Pilla S.M : Egy jótékonysági délután margójára

2014. szeptember 25. 15-19 óráig…

 

Nem szokásom tévét nézni. Ontja magából a manipuláltan gyártott infót, különösen nagy hangsúlyt fektetve a negatív hatásra, főleg a hírekben. Manapság nem a jó dolgokat érdemes közhírré tenni, hanem a rosszakat. Nem szeretem hallgatni századunk elkeseredettségét, hiszen sok ember jár sok kereszttel… azt sem szeretem, ha celebek kapnak reflektorfényből nagyobbat, nem a sérült, de igazán erős, tehetséges emberek, gyermekek, és sorsok, nem beszélve a szegénységről, az éhezésről, amit jóval többet kellene mutatni, hogy megoldásra leljenek.

Nem szeretem a televíziót. Nem szeretek szomorú lenni. Nem szeretem.

Augusztus elején, valamiért mégis bekapcsolva volt a kétbetűs torz-világ (TV), szerintem valamit éppen a konyhában ténykedtem, amikor az egyik kereskedelmi csatorna műsorvezetője hangján ezt a komfot hallottam:

„A Fókusz történetének egyik legszívszorítóbb története következik. Megszólal az a hatéves kisfiú, aki súlyos sérülésekkel, de túlélte saját házuk leégését. Megrázva néztük mi is a felvételt, amin Kristóf, családja engedélyével beszélget riporterünkkel. Egészen torokszorító, mennyi életkedvvel mesél, miközben az őt megmentő apukájának sírját akarja látni, és a leégett házukat…”(Barabás Évi)

Azonnal berohantam, leültem a fotelba. Nem részletezem. Könnyekkel szememben néztem végig egy család történetét, és amikor vége lett, valami elindult bennem…

(A videó: http://rtl.hu/rtlklub/fokusz/videok/388386 )

Nehezen aludtam el. Folyamatosan Kristóf járt az eszemben, amikor megvilágosodott bennem a cél: örömöt akarok adni nekik. Anyának és fiának. Nagy keresztet kaptak az Úrtól. Tenni akartam értük. Érezzék át, mennyire fontos, hogy élnek. Tudják meg, hogy van az életben jó is, mert történnek olyan dolgok, amik nem könnyet, hanem mosolyt adnak nekik.

Pénzgyűjtés. Ez fényesedett meg az éjszaka falai közt…

Szeretem a verseket. Hála a Jó Istennek, rengeteg olyan ismerősöm van, aki szintén szereti, és nem csak olvasni, hanem írni is. Az a kérdés munkálkodott bennem, mi lenne, ha összejönnénk, és a versek segítségével gyűjtenénk pénzt. Annyi ilyen rendezvény van! Nem egy jótékonysági koncertet láttam már, sőt, volt, hogy személyesen is részt vettem, nem beszélve számtalan gyűjtési akciókról beteg, vagy sérült gyerekeknek, szervezetek, média, stb. segítségével. Anya vagyok. Ember. Az ilyen kezdeményezések mindig érdekeltek. Szeretem a közös segíteni akarást, aminek az lehet a vége, hogy valakinek könnyebbek lesznek napjai.

Fejben kezdtem el tervezni, aztán kiírtam az egyik legnagyobb közösségi oldalra ötletemet, hiszen az első dolog, amire szükségem lesz, egy hely, ahol egy ilyen eseményt le lehet bonyolítani. Segítséget kértem ismerőseimtől. Nem gondoltam, milyen hamar kapok javaslatot. Nagy L. Éva, a Zilah Kávéházra hívta fel figyelmemet, elküldte az elérhetőségeket is. Nem rágódtam. Felhívtam őket. Nem hittem volna, hogy azonnal megbeszélem a tulajdonossal a dolgot. Nyitott volt és empatikus. Igent mondott.

A következő lépés, hogy nyitottam egy eseménykiírást „Jótékonysági felolvasó délután” címmel, majd minden ismerősömet meghívtam. Már nem volt visszaút. Éreztem, hogy sokat kell majd még tennem, ám lelkes voltam, akartam!

Telefonálós szakaszok és email gyártások következtek, napi több órában.

Felhívtam a bátonyterenyei TV-t, hogy szeretném, ha megszereznék nekem a család elérhetőségét, mert egy programszervezésben jártas barátom elmondta, hogy a mai világban hogy lehet adományozni: a családtól engedélyt kell kérni a jótékonykodásra, sőt, nekik is jelen kell lenniük. Azt is megtudtam, hogy a gyűjtött pénzt tanuk előtt kell összeszámolni és átadni, vagy utalni egy adomány, vagy privát számlára, és folytathatnám, hogy mennyi mindenre kellett még figyelni, ami nemhogy segített, inkább hátráltatott a kivitelezésben (tanácsot kérni ügyvédtől, közjegyzőtől, stb …).

Ott tartottam, hogy a BTV-t kerestem meg az impresszumokkal kapcsolatban. Elég hamar kaptam két nevet, a polgármester titkáráét és a túlélők közeli családtagjáét, a nagymamáét. Azonnal tárcsáztam őket. A titkárral kezdtem, aki elmondta, hogy Éva és Kristóf Taron élnek a nagypapával és nagymamamával. Miután elmondtam neki, miért szeretném őket felhívni, elköszöntem tőle, és izgatottan pötyögtem a mama számát.

Egy mérhetetlenül összetört és éppen rohanó mamahang fogadta hívásomat. Kedvesen köszöntem, megkérdeztem, alkalmas időben hívom-e, mert fontos dologról szeretném őt kérdezni. Picit határozatlanul adott engedélyt a beszélgetésre — gondolom, sokan hívják ismerősök, ismeretlenek, miközben ő Éváról, Kristófról gondoskodik. — Pár szóban elmondtam neki tervemet, és engedélyt kértem tőle annak megvalósítására. Nagyon meghatódott, elérzékenyült, de igent mondott. Még pár percet beszéltünk — elköszöntem.

Sírtam. Komolyan…

A következő fázis az volt, hogy megkeressem Tar polgármesterét, segítsen a túlélőket elhozni Budapestre. Nagyon kedves, „természetesen” választ kaptam, így nagyjából a dolog legfontosabb részein túl voltam.

Tudtam, miket tehetek, miket nem, tudtam, ki segít, hogyan, és tudtam, hogy a család is szeretné, még, ha meglepetten is.

Elég lassan kezdett az interneten bővülni a jelenlévő szerzők száma, ezért felvettem a kapcsolatot a két legnagyobb internetes irodalmi honlappal, ahol — nem meglepő — azonnal, minden vezető szerkesztő a segítségemre lett. A Héttoronyban és a Poeten is külön reklámhelyet (főoldali hírajánlót) kapott az Ügy. E-mail—ezésben is folytattam a „beszerzést”. Írtam a Krudy-Körnek (elnökének és titkárának), és a közösségin is sok helyen megosztottam a programelőzetest, mivel pár személy jelentkezett, amire még nem lehetett akkor egy egész tervet építeni. Díjazott előadóknak is írtam, aminek az lett az eredménye, hogy az elején már bizonyossá vált, hogy magas színvonal várható.

Több napig, hétig nem történt érdemleges változás. Nyilvánvaló volt a rengeteg meghívott száma, de a visszajelzések a részvételről már-már aggodalomra adtak okot. Az is érezhető volt a kapott privát levelek tartalmából, nehezen hihető, hogy az egészből lehet valami, mialatt én azt mondogattam magamban: dehogynem, csak a szabadságolások vége, iskola, óvodakezdés, őszvárás, kapkodás… beinduljon.

Igazam lett, és olyan boldog vagyok, hogy ezt mondhatom.

Szeptember első hete hozta az áttörést.

Egyre több szerző jelentkezte részvételi szándékát, és a programvázlat is kezdett késszé érni. Sokasodtak a segíteni szándékozók, amikor úgy döntöttem, elérkezett az idő, hogy nyilvánossá tegyem az anya bankszámlaszámát, hogy aki adományozni szeretne, korábban megtehesse, mint a program dátuma.

Rohamosan bővült a lista, és észre sem vettük, de elérkezett a dátum. Elérkezett a nap.

Én nem tudom…

Nem tudom hogy, miért, de azt hiszem, az elmúlt heteim minden tettes-percéért hálás vagyok.

Két napja olyasmit élhettünk meg, amilyet szerintem soha többé nem fogunk. Két napja összefogtunk, és az irodalom segítségével kértünk — és kaptunk. Az Úr hangja voltunk. Az Úr keze voltunk.

Versírók, versszeretők ültek le, majd álltak fel azért, hogy rímes vagy nem rímes gondolatokkal, egy kicsit arra ösztönözzék a karitász jelenlevőket, hogy egy csonka család mindennapjait megkönnyítsék.

Sokat kellene írnom: ki, mit, hogy… de nem tudok. Még mindig a hatást próbálom feldolgozni…

Lehet-e magyarázni, milyen érzés látni, amikor összefog sok ember? Lehet-e magyarázni, milyen érzés verseinket, és más verseit hangosan hallani, hogy bebizonyítsák, lehet erejükkel adományt gyűjteni? Lehet-e magyarázni azt az érzést, amikor egy kisgyermek, aki sokat szenvedett, s akinek édesapja meghalt, mert megmentette őket, s kinek édesanyja ágyban fekve küzd a gyógyulásért — mosolyog? És hálás. Lehet-e magyarázni azt az érzést, milyen várni, majd látni, ahogy egy álomból valóság lesz? Lehet-e magyarázni azt az érzést, milyen, amikor a kortárskéz, kortárskezet fog, majd távolig üzen: reményt ad?

Egy verssel szeretném megpróbálni milyen, abban talán jobb vagyok:

 

Tarka-Cé élet

 

Sötétedő útszélek peremén kélt

Elme-gondolat: vége. Megérte.

Nem hiába empátia, és

van, vagy nincs ima, ha akarat

látható nyoma terül el a most

székei és asztalai között,

meg azon túl, messze, tova,

hirdetve, hogy fényt rajzolhat hang,

kottában színeset, önből szabottat,

kor-szőttet, teljeset.

 

Tudja meg mindenki, eztán

hiába dülöng részegen a cél,

s villog bűnözéstől kék lámpa,

hiába csikorog mentőkerék alatt a fék,

ha eljut szenvedőhöz a támasz,

s szeretve enyhít fájdalmat a múló,

ha lelket ér — tapintás nélkül — hit,

és dalt komponál kotta nélkül a mind,

majd értéket ad, de gazdagon, a szegény

— vigaszt szirmoz virág, múltból hajtó.

 

Többé nem riasztó a sebes kín.

Gyógyselyemmel kötözi az idő, miben

szakorvos a sok, aki porból lett…

hiába hallhatatlan és pontos az óra,

a felfogás vállra fér, s a részeggé váló

ringó percrészecskék pedig

jelent pihenve álmodnak új tényt

— tart-Istent, bír-szívet:

csodaként lel társra

sok magányos esőcsepp,

élet fogan párból, csecsemő születik,

Pocsolya névvel, majd tengerré érik

— háborgó, gyengéd habokkal —

a jövő, az élet,

 

mint vannincs-ima akarata

— terek székei, asztalai közt, s azon túl —,

értelmet tükröző hanggal,

s mint éra kottázott tarka “Cé”!

 

Azt hiszem, összegzésként elmondhatom, hogy az irodalomnak igen is nagy ereje van, és annak is, hogy sokan leülünk, leírjuk érzéseinket (nemtől, témától függetlenül)! Jó dolog ebben a világban olyan csoportokhoz tartozni, akik úgy hatnak és tesznek együtt, mint egy nagy család.

Szeptember huszonötödikén, lezárult — de el is kezdődött — egy korszak, miután pontot tett egy esemény végére.

 

Jöjjenek a számok:

 

42.000Ft-ot utaltunk, és 53.000Ft-ot gyűjtöttünk készpénzben Kristófnak és Évának.

 

95.000Ft! A mai Magyarországon…

 

Még nincs vége. Folyamatosan várható, mert sokan jelezték, hogy utalni szeretnének, azaz, ez az összeg bővülni fog. Hogy mennyivel? Azt csak a Jó Isten tudja. És meddig? Azt is. Amit én még tehetek, hogy készítek ennek a két csodás embernek egy oldalt, számlaszámmal, történettel, hátha meglátja a szem, a kéz még adni fog. Mert nem kell, hogy vége legyen, hiszen hosszú az út, még előttük a gyógyulásig. A pénz mindig nagy segítség lesz nekik.

Végül köszönöm barátaimnak, a jó érzésű embereknek, hogy segítettek abban, hogy segíthessünk. Nem elég az álom, nem elég a cél, ha közösen tervezett, de magányos. Köszönöm a szerzőknek, a jelenlevőknek és a nem jelenlevőknek. Köszönöm Kristófnak, aki megmutatta, az Élet mosoly, akkor is, ha fáj. Köszönöm Évának, hogy küzd és gyógyul…

Köszönöm az oldalak szerkesztőinek, akik tudták, mi a cél, és segítettek abban, hogy minél több ember eljusson a hír.

Köszönöm nektek! Köszönöm. Elkezdeni könnyebb volt, mint véghezvinni veletek.

 

95.000Ft. Csoda! Már a részünk, részetek.

 

Gyűjtsünk erőt ebből a délutánból. Legyen előttünk apa, gyermeke és neje, ha elkeseredünk. Adjon vigaszt a tudat, hogy képesek vagyunk összefogni, együtt hatni, együtt tenni. Szeressünk élni, hiszen nem mindenkinek adatik meg ez a lehetőség, és csak egyszer van rá módunk.

 

A legfontosabb pedig írjunk, ha szeretünk, akárhogy tudunk. Magunkért és másokért. Köszönöm!

 

Tisztelettel és szeretettel: Pilla

Legutóbb szerkesztette > Pilla S.M
Szerző Pilla S.M 104 Írás
Szia, te Toronynak mélyen tisztelt publikuma... Szeretem a verseket, és szeretem más szemével ( is ) látni az élet fontos kérdéseit, érzéseit, gondolatait. Sok időt töltök olvasással, akkor is, ha éjjel van, és akkor is, ha a hajnalom álmosan kacsint, pislog a bokrok alatt. Realistán humanista vagyok. Olyan, akinek a kultúra, az irodalom létszükséglete. Én is írok! Körülbelül 7 éve. Azért kezdtem el írni, hogy eltereljem a figyelmemet a monoton hétköznapok nem kellemes pillanatairól, később pedig azért is, hátha másnak is ad valami érzést az őrült, és kicsit heves életmeglátásom: a negatív, vagy kevésszer pozitív érzelmi világom, s legnagyobb ihlet forrásom, a hit. Pár gondolat arról, hogy a verstan - költészet - mely irányai érdekelnek: a kötött formák, és a szabadok is. Közel áll hozzám elődjeink közül Ady Endre, Petőfi Sándor, Kosztolányi Dezső, Kafka Margit, Pilinszky János, a kortársak közül Baranyi Ferenc, Fabo Kinga, Füzesi Magda, Varró Dániel, Radnai István költészete, de ez utóbbi lista még hosszú, sok kortársra felnézek itt a Toronyban, és más irodalmi honlapon is... Pár gondolat a sajátoméról: minden versemet nagymértékben a lelkem - fájdalmam, boldogom - írja. A toll - manapság android - mindig velem van. Sokat használom, mint mondtam vagy kötött, vagy "csak úgy jön" formában. A kritikus oldalamról. Átlagos véleményezőnek, kommunikálónak - kritikusnak - tartom magamat, mert úgy gondolom, egy vélemény általában szubjektív, és ha valaki szán időt a verstanra, akkor objektív is. Sok kortárs, és "régi" verset olvasok, igyekezve (ezzel is) bővíteni verstani ismereteimet (autodidakta módon). Csak olyanhoz szólok, ami megfog, hat rám, mert ami nem tetszik, az lehet másnak tetszik, ezért miért bántsam a szerzőt egy negatív véleménnyel. Vallom: igen, minden kritikának a versre kell irányulnia, de(!) illik figyelembe venni a szerző lehetőségeit, tehetségét, képességét, tudását, és persze lelki világát is. (Ha valaki a kritikámat kéri, szívesen teszem, de igyekszem őszinte, emberi hangnemben közölni) Publikációimról egy pár szó: jelenleg, főleg az interneten jelennek meg verseim Törpilla, Pilla néven. Nyomtatott formában antológiákban vagyok (Albanegra Anya, Szerelem c. válogatásaiban - pályázaton nyert publikálási lehetőség -, és a DMK Ködlepel c. Antológiájában - meghívásra -). Idővel szeretném elérni, hogy irodalmi folyóirat(ok)ban is olvasható legyek, de addig még sokat kell tennem. A visszajelzések biztatóak, és motiválnak abban, hogy elhiggyem, van esély arra, hogy ez az álmom valóság legyen. Majd eldönti az idő, és amit az Úr nekem ajándékozott, a kitartásom, és a tehetségem. Még valami. 2014. májusában jelent meg, az Underground kiadó gondozásában, első önálló verseskötetem, Pilla Pillanatok címmel, amiben egyaránt olvasható kezdetleges, és már stílisztikában, és minőségben is magasabb szinvonalú vers is. A kiadó tág marketinges rendszerének köszönhetően, kötetem a Bookline, és a Libri webshopján is elérhető, sőt, a könyvtárak is hozzájuthatnak, országos listára kerülése lévén. Folytathatnám még, de szerintem ennyi információ kezdetnek elég. Beszéljenek helyettem tovább verseim, hozzászólásaim. Fontos: szeretem, ha az olvasó(m) jelzi, ha "tetszőt", vagy "nem tetszőt" írok, ezért arra kérem, nyugodtan használja a lehetőségeket, amivel tudtomra adhatja véleményét, mert érdekel, és szívesen fejlődnék.  Köszönöm a figyelmet, és mindenkit szeretettel várok, látok rímes, vagy nem rímes, boldog, vagy nem boldog pillanataimnál! "Pilla", alias S. Mariann