.

— Jaj! Jaj! — sikong a másik szobában egy vékonyka női hang. A férfi, meg sem hallja, öklével verdesi a kis asztal tetejét, majd megnyugodva végre visszaül, kényelmes foteljébe.

— Segíts! Jaj! — sikong a másik szobában egyre követelőzőbben a nő.

— Most ne tedd! Kérlek… Még öt perc! — kuncsorog a férfi, de már fél szemmel a szobaajtó irányába, ennek a meccsnézésnek is annyi, gondolja magában, majd kényszeredetten feláll. Még vár pár másodpercet, de erre hihetetlen mód, az imént még cérnavékonyságú sikongatás átmegy ordításba:

— Úr Isten! Na, ne!

Ennek fele sem tréfa, rohan a férfi, ösztönösen keres valami meg nem nevezett betolakodót, hiszen a nő az ágy tetején ugrál. Azonnal négykézlábra ereszkedik, felemeli az ágyterítőt, bepréseli magát a szűk helyre, tágra mereszti szemét, a hirtelen jött sötétben nem lát még egy porszemnyit sem. Hirtelen mozdulat, a nő talpa alatt a rugó reccsen…

— Azt-a! — üvölti el kínjában magát az ágy alá szorulva —, beleállt a rugó a mellembe.

— Ó! Bocsika… nem akartam — ugrik még nagyobbat a nő, most le az ágyról, mire a rugó még nagyobbat roppan, egyenesen a már kifelé evickélő arcába:

— Te megbolondultál! Kivered a szemem! — szisszen fel kínjában, de már bánja is, hiszen a sértődékeny teremtés ezek után biztosan nem fekszik mellé legalább két hétig.

— Te vadállat!

Bejött. Na bumm! Telitalálat, gondolja magában, mire végre sikeresen kiszabadul. Percekig pihen hanyatt a parkettán. Próbálja színlelni a fájdalmat, ami persze azonnal el is múlt, ahogyan kicsúszott az ágy alól. A nő sértődve temeti arcát egy színes bulvárlapba. Nem szól. A férfi vár, a nő olvasást mímel. Telnek a percek. Odakint újabb gól, a szpíker üvöltve közli, hogy egyenlítettek.

— Miért teszed ezt velem minden meccs alkalmával? — fogja könyörgőre a férfi, majd négykézláb próbálja megközelíteni a sértődött asszonyt. Megérezve a férfi melegét lába előtt, felhúzza mindkét térdét, lábfejeit maga alá gyömöszölve, még jobban elbújik valamelyik celeb sztorijának leírása mögé.

— Akkor ülj itt magadnak… de nem ajánlom, hogy még egyszer kiugrass, még pár perc, kicsim. Érted? Pár perc…— feláll és visszamegy a tévé elé. Alig huppan megszokott helyére, mikor a reklám máris jelzi, a meccsnek vége.

— A betyárját, most akkor ki nyert? Miért nem nézhetek legalább egyszer életemben végig egy vacak meccset?! — már maga sem tudja mérges-e, vagy elégedetlen. Leginkább elkeseredett, hiszen ismeri asszonyát, pihe könnyű hancúrozás helyett dorombolhat lábai előtt napokon át, míg megengesztelődik. Na, de miért kell ezt minden este végigcsinálni? Hát nem kell, hallja magában a választ. Működésbe jött a kisördög, gondolja, s azonmód, ahogy előkaparta magát tudata legmélyéből, már le is nyomja torkán, nyel rá egy hatalmasat, vissza ne böffenhessen, majd maradék sörével kellő mélységbe küldi kortyonkénti erőszakkal. Na, csak azért… majd bemegy a fürdőszobába, és gondol egyet. Azért sem fekszenek le ma este haraggal.

— Drágám? — szól ki kedveskedve —, mit szólnál egy kis esti meséhez?

— A meccseddel drágám — jön a cinikus válasz.

— Legalább azt mondd már el, mitől ijedtél meg az imént?

— Nem mindegy az neked? Mire méltóztattál felállni, már elbújt az ágy alá. Legalább nem alszol ma egyedül — válaszolja, miközben kiviszi paplanját, párnáját a nappaliba. Kihúzza a kanapét, s elkezdi komótosan az ágyazást.

— Na, mit kap az én kis cicám ma estére? — huncutkodik az ember, miközben táncosnőket meghazudtoló tehetséggel kezd el egy sztriptízt lejteni előtte.

— Ugyan már!  Ezt feleslegesen játszanád el, ma estére ennyi… elvetted a kedvemet — mondja, kezével még legyintve is egyet a nő, majd unottan leveti magát a párnájára.

— Na… nézd csak — mosolyog a férfi, miközben óvatosan ledobja fürdőköpenyének megkötőjét a nő lábai elé… — és most mi következik?

— Semmi, drágám… alvás — válaszolja az asszony.

— Biztos vagy benne? — kérdi a férfi.

— Egészen. Oszolj, álmos vagyok, reggel korán kelek.

Ekkor a férfi ledobja köpenyét, ott lubickol az asszony döbbent tekintetében. Eleinte csend, majd hatalmas hahotába fog a korábban sértődött teremtés:

— Te nem vagy normális… te kis bohóc! Bediliztél…— csuklodja jókedvűen.

— Na, mit mondtam, hogy ma nem fogsz csak úgy ni, haraggal lefeküdni — vetné rá magát a férfi, ám a nő erre félrehúzódik. Akkora hasast esik a kanapé mellé, mint amekkora, szinte megremegnek a falak is. Erre a nő még jóízűbben nevet. A férfi nem mozdul, ahogy elterült, úgy fekszik mozdulatlan. A nő eleinte bökdösi nagylábujjával, majd mutatóujjával próbálja csiklandozni a jól ismert helyen a talpa közepén. Ám a férfi akár egy darab kő, úgy fekszik.

— Jaj, ne! — sikít az asszony, és már szalad is a telefonhoz.

— Kérem! Segítsenek! Gyorsan! A férjem!

— Nyugodjon meg asszonyom, a címet, azonnal megyünk.

Ordítja a címet, majd pánikrohamába úgy visít, mint egy eszelős. Odaátról egyre hangosabban veri a szomszéd a falat. Kit érdekel ez most, már lila a szája széle a görcstől, ami eluralkodik a férfi vérének látványa miatt. Feje alatt egyre nagyobbra nő a bíborvörös tócsa.

— Adj neki egy nyugtatót! — adja a mentőtiszt az utasítást. — Még jó, hogy nyitva volt a bejárati ajtó. Asszonyom, mi történt?

— Viccelődni akart, elesett. Játszottunk, rám akarta vetni magát, valamiért elhúzódtam, és akkor… és akk… jaj! Jaj! Ne! Ez is az én hibám! — visítja, amikor megfordítják a férfit. Arca felismerhetetlenné maszatolódott a furcsa ragacstól.

— Höm… hm… őrült… ez beszarás hallod… — hatalmas röhögés —, hogy a túróba lehet ellátni egy ilyen muris sérültet? — cincogja a mentőtiszt az ápolónak, miközben rámutat a beteg férfiasságára.

— Hm… bru-ha-ha… — tör ki a hangos vigalom mindkettőjükből, szinte azonnal, amint megpillantják a hatalmas babos masnit.

— Segítsenek! Kérem, segítsenek! — könyörög a kétségbeesett asszony. Ám a mentősök éktelen röhögése megakadályozza az elsősegélynyújtást.

— Kérem… ha-ha… kérem, ha-ha-ha… meghalok, esküszöm, ebbe beledöglöm — sikítja magából kikelve a mentő sofőrje.

A nő szégyenkezve, hirtelen magához térten emeli fel hangját.

— Na, de kérem, most ugye csak viccelnek! — miközben már tárcsázza a mentőszolgálat ügyeleti számát ismét. Majd lecsapja, hirtelen berohan a férje mellé. Épp jókora kötéssel rögzítik felhasadt fejbőrét, magához tért, ő maga is mosolyog. Átöleli, boldogan szorítja magához, mit számít már az iménti borzalom, hiszen él! A sofőr az időközben eltávolított masnit gusztálgatja.

— Csak be kellene jöjjön — mondja még mindig jóízűen kacarászva a mentőtiszt.

— Katonadolog. Elnézést, hogy ilyen marhaság miatt kellett magukat ideugrasztani — válaszolja a férfi.

— Hát hallja, sokféle-fajta férfiasságot láttam már életem folyamán, de még ilyen masnisat, soha… — erre aztán még nagyobb hahotába tör ki a hirtelen egymást értő férfitársaság. A nő bénultan figyel. Korábbi öröme elszáll, megszégyenülten igyekszik félrevonulni a szúrós megjegyzések elől.

— Persze… Persze… — vágja oda sebtiben. — Vagy meccs, vagy a férfiasság, egyébhez nem is értenek maguk! — haragosan rájuk csapja a hálószoba ajtaját. Elkeseredve, megalázva fúrja fejét az ágyon maradt egyszemélyes párnába. A zokogásra hirtelen csend támad.

— Juj! Jaj! — pattan fel a nő hirtelen az ágy tetejére! — Segítség…

A férfi, jól bebugyolált fejjel rohan a hálóba, préseli be ösztönösen magát az ágy alá, a rugó, mint rendre mindig, beleáll a mellkasába, a nő leugrik, fel a sarokban lévő fotelbe, elő a pletykaújságot, és már folytatódik a jelenet ott, ahol korábban elkezdődött. Csak a férj nem tartja viccesnek. Most nem nyeli be a kisördögöt, kimegy, rácsapja az ajtót.

— Uraim. Van egy potyautasuk. Bevinnének?

— Na, hallja… De a masnit… azt ugye nekünk adja…

 

Legutóbb szerkesztette - Dezső Ilona Anna
Szerző Dezső Ilona Anna 80 Írás
Dezső Ilona Anna, 53 éves vagyok. Nagyrábén élek, a Sárrét egyik kis falújában Magyarországon. Nagy szerelmem a festészet, és az irodalom. A Batsányi-Cserhát Művészkör országos titkára, a Szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrend dámája (lovagtisztje) vagyok.