Egyenletesen pörgök ki
jelenem kínosan megszámolt sarkaiból,
próbálom körré formálni az életem,
beleszámítva végre a véletlent,
meg hogy semmi sem az,
hogy semmiért cserébe nincs vigasz,
és általában a taps is elmarad
egy-egy túlfeszített,
ám de sikeresen teljesített életszakasz után.
Aztán szimplán csak bután néz vissza a tükröm,
majd az asztalon heverő poharaimat vízzel töltöm meg,
fontos, hogy tiszta legyen,
vagy legalább a szándék legyen őszinte,
mert a csúcsra jutás helyett sokszor még
a sikereinktől is
csak földszintre jutunk,
s olykor pont mikor elbukunk
kerülünk vissza a helyes útra,
ha egyáltalán van ilyen.
Na milyen,
ha nem felelsz meg magadnak
felgyülemlett elvárásokkal a szemben?
Próbálom az eszembe vésni,
milyen nem elítélni önmagam,
egyszerűen csak elégnek lenni
és minduntalan megelégedni
a hétköznapokkal,
meg hogy nem vagyok angyal,
se zseni.
A szívemet mostanában csak a szimpla
biológia lükteti,
beidegződés, hogy élek,
nem tudom abbahagyni,
pedig néha rohadtul félek a holnapoktól.
Félreértelmezett szójáték a világ,
nyelvem alatt gyűjtöm a metaforaként
összeállt tanulságokat,
poharamba kortyolok,
lenyelve a túlgondolt költői képeket,
úgy érzem magam,
mint hazugságokkal körülvett,
titkos légyottok után szokás.
Titkon kielégültem
és szerelmes vagyok ebbe az egész
elcseszett valamibe,
csak nem söpri le
a vállaimra nehezedett igazságot.
Kockáim gömbbé pótlom ki azzal,
ami hiányzott.
Legutóbbi módosítás: 2014.11.02. @ 19:41 :: Tóth Zita Emese
