Gyere, menjünk most már haza
– akár hozzád vagy hozzám –
a lényeg, hogy végre nálunk legyünk,
mint két olyan test halmaza,
melyben közös nevezőre hozván
kizárólag egy a lélekelemünk.
Ám, a test most háttérben maradjon
( csupán az érzéssel cirógassál )
ne érjen egymáshoz, csak a tekintetünk;
lelkünk percenként egymásba haljon
még, ha az élet semmire se taksál,
mi tudjuk; nekünk ez mindenünk.
Soh’se koptass megfakult frázisokat
– őszinte arcod hamvával becézzél –
’s amit nyílt lelked magából ad;
egy kiszáradt szívet nektárral simogat
( édesebb lesz a legérettebb méznél )
ahogy életem halálosan sejtjeidbe ragad.
Felettünk halkan zümmög a csend,
körülölelve, mint védelmező kaptár.
Önként mentem lépre, de nem bánom;
mert én voltam, ’ki csak ízeket csent
és királynőt kap – bár kevesebbet vár –
idetévedt lélek, egy szerelemoltáron.
Emlékszel? Mikor megismertelek,
én akkor, ott, úgy ébredtem reád,
hogy többé aludni sem bírtam tőled.
Szívembe tolakodtak titkos rejtjelek
’s, mint a született vak, aki végre lát;
( Örökre ) leírtam a hétköznapi hercegnőket.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Schifter Attila
