Király Attila : Beszakadt jég

köszönet a megíráshoz kölcsön adott érzelmeidért

  

A napokat összegyűrt zsebkendőként dobálod bele a múlt papírkosarába. Egyfolytában csak sírsz. Már annyit, hogy a könnyeiddel szinte egy egész tavat meg lehetne tölteni, mely jeges pillantásait feléd visszatükrözve lassan befagy. Alig hallhatóan hívogat magához, és te óhatatlanul is a közepére merészkedsz. A dermedt víztükör reccsenve nyílik meg, te pedig beszakadsz. Önmagadba, a múltadba. A jégbe.

Nincs menekvés. Már mozdulni sem tudsz, és egy árva hang sem jön ki a torkodon, nemhogy segítséget hívhatnál.

Csak várod, eltűröd némán, barázdáktól mélyülő homlokkal, ahogy a könyörtelen víz lassan elnyel. Magába itat, mint valami téged megkínzó, elsivatagosodó érzelmi közöny. Olyan nagy a csend és olyan mérhetetlenül üres.

A szíved, ami nemrég még őérte dobogott, egyre lassabban kezd verni. Mit nemrég? Még most is, és úgy érzed, hogy ez egészen az idők végezetéig így marad már. Te ezt így gondolod, de hol járhat azóta ő? Mit érez, kivel van, mire gondol? Késszúrások módjára érnek meg benned a kérdések.

Vajon nagy néha még az eszébe jutsz? Eldőlt szerszámként szédül el mellőled ez a kérdés is.

Tompa didergés kúszik felfelé benned. Szinte érzed, ahogy megfagy ereidben a vér. Nyöszörögve súrlódnak egymáshoz a hemoglobinok, de a füledben még ott dobolja a riadót. Mintha egy lezárt ajtón dörömbölnének, ami képes lenne visszavezetni hozzá az együtt eltöltött boldog napokba, órákba. Abba a kevésbe, ami neked belőle jutott.

Lehet, félig már a túlparton jársz, ahonnan mostanában még nem jött vissza senki emberfia.

Hallucinálni kezdesz. Őt látod magad felé közeledni. Ugyanazzal a pimasz mosollyal az arcán, mint amivel már az első pillanattól megfogott és levett a lábadról, bár ezt ügyesen titkoltad előtte. Azzal, ami beköltözött a szívedbe, és azóta is ott lakik. Óriási könnycsepp gördül le a szemed sarkából. Ha tehetnéd, hallá változnál, beleugranál és elúsznál benne a semmibe. Aranyhallá, ami mindenki kívánságát teljesíti, beleértve a sajátodat is. Kívánsz valamit. Őt. Hirtelen hozzád ér, és te megint elvesztél. Kezed az övéért nyújtod, de csak az üres levegőt markolod. Valami könyörtelenül beleszúr a gyomrodba, és néma sikolyra nyílik a szád, melyet a fagy azonnal jégvirág pókhálókkal sző be.

Mint rónán a szél, leülepedett emlékeket úgy kavar fel téged is a találkozás. Pedig nem először látod újra, mióta elment, de mégis… te még mindig ugyanazt érzed, mint amikor még együtt voltatok.

A kerítés elemei, a házak, a fák mind-mind felkiáltójellé válnak az utadon.

Már jóval a megérkezése előtt pillangók repkedtek a hasadban. Remegett mindened, és amikor belépett az ajtón, alig bírt megtartani a lábad, szinte rogytál össze, és csak egy csókja tudott megmenteni attól, hogy nehogy ott helyben halj bele az akkor érzett végtelen boldogságba.

Újabb könnycseppek forrósodnak szemed sarkában, spontán az ajkaidba harapsz. Hiába minden.

A sok neked okozott fájdalom, hűtlenkedés, a hazudozások, kiüresedett ígéretek, egy amúgy életképtelen kapcsolat stációi, hiszen ha csak az egyik szeret szívből… te ennek ellenére még mindig az a régi vagy, aki sokat, a mindent remélve vetette bele magát ebbe a kapcsolatba.

 Amikor megérzed a közelségét, azt oda nem adnád a világon semmiért sem cserébe.

 Mintha csak nála lenne képes megnyugodni a lelked, és csodadoktorként minden bajod elmulasztaná. Még mindig szereted őt, és azzal is tisztában voltál mindjárt az elejétől fogva, hogy ez az érzés nem játék. Arra számítottál, hogy ő ebben tükörképeddé szeretne válni. Vajon ő mit vett észre benned, mint látott beléd? Mi vezérelte, a puszta vágy, a szív vagy a lélek magassága?

Hiába is akarnád tovaűzni a szívedből, egyszerűen nem megy, legalábbis egyelőre nem. Ebbe fáradtál bele nap mint nap, és most már nincs tovább. Elfogy az erőd, feladod. Gyönyörű jégvirággá válsz egy kihűlt érzelem ablakán.

Csak az emléke marad meg, mellette te és a jég.

Ami elnyel.

 

 

 

(2010-es években)

Legutóbb szerkesztette - Király Attila
Szerző Király Attila 84 Írás
1967. szeptember 17.-én, vasárnap hajnal előtt születtem a volt királyi főváros, Esztergom kórházában. Anyai ágon Fekete erdei német és bajor, apai ágon palóc vér csörgedezik az ereimben. Édesapámtól a Király, míg édesanyámtól az Attila nevet kaptam, így lettem magyar. Kis kitérőtől eltekintve többnyire a Duna jobb partján fekvő Nyergesújfalun élek. Kisvárosom északi pereme a trianoni gúnyhatár...ezért folyton honvágyat érzek országomban a Hazám iránt. Tanulmányaimat is itt kezdtem a helyi általánosban, majd a vegyipari szakközépiskolában folytattam, de úgy is fogalmazhatnék, hogy itt szabotáltam, mivel a mesék és a regények sokkal inkább érdekeltek, mint a tananyag bizonyos részei. Eddig két gyermekem született, Anna és Tamás. Jelenleg mindketten egyetemisták. Nem is kívánhatnék jobb gyerekeket magamnak. Versek írásába 14 éves korom körül fogtam, de ez csak amolyan első szárnypróbálgatás volt, amelyet a nagybetűs élet taposómalma hamarjában kerékbe is tört. Nem vagyok szolgalelkű, ezért nem szívlelem a láncokat, hiába csörgetik azt mások oly lelkesen. Közben eltelt több mint 30 év, mely alatt néhányszor élve reinkarnálódtam. Közelebbről tanulmányoztam a női lélek működését, és a politikát, melyek során, következtében életem időnként váratlan fordulatokat vett. Hordozok néhány kitörölhetetlen tetoválást a lelkemben, fejemben pedig a hagyományos mellett a női-magyar szótár egy halványabb kivonatát. Ahol a mások határai véget érnek, nagyjából ott kezdődnek az enyémek. Élő könyv vagyok, aki saját megírását érleli magában. Ha akarattal bántasz, a te lapod kitépődik, és én örökre becsukódom előtted. A versekről úgy gondolom, hogy nem én írom őket, hanem ők íratják magukat velem. Az én felelősségem az, hogy ez minél magasabb színvonalon történjen meg. Tartok vele valahol.