Marthi Anna : Ropogtató

 

 

Mennyi búcsút ropogtattak el már úgy

olcsóságaim, megszerezhetetlenségig tördelve

álmom, hogy hitem gyilkosa öneméssszen,

míg a végtelen egyszer megadná magát?

Burjánzik a feledéssé törekvő elengedés, de

úgy, kitépi szívem itt bent a folyamatos valót.

Csak gyötör a láz, miért a szeretés kamasz,

és miért bukik le a felnőtt, azzal ha vajúdva is,

örökre bennem marad? Fontos bárgyúságok

céltalanná kócolt törekvéseim, csak árvaság.

Lepkeháló a levegő, és vergődik benne életem,

mert csendjeim börtönén rácsosodik a mersz,

képzeletem kikosarazza, ha büdös tárgyakat

firtat, sokadik káosz már e füstbe ment terv.

Lenyelem, hiába tányérképű barát démonok,

felfoghat-e az átélést fojtogatva síró öntudat?

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.09.27. @ 15:39 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1359 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak