Tóth Zita Emese : Alakzatok

 

 

Egyenletesen pörgök ki

jelenem kínosan megszámolt sarkaiból,

próbálom körré formálni az életem,

beleszámítva végre a véletlent,

meg hogy semmi sem az,

hogy semmiért cserébe nincs vigasz,

és általában a taps is elmarad

egy-egy túlfeszített,

ám de sikeresen teljesített életszakasz után.

Aztán szimplán csak bután néz vissza a tükröm,

majd az asztalon heverő poharaimat vízzel töltöm meg,

fontos, hogy tiszta legyen,

vagy legalább a szándék legyen őszinte,

mert a csúcsra jutás helyett sokszor még

a sikereinktől is

csak földszintre jutunk,

s olykor pont mikor elbukunk

kerülünk vissza a helyes útra,

ha egyáltalán van ilyen.

Na milyen,

ha nem felelsz meg magadnak

felgyülemlett elvárásokkal a szemben?

Próbálom az eszembe vésni,

milyen nem elítélni önmagam,

egyszerűen csak elégnek lenni

és minduntalan megelégedni

a hétköznapokkal,

meg hogy nem vagyok angyal,

se zseni.

 

A szívemet mostanában csak a szimpla

biológia lükteti,

beidegződés, hogy élek,

nem tudom abbahagyni,

pedig néha rohadtul félek a holnapoktól.

 

Félreértelmezett szójáték a világ,

nyelvem alatt gyűjtöm a metaforaként

összeállt tanulságokat,

poharamba kortyolok,

lenyelve a túlgondolt költői képeket,

úgy érzem magam,

mint hazugságokkal körülvett,

titkos légyottok után szokás.

Titkon kielégültem

és szerelmes vagyok ebbe az egész

elcseszett valamibe,

csak nem söpri le

a vállaimra nehezedett igazságot.

Kockáim gömbbé pótlom ki azzal,

ami hiányzott.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.11.02. @ 19:41 :: Tóth Zita Emese
Szerző Tóth Zita Emese 146 Írás
'92 ősztől vagyok. 8 évesen kezdtem verset írni. Azóta is tart.