A ház előtt ült, a szálkásra aszott régi padon, a paneldzsungel közepén. A nap sugarai harminchat fokos tűzben tartották a várost, mindenki izzadt és kapkodta a levegőt. A fiú csak ült. Kívülről mindenki úgy látta, békésen szemléli a világot. Néhányan megirigyelték, mert már nem voltak képesek néhány jelentéktelen, rohanó percet kiszakítani sűrű napirendjükből, és nyugodt, békés idővé formálni őket. De a fiú a legkevésbé sem volt nyugodt, még ha úgy is tűnt. Belül forrt. Az elmúlt idők bestiája szanaszét szaggatta törékeny lelkét, kacarászva játszadozott annak apró darabjaival. Ő meg csak tűrte. Azt hitte, nincs mit tenni. Nem akármilyen padon ült, szándékosan ott tervezett lenni, mert neki nagyon fontos ez a pad.
A város és a hő fülledt lüktetése megállt egy pillanatra. Ekkor a bestia elhallgatott, kiejtette kezéből a továbbtörni kívánt darabkát, a fiú maga elé nézett, és…
Most biztosan várjátok a nagy fordulatot. Hiába. A fiú nem én vagyok. Nem tudom, kicsoda.
Éppen hazafelé tartottam, mikor megláttam a házunk előtt, a már említett padon. Nem tudom, ki lehet, de tudom, mit élhetett át. Láttam az arcán. Felismertem. Ránéztem, ő visszanézett és mosolygott. Tudjátok, nem is olyan régen, nekem is összetört az életem. Későn jöttem rá, hogy kártyavárat építettem futóhomokra. Majd elkapott a szélvihar, s minden értelmét vesztette. Nem éltem, csak úgy voltam. Sodródtam a rohanó világ hullámai között. Nem akartam, hogy bárki megszánjon, mert ahhoz túl büszke voltam, ezért valahogy be kellett olvadnom… Minden reggel tükörbe néztem, de nem bírtam a saját szemembe nézni, nem láttam embernek azt, aki visszanézett. Hát egyre többet néztem, hogy megszokjam azt a szempárt, ami a tükör másik oldalán várt rám.
Begyakoroltam egy mosolyt. Egy egész humánus, „köszönöm, tényleg jól vagyok” érzést keltő mosolyt. Sikerült. Idővel újra felépültem. Értelmet még mindig nem találtam, de kezdem érezni, hogy újra pislákol bennem az élet lángja.
Ekkor értem a ház elé, láttam meg a fiút és ismertem fel a mosolyát. Ugyanazt a mosolyt, amit begyakoroltam. Felértem a lakásba, de nem hagyott nyugodni, amit láttam. Mintha én lettem volna az a fiú. Kinyitottam az ablakot, és kinéztem a padra. Ő még ott volt, de már nem mosolygott, csak maga elé bámult.
Hosszú percek teltek el így. Én őt néztem, ő meg a betont, azt a kopott, poros utat, amit mindenki lenéz. Ami ezután történt, a mai napig elgondolkodtat. A fiú felállt, és most ő nézett rám. Elindult. Férfiként távozott, egy másik, erősebb mosollyal az arcán.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Horváth Dániel
