Marthi Anna : Pilemma, megbökve, fuzva, határtalanul

Miért van, hogy más arcával

szeretnél engem szeretni?

Csontos tenyeredért esdeklőn, 

mindig hoppon maradok, ha

beléd látnék, nekiütődöm:

gipszmaszkjaid sora lehull. – lehullnak!

 

Látni szeretném esetlenül

a tested, majd kidobog onnan

aki vagy. Nekem is szántak,

maszktalanságod bravúr, 

olyan lehetsz meztelenül,

az hétszentség, hogy 

 

írhatnék egyetlent, viccből

is kevésnek hangzana, mikor

egy emberben elfér az egész

univerzum, de legalábbis

 

 

 

minden férfi te vagy, (a nők

 

engedelmes szentek lesznek-e)

 

 

anyád helyett kedvesed,

 

kedves helyett anyád,

 

húgod helyett barátod,

 

barát helyett rajongód,

 

rajongó helyett a ribid,

 

helyette a szerelem várfokán

 

 

lennék neked minden.

 

Mint mesterség, intelligencia,

 

Isten. Lennék odaadás, ima,

 

remény, önbizalom,

 

ami nekem még nincsen.

 

 

—————————————————–

Anna, elkezded…semmi „giccs”, túlbeszélt kép… olyan Annás… és a közepétől újra belerohansz saját világodba…kalap, kabát, lakat…azt az olvasó se ki, se be… menetközben „elhagyod” a saját versed… és elkezdesz kapkodni… és a végére egy teljesen más hangot kapunk…ami nem igazán kapcsolódik a vers elejéhez…

A versből „ennyi” ami fogható…a többi csak mellékzönge, mellébeszélés… szószaporítás… ami nem emeli, hanem eltakarja a lényeget…

(…)

Miért van, hogy más arcával

szeretnél engem szeretni?

Csontos tenyeredért esdeklőn, 

mindig hoppon maradok, ha

beléd látnék, nekiütődöm:

gipszmaszkjaid sora lehullnak

 

Látni szeretném esetlenül

a tested, majd kidobog onnan

aki vagy. Maszktalanságod

bravúr. Olyan lehetsz meztelenül,

hogy írhatnék egyetlent,

de az is kevésnek hangzana,

mikor egy emberben elfér

az egész univerzum…

 

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1318 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak