5. Pray for our souls! (Imádkozz érettünk!)
A strandparton átértékeljük Ivan ajánlatait. Ákosékat inkább a Lovcen vonzza, minket az „igazi” Tara Canyon, amelyet raftinggal lehet leginkább megcsodálni. Fény kerül Marikám szeme villanására, amikor Ivan azt mondta, legfeljebb ő félne. Csak azért is! De autónk csak egy van… Második nap Budva, utolsó nap hajókázás, ebben hamar megegyezünk. Elő a matematikát, ha csak ketten megyünk, az fejenként huszonöt euró, a hatvan euróban benne van egy reggeli és egy ebéd is… S akkor fiaméknak lenne autójuk, és elmehetnek a Lovcenre. Végeredményben elmondhatjuk, mi — a Vandra család — láttuk mindkettőt. Igaz, ebben van némi logikai hiba, kissé hasonlít azokra, amelyek alapján kialakulnak a sztereotípiák, de kicsire nem adunk.
Ivan majd feldobja a talpát, amint este meghallja, nem a fiatalok, hanem mi vállaljuk be a „nagy kalandot”. Másnap reggel Ivan bevisz Budvára a saját autóján, és megkeresi a legmegfelelőbb raftingszervezőt. A kínálat elég nagy, de úgy tűnik, a turizmus eme szeletében minden orosz monopólium… Ivan sem ért oroszul, végül előkerül egy angolul értő hölgy is. Kiderül, közben az ár is fejlődött öt eurót, most már benne vagyunk, emiatt nem mondok le. Ketten megiszunk egy-egy hűsítőt. Amikor a pincérlány kihozza a számlát, kérdően néz ránk, kinek nyújtsa. Mindketten utána kapunk, némi közelharc után, melynek során a számla többször gazdát cserél, Ivan győz. Kizárólag a hazai pálya előnye… Hűsítőnk elfogyasztása közben eszembe jut, mekkora hálálkodással fogadták pincérek, a „keep change” (tartsd meg a visszajárót) kijelentéseimet. Rákérdezek, mennyit szoktak adni errefelé. Megtudom, ez itt nem divat. Talán egy nyolcvan-száz eurós fogyasztásnál már szoktak egy-két eurót otthagyni. Így már érthető, miért nézett akkorát a pincérlány, amikor két kávé után nem kukacoskodtam ötven centtel.
Este még bemegyünk Budvába. Elég izgalmas kaland parkolót találni. Végre találunk egyet, amelyen ugyan ki van írva, hogy szabad hely nulla, de egy autó kifele igyekszik. Feliratkozunk a várakozási listára, értsd, akadályozzuk a forgalmat, amíg még távozik valaki, és mi is bejutunk. Mivel már sötétedés után érünk oda, csak a város éjszakai szépségét tudjuk megcsodálni. Ám az nem mindennapi látvány. Káromkodok, mert a fényképállványt otthon felejtettem, amely nélkül ezt nem lehet megörökíteni, végül sikerül kitámasztani a Nikont, és csak készítek két képet. Azért nem többet, mert hirtelen vaksötét lesz, s a diszkók is csöndbe borulnak. Az egész város áramszolgáltatás nélkül marad. Nem esünk kétségbe, végigdőlünk egy-egy napozóágyon és hallgatjuk a tenger hangját. Nem sokáig, mert hamarosan elemlámpafény világít a szemünkbe. A tulajdonos arca egy erénycsősz zárdafőnöknőt juttat eszembe, bár nem értem mit galagyol, de feltételezem, el kell hagynunk a strandpartot. Elég érdekes detektívmunka megtalálni vaksötétben, idegen városban a parkolót, de odatalálunk. Amikor hazaérünk végre, Lastva Grbaljskan is hasonló kivilágítás fogad. Nemcsak Budva, de az egész tengerpart sötétbe borult. A környék áramellátását nem a jelenlegi terhelésre tervezték, elég gyakori a hasonló eset. Éjjel háromkor felébredek, még mindig sötét van.
Ivan felvállalta, másnap reggel is beszállít bennünket Budvába saját autóján. Emiatt neki is fél hatkor kell kelnie. Pedig éjjel kettőkor feküdt le, mert akkor érkeztek az utolsó vendégek. Az úton még elbeszélgetünk úti tapasztalatainkról, elmondjuk, miként látjuk turista szemmel az itteni világot. Ivan felhívja a figyelmünket, e turista-csillogás ne hintsen port a szemünkbe. Ne innen ítéljük meg az országot. Ez csak idényjövedelem. Az ország gazdasága szabadesésben van, kétmilliárd euró az ország adóssága, ami egy főre háromezer eurót jelent, a kormány korrupt, felvettek egy csomó kölcsönt, de csak lyukakat tömögettek be, és a zsebekbe vándorolt. De vissza kell fizetni. Ő ügyvéd, de második egyetemét végzi, hajóskapitány lesz. Abból talán meg tud élni… Ennek árát ugyan majd a leendő családja fogja megfizetni, hiszen hónapokig távol lesz. Az ország a csőd szélén áll, s Montenegrót nem fogja az EU kimenteni, mint Görögországot. Az amerikaiakat okolja mindenért, akik tervszerűen tették tönkre a régiót. A NATO-t rosszabbnak tartja a náciknál.
— Hát ha Milosević nacionalizmusa… — próbálkozom az ellenvetéssel.
— És Franjo Tuđjman, és Alija Izetbegović…
Jobbnak látom elterelni a beszélgetés kényes vonalát. Bár nagyon fúrja az oldalamat, ő miként látja Montenegro kiválását a Kis-Jugoszláviából, mely békésen játszódott le.
Közben már kezd kételyünk támadni, nem túl vakmerő vállalkozás-e a rafting, így eképp búcsúzunk tőle:
— Pray for our souls… (Imádkozz a lelkeinkért…)
Körülnézünk a buszon, amely a Nagy Kaland színhelyére szállít bennünket. Hamar elkönyvelhetjük, mi vagyunk a rangidősek, a döntő többség huszonéves. Akad, aki végigmér, de megadják a kornak kijáró tiszteletet. Ez most nem esik jól… Végrendeletet nincs már mire írni, s hiába hagyatkozunk egymásnak. Túlélőnek kellene. Erre hamarabb kellett volna gondolni. Végeredményben szép életünk volt…
Szerencsére elindulunk, s a táj szépsége elhessegeti negatív gondolatainkat. Hamarosan több száz méter magasságból csodáljuk a montenegrói tengerpart szépségeit. Eszembe jutott egy ismerősöm jellemzése az itteni utakról.
— Rettenetesek!
Ennyi volt a tömör, de sokatmondó értékelés. Eddig csak az üdülőtelepeken autóztunk, s Románia útviszonyaira se a Mangália-Konstanca út minősége a legjellemzőbb. A hágókon az utak keskenyek, kanyargósak, de az aszfaltra nem lehet panasz. Na, jó, nem horvátországi autópályák, egy dajcs lehet, húzná az orrát, de nekünk más az összehasonlítási alapunk. Romániában élünk és utazunk. Előzni viszont… Illúzió. Amikor utolérünk egy vánszorgó teherautót, káromkodhatunk egyet. Talán még hússzal sem halad a meredek kapaszkodón. Ám olyanra kapunk példát, amilyent csak Aotearoa-Új-Zélandon láttam. A teherautó sofőrje az első parkolóban félrehúz, továbbenged minket, majd mögöttünk folytatja útját. A táj mesebeli, kár, hogy a mozgásban levő autóbuszból jó képeket nem lehet készíteni. Nemcsak bemozdul, de az ablakban tükröződő háttér is benne van a fényképben. A gyönyörködés élményét viszont nem veheti el senki sem tőlünk. Irigyelem a fiamékat, akik ma megcsodálhatják e csodálatos ország felét.
Az út a Skodar-tó felett visz el. A széle mocsaras, hidak sorozata visz át ezen. A víztükörből keveset látunk, benőtte a növényzet Dél-Európa legnagyobb tavának eme részét. Látunk madarakat is, de csak távolról. Kipipálhatjuk, „láttuk” ezt is, valójában nem, hiszen nem erről híres e csodálatos szépségű tó, az a rész, amelyet fényképen mutogatnak a neten, az „kicsit odébb” van.
Amint Podgorica, a főváros felé haladunk, egyszerre kinyílik a táj, egy fennsíkra érünk. A több száz méter magas sziklákat minden átmenet nélkül olyan sima fennsík váltja fel, melyet mintha legyalulták volna. Még a legkisebb kiemelkedés sem látható rajta. Az „unalmas” fennsík helyét hamarosan ismét hegyek veszik át. Hamarosan a Piva Canyonban haladunk tovább, s a sziklák egyre magasodnak körülöttünk. Viaduktról alagútba visz az út, s ezt az utat a Titói átkosban építették. A völgyzáró gáton megállunk fényképezkedni. A sofőr nem akarja, hogy meglincseljük megérkezéskor. Hej, ha nálam lenne a Nikon… Egy ilyen „vizes” kalandra csak a kis kompakt Sonymat hoztam magammal. A mesterséges tó kék színe arra utal, rendkívül tiszta a víz, akárcsak a Neretva. Négy óra utazás után már a bosnyák határon vagyunk.
Elfogyasztjuk az „utolsó reggelit” majd beöltözünk. Gumicsizmát kapunk, úszómellényt és bukósisakot. Megtudjuk, a folyóból nyugodtan ihatunk, annyira tiszta és hűvös. A negyven fokos melegben ez első reakcióként vonzó lehetőségnek tűnik, amíg eszembe nem jut, ha beleesünk, a mellény megment a vízbe fúlástól, de a hipotermiától nem… Vajon ki tudnak halászni idejében? Elég rozoga terepjáróba ülünk, amely tizenhét kilométert visz a folyó mentén fölfelé. Ez már nem aszfaltút, egyáltalán nem az. Az étel jól leülepszik bennünk. Valaki orosz nyelven előadást tart, az evezőlapáttal tett mozdulatokat látva, feltehetően „használati utasításokat” ad. Például azt mutatták, miként kell fogni az evezőt. Remélem, majd angolul is elmondják. Tévedtem. Heten ülünk egy-egy be gumicsónakba, meg a vezetőnk. Első látásra a „kapitány” nem épp szimpatikus jelenség, mintha az eke szarva mellől szaladt volna ide, mert ott inkompetensnek találták. Végigmustrálom a többieket. Egyértelműen mi vagyunk a „rangidős” társaság. Elég bábeli viszonyok vannak. A kapitány montenegrói szerb, akad egy lengyel pár, három orosz, és mi ketten magyarok. Hamar kiderül, közös nyelv nincs. A kapitány kijelenti, mivel többségben az oroszok, „russzki kommand” lesz. A többiekre való tekintettel, akik nem tudnak oroszul, mozdulatokkal is jelzi a parancsok jelentését. Nem nehéz megjegyezni a szótárat, csak öt szó van.
— „Left!” „Right!” „Left-right” „Go-go!” és „Stop!” (Jobb, bal, jobb-bal, rajta-rajta, és állj)
Gyanítom, ez nem épp irodalmi tolsztoji nyelven van, az egyik orosz ezt azonnal reklamálja, amire a kapitány szabadkozva válaszol, hangneme arra utal, valami olyasmit:
— Nem tudok (jól) oroszul.
Marad a kéz-láb, némi szerb szó, és a „russzki kommand”. A kapitány a két orosz férfit — akik egyenként megütik a másfél mázsát —, hátra parancsolja, a három nő kerül középre, és mi ketten a lengyel kollégával előre. A mi szerepünk, hogy adjuk meg a ritmust. (A lengyel az egyetlen, aki már raftingozott.) Nekünk egymást kell figyelnünk, és lehetőleg egyszerre eveznünk, a hátulsóknak a mi ritmusunkat kell követniük. Megtisztelő, hogy a kapitány kinézte belőlem is a lehetséges irányító szerepét. Mégse tűnök én valami ramaty vénembernek. Legalább utolsó perceimben tiszteltek az emberek… Amikor nem a csónakba, hanem a szélére ültet, felgyorsul a szívverésem. Szent Habakuk! Az első vízesésnél, sodrásnál kirepülök innen. Nem igazán nyugtat meg, hogy a lábam beleakaszthatom egy hurokba. Amikor útra készen állunk már, kijelentem fennhangon:
— Let us pray! (Imádkozzunk!!!)
A lengyel kolléga jót nevet, majd lefordítja a feleségének. Ő is kuncogni kezd, s az orosz nő kérésére oroszra fordítja. Nevetés vonul végig a csónakon, a kapitány nem tudom, az angolból vagy oroszból értett valamennyit, de valamit nyugtatóan mond szerbül. Feltételezem, a hangneméből. Majd kijelenti
— Russzki kommand! Go-go-go! — vagyis indulás, nem kell beszarni, kinn is van hely. Közben észrevesszük, az egyik csónakban tizenkét-tizennégy éves srácok foglalnak helyet. Ha azokat el merik vinni, talán mégsem vagyunk akkora életveszélyben. Már épp ezzel akarom bátorítani Marikámat, amikor ő is szóvá teszi, önmagát biztatva. Eleinte hagyjuk magunkat sodorni az árral. Alattunk több méter mély kristálytiszta víz, de úgy tűnik, mintha kézzel elérhetnénk a köveket. Ám nemsokára a csónak felgyorsul, jön az első sodrás. Meglepetésemre ott kell gyorsítanunk a járművet, hogy simábban keljünk át rajta. Itt derül ki, milyen jól lehet lábbal kapaszkodni a hurokban, és nincs veszélye annak, hogy kirepüljünk a csónakból. Ám e felismerést hamarosan dézsányi víz a nyakunkba hűti le, de alaposan. Csak az első érintés kellemetlen, végeredményben kellemes is volt e melegben. A következő sodrást már öröm-csatakiáltással fogadjuk.
— Juhéééé!
Mi féltünk ettől? Á, nem… Mitől is? Húú, de vagány!
A tizenhét kilométeres úton többször is megállunk pihenni és fényképezni. A fényképezőgépeink egy vízhatlan zacskóban utaznak a megállóhelyek közt. Kattogtatjuk is szorgalmasan, van is mit az 1300m mély Tara Canyonban. Sajnos nem a leglátványosabb helyeken állunk meg, de hát ott nem lehet…
Közben elindul a spontán verseny a csónakok közt. A két oroszunk súlyának köszönhetően a mi csónakunk orra kiáll a vízből, így gyorsabban halad. Sorban hagyjuk el a többieket. No, a bosszú nem marad el, a „vesztesek” fröcskölnek istenesen a lapátjaikkal. Időnként mások is kísérleteznek megelőzésünkkel, ilyenkor a kapitányunk elkiáltja magát:
— Go-go-go! … Jönnek a németek!
No persze nem hagyjuk magunkat. A kapitány belopja magát a szívünkbe, a jó humorával. Le is fényképezkedünk vele. Végeredményben szerencsésen fogtuk ki. Ja, persze a sztereotípiák és előítéletek…
Az első megállónál nagyot fürdünk a forrásvíz hőmérsékletű Tarában. No, nem úszkálunk kilométereket, de olyan kellemes, hogy aki nem próbálta ki, el sem tudja képzelni milyen megmártózni benne. Az egyik megállóhelyen eredeti módon hűtött sör várja a megszomjazókat, a hűtőfolyadék egy, a Taránál is hidegebb forrás vize. Kinek kell sör, amikor a folyóból is lehet inni? Fogyasztjuk literszámra. Ám ennek van egy következménye is. Keressük a WC-t. A sort árusító hölgy elképedve néz rám.
— Ott az erdő…
Nekem pedig ismét ama fordított világ jut eszembe, Aotearoa-Új-Zéland, ahol harminc óra közmunka vár arra, aki az erdőben megkönnyebbül. Igaz, félóra-óra járásra, tiszta WC várja a turistát, pelenkázóval, és papírral. Lehet, unalmas vagyok ezzel az összehasonlítással, de számomra az a világ mindig egy összehasonlítási alap marad.
Ha a sört nem is kívánom meg, de a vízesésként érkező forrásvíz más vágyakat kelt bennem. Beállok a vízesés alá. Egyik-másik néző megborzong a látványra, bár teljesen fölöslegesen. A nagy erővel érkező jéghideg víz alatt nem fázol, annyira erőteljesen masszíroz. Végül a lábam nem bírja tovább az ácsingálást benne. Beleáll a görcs. De micsoda mennyei érzés kelt hatalmába, miután kijövök onnan! Nem, azt nem lehet leírni. Ha sok nem is, de akad követőm is. Egy bolond százat csinál.
Az út végén ebéd vár bennünket. Vagy kiválóan főznek, vagy mi éheztünk meg… A lengyel kollégákkal összebarátkozunk, némi fordítással angolból magyarba-lengyelbe szót értünk. Elsütöm:
— Polak Wegier dwa bratanki, i do szabli i do szklanki! (Lengyel magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát!) Az asszonyka ismerte a mondást. Fényképész jelenik meg, a legnagyobb sodrásban készített képekkel próbál megnyerni minket. Én természetesen jól látszom a csónak elején. Persze, hogy veszünk belőle!
Miközben ebédelünk, jókora zápor zúdul le. No, ezt megúsztuk. Nem lett volna vicces a Tarában raftingozás közben.
Budvából taxin jövünk haza. Ivan tanácsára előre megkérdezzük, mennyibe kerül. Itt is vannak taxiscápák.
— Ha nyolc eurónál több, keressetek másikat! — figyelmeztetett.
Az első taxis nyolc euróért elvisz. Beülünk. Meglepetésemre elindítja az órát. Egy euró per kilométer. Bő kilométerre lehetünk Lastva Grbaljska szélétől, amikor az óra már nyolc eurót mutat. Azonnal megállítja. Ennyiben alkudtunk meg. Azt, hogy még szinte jó kilométert kell kanyarognia a völgyön fel, azt nem mondtuk. Úriember vagyok, otthagyom a tíz eurót, nem kérek vissza. Mintha aranybányát adtam volna ajándékul, úgy hálálkodik.
Este Ákosék is beszámolnak az útjukról. Érdekes az út a Lovcenre. Egysávos. Félreértés ne legyen, nem kétszer egy. Egy. Szembetalálkozni valakivel felér egy kalanddal, főleg, mert nincs szalagkorlát. Sajnos pechjük volt. A párás levegő miatt nem lehetett messze ellátni, bár így is szép volt. Irigykedve hallgatják áradozásunkat életünk egyik nagy kalandjáról.
— Ki kell próbálnotok! — biztatjuk őket.
Legutóbbi módosítás: 2014.08.22. @ 11:29 :: Vandra Attila