Szonja nagy levegőt vett, amikor belépett az osztályterembe. Alig mert a helyére ülni és megmozdulni, annyira meglepődött a hír hallatán, amit a folyosón hallott a könyvtáros tanárnőtől.
— Első lettél! — halotta a mondatot, de még mindig nem értette pontosan, ezért szünetben odasündörgött hozzá, és megkérdezte:
— Erzsike néni, mit jelent az, hogy első lettem?
— Szonja, ez azt jelenti, hogy te írtad a legjobb verset a megyében, érted?
— De ugye, a tanár néni nem volt ott, amikor ezt eldöntötték?
— Nem, nem, persze, hogy nem! Hozzáértő zsűri bírálta el a versedet, és úgy látták, neked sikerült a legjobban. Nagyon sok más diák is indult, de te lettél az első. Gratulálok! — mosolygott a tanárnő.
Szonja fátyolos, jellegzetesen távolba néző pillantása kissé éberebb lett, és boldogan kiviharzott a könyvtárból.
Erzsike mindvégig követte a tekintetével. Szinte első naptól figyelte a kislány beilleszkedését, hozzá is el-eljutottak a róla szóló mendemondák, látta a kislány magányát, kirekesztettségét. Tulajdonképpen eddig semmi sem sikerült neki itt, ezen az egy versen kívül. Nehézkes felfogása, lassúsága, s az a tény, hogy nem valami könnyen teremt kapcsolatot másokkal, megakadályozta beépülését a közösségbe. Nem is sikerült. Alsóbb évfolyamos korában még műsorokban sem szerepelhetett. — Szonja erre alkalmatlan — mondta a tanítónő szomorúan az apukájának. Óra végén mindig utolsóként pakolgatott a teremben, és a háta mögött mindig csúfolták, kinevették osztálytársai különössége, furcsaságai miatt. Most is nehezen értette meg azt, amit a könyvtáros kért.
— Akkor, kettőkor találkozunk! — kiáltotta utána Erzsike, de a kislány értetlenül visszafordult.
— Én nem ismerem az órát, tessék beállítani a telefonomon, hogy emlékeztessen!
Miközben az emlékeztető idejét állítgatták a készüléken, büszkén mutatta a gondosan elmentett verseket: — Tetszik látni? — kérdezte bátortalanul. — Ezeket is én írtam.
A tanárnő csodálkozva olvasta végig a többi verset is, amiben gyönyörű képek rejtőztek, hosszú, kissé zilált sorokban, szinte szétfolyt bennük a tér és az idő.
— Szóval így látja a világot — gondolta, s rögtön eszébe jutott az ide-oda pásztázó, kissé merev szempár, amivel képtelenség szemkontaktust teremteni.
Erzsike még aznap megemlítette Editnek, az iskolapszichológusnak az esetet, aki készségesen elmagyarázta:
— Az ilyen gyerekeknek 14:00-át kell mondani, csak így értik meg az időt.
Szonja kissé lehorgasztott fejjel, lassan pakolgatott a teremben, amikor Erzsike benyitott hozzá.
— Szonja! 14:00-kor találkozunk, rendben?
— Rendben — suttogta a lány, és alaposan megpakolt táskájával lassan a többiek után indult.
Kicsit ferdén húzta a vállát, leszegte a fejét, látszott, hogy csak egy kérdés foglalkoztatja: Igaz lehet ez? Tényleg első lettem?
Másnap, amikor belépett a könyvtárba, már a szöveggel teleírt papírt is a kezében lobogtatta.
— Meghoztam a verset, tanárnő, olvashatom? — kérdezte, s mivel Erzsike mosolyogva bólintott, már kezdte is.
Miután zengő hangon elhadarta a verset, mélyen meghajolt, egészen a cipőjét súrolta hosszú, szép, barna haja.
— Nem kell ilyen mélyen meghajolni, Szonja, de nagyon ügyes voltál, csak kicsit lassabban mondd, kérlek! — kérte a tanárnő, s újra intett a lánynak.
— No, akkor kezdheted!
Szonja megismételte a verset, kicsit lassabban, nem hajolt meg a végén, csak biccentett kicsit.
— Jó lesz, tanár néni?
— Jó, így már nagyon jó! Akkor holnap, a díjkiosztó előtt találkozunk!
— Rendben — suttogta Szonja, majd vékonyka derekát kicsit meghajlítva, hosszú haját hátralibbentve odalépett a tanárnőhöz.
— Erzsike néni, annyira sajnálom, hogy néhány gyerek nem fogad szót tanár néninek!
Közelebb lépett, és megsimogatta a tanárnő karját. Erzsike kicsit töprengett, hiszen tudta, az ilyen gyerekeknél nem mindig szül jó reakciót az érintés, mégis, kissé tétovázva, de ő is megsimította a lány hosszú haját.
— Ne is törődj vele, kicsim, az élet ilyen, mindenhol vannak jobb és rosszabb gyerekek. Téged nem szoktak megbántani? — kérdezte még.
— Nem — mondta Szonja, majd kicsit szédült tekintettel kihátrált a könyvtárszobából.
Másnap, az eredményhirdetésen a kislány gyönyörűen, tagoltan szavalta el a verset, szinte ottfelejtette magát a színpadon, csak úgy falta a tapsot. Amikor visszasétált a közönség közé, Erzsike elkapta a lányok irigykedő s a fiúk meglepődött tekintetét. A díjat egy országosan híres költő adta át, aki kedvesen, elismerő mosollyal a szemében rázott kezet vele. A díjátadó végén még egy gyors interjú is készült a győztessel. Szonja úgy tündökölt, mint egy sztár. Még az újság is megírta a győzelmet!
A gyermek boldogan mutatta a cikket a könyvtárosnak, majd így szólt: — Tetszik látni, tanár néni? Nem bántanak, tapsolnak! Látszik a képen!
Erzsike megcsodálta a képet, majd csak annyit mondott: — Leányom, ezek után már soha ne hagyd abba az írást!
— Megígérem! — súgta ő, és ragyogóan kék, merev szemeivel a távolba nézett. — Erzsike néni, most már tudom, mi leszek!
— No, hadd halljam!
— Költőnő — súgta határozottan, és kiegyenesített derékkal, felemelt fejjel, kecsesen kilépdelt a könyvtárból.
Legutóbbi módosítás: 2014.07.27. @ 17:45 :: Vajdics Krisztina
