Bogár Gábor : Kinley? – avagy észrevétlen rabság

 

— Szeretném, ha nem néznétek másfelé! Senki! Jól van, köszönöm, kész vagyunk. Lehet lazítani.

Egy tükörsima felület, ezüstszínű, seggen csúsznak rajta a legyek… Ezt meg kéne ragadni, elvinni magammal. Még jó lesz valamire… zrrrrrr… zrrrrrr… /kifelé!/

Egy fal: világoszöld, fehér plafon, paplan. Egy szoba? /becsuk/

Egy tükörsima izé… zrrrr… oda kell nézni… „lehet lazítani”… tükörsima, ezüstszínű, meg kellene ragadni / kifelé!/

Zrrrr… zrrrrr… zrrrr…

— Miazistentcsináltokittkorareggel? Igen? De akkor is… Sziasztok!

Papucs, folyosó, vécé, homály, kávé, cigaretta, fotel… miisvoltaza tükörsima, vagy /befelé!/ /kifelé!/

Megint elkezdődik egy nap. Megint elkezdődik egy rohadt nap, pontugyanolyan, mint a tegnapi. Megint végigrohanok majd rajta, minden pillanatban újra meg újra értelmetlennek ítélve a rohanást. Látszólag meg fognak történni bizonyos dolgok, de valójában történik-e bármi is, ha egyszer minden változatlan marad? Azért nagyon fontos, hogy rohanjunk, hogy egyszerre ezer tennivalónk legyen, mert így nem vesszük észre, hogy minden változatlan marad. De kinek érdeke ez? /kifelé!/

A Helsinki úton gyalogolok a 66-os busz megállója felé. Kerítések mellett, száguldozó, kétségbeesetten gyűlölködő kutyák felségterülete mellett. Sírhatnékom van attól, ahogy itt, ezen a számomra teljesen közömbös útvonalon, már vagy ezredszer teszem egyik lábam a másik után. És előtte? Előtte más-más helyszíneken, ugyanilyen közömbös útvonalakon cselekedtem ugyanezt /kifelé!/

Egészen szép idő van. Pislogok fölfelé a fáradt téli napsugarakra. Felhőfoszlányok kergetőznek az égen… az égen… Szentségesistenmiezmármegint? A felhőfoszlányok mögül egy zöldes, aranysárgán lobogó hatalmas sárkányfej közeledik. Érzem, a lábaim futni szeretnének, de tudom, nem szabad futnom, szembe kell néznem a dögletes bűzt árasztó, közeledő, tátott torokkal fogait csattogtató szörnyeteggel, igen, és úgy kell tennem, mintha nem látnám. Mintha ugyanúgy nem venném észre, mint a körülöttem rohangászó emberek. Akkor békén hagy. Csak rám ijeszt. Huss, és már száll is tovább.

Felnyomakodom a zsúfolt buszra (mindig zsúfolt). Most, hogy már harmincötször annyiba kerülnek a bérletek, és hatvanszor annyiba a jegyek, mint tíz éve, most végre a kapott szolgáltatás is egyre rosszabb — nekem van tippem, hogy miért —, megpróbálok olyan állóhelyet találni, ahol csak a saját könyököm van a hasam közelében, és csak én állok a lábaimon. Emberek tekintetét érzem az arcomon. Talán még látszik rajta a sárkány visszfénye. Nem merek visszanézni rájuk. Állandóan bűntudat mardos. Úgy érzem, hogy tennem kéne valamit, és nem teszem meg /kifelé!/

Kibámulok az ablakon. Átsiklok a kereső tekintetek között.

— …-ben… Engem ugyan nem vernek át… krrrr… csrrrr… amikor tegnap huszonöt forint volt tíz deka…

— … mi is láttuk. De a főnök azt mondta, hogy…. csrrrr… krrrr…

Ez a srác, úgy látszik, rajtam próbálja ki, hogy elég erős-e a tekintete /befelé!/

Megint sietek. Állok a buszon, kapaszkodom, és közben sietek. De miért? Nem hajt senki. Nem vagyok rabszolga. /kifelé!/

Fogalmam sincs, hogy egyáltalán miért vagyok itt. Miért megyek dolgozni, miért végzem pont ezt a munkát… ehhez az egészhez nincs semmi közöm. /kifelé!/

Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, akkor is végig akarom gondolni. Igen… ehhez az egészhez nincs semmi közöm. Egyáltalán kinek az élete ez, amit élek? Valahogy nem rám szabták… /kifelé!/

Tekinteteket érzek az arcomon… nincs bátorságom visszanézni. Megint kibámulok a busz ablakán… nem mintha látnék valamit… itt most sokáig bámészkodhatok, valami dugó van. Megállt a busz.

 

Most már dühös vagyok, mindjárt ordítok: „De hát, igazán nem veszitek észre, hogy ugyanazon a büdös buszon utaztok már negyven éve? Nem veszitek észre?”

A végállomáson, az úgynevezett „végállomáson” unos-untalan eljátsszátok a megérkezettek szerepét. Vagy ahol éppen leszálltok. Nekem mindegy. Lófaszt mindegy! Örültök, hogy végre kiszabadultok egymás fizikai szorításából, és úgy tesztek, mintha nem vennétek észre, hogy nem csökken a szorítás; és sehova, egyáltalán nem érkeztetek meg! /befelé!/

Elálmosodtam. Lehunyom a szemem. Már ha eddig nyitva voltak… Zöldes falak, fehér plafon búcsúzik tőlem, utolsó megragadható képként. Nem akarok elaludni! Ébren akarok maradni! Nincs itt senki? Ne hagyjatok!!!

 

 

9920140807bg

Legutóbb szerkesztette - Bogár Gábor