A háború utáni években történt, valahol egy kis, határ menti faluban. Az asszony nyúzottan kelt fel az ágyból. Hetek óta kínozta émelygő gyomra, sötét karikák keretezték fényes, barna, mandulavágású szemeit. Rosszat sejtett. Jól ismerte már az érzést, mellének feszülését, teste örömteli, egyben aggasztó elváltozásait, hiszen nemrégiben élte át nagy örömmel, de igen sok nehézség, nélkülözés közepette. Kislánya éhesen sírt mellette, követelőző sivítással rázta a járókának használt felfordított hokedli fehér lábait. Nehéz idők jártak.
Alig észrevehetően kerekedő derekát szorongatva, egyszerű reggelihez terített, megetette a kislányt, s míg a jóllakott gyermek elmélyülten babrált a szék szélén himbálódzó színes szövetdarab csücskével, szüntelenül egy kérdés motoszkált az agyában: most mit tegyen, hiszen hárman is alig éldegélnek meg valahogy a szűkös vonatkísérői keresetből, amit ura hó végén kap… Még ruházkodásra is alig jut.
Reggeli után, a hosszas, estéről estére visszatérő vitákat lezárva, férje tétova mozdulattal számolta le a műtétre valót, majd sietősen munkába indult. Miután kislányát a szomszédra bízta, az asszony egyedül maradt az ház öreg bútorai között. Kinyitotta a szekrény fáradtan csikorgó ajtaját, nagyot sóhajtva felöltözött, és szorongva indult a vasútállomásra. Amint lassan lépkedett, lágy szellő bizsergette a haját, az eső finoman cseperészett, s előbukkant a kora tavaszt idéző napocska néhány melengető sugara is.
A városba érkezve, mélázva nézegette a színes üzletek kirakatait; kopár ágakkal meredező fák mellett haladt el, cipősarka gondterhelten koppant a rendelő felé vezető úton. A zajos, mozgalmas városi forgatag kis híján elűzte félelmét. Fázósan összefogta hát kopott, szürke ballonkabátját, s nyomasztó gondjaitól menekülve, az egyik csillogó tisztaságú üzlet ablaka felé pillantott, mintegy ellenőrizve gondosan fésült barna fürtjeinek rendezettségét és a sötét karikákat takaró sminket. Bámészkodó tükörképe mögött hirtelen megpillantott egy kecsesen ácsorgó próbababát, rajta egy pompás, korallszínű kulikabátot.
— Csak egy kicsit belebújok, csak éppen megnézem… — suttogta, és a zsebében lapuló összeg égető bizonyosságával belépett a boltba.
— Ezt a kabátot kérném! — mutatott a magányosan ácsorgó meredtszemű babára.
Miközben izgatottan illegette magát a hosszú, fényes áruházi tükör előtt, már tudta, csak az övé lehet ez a meseszép darab.
*
Teltek a hónapok, s mikor gyorsan növekvő pocakjáról lepattant az egyik aranyló gomb, a kizsendült tavasznak örvendező kis embrió, az anyaméh biztonságos melegében, hálás mosollyal köszönte meg az „életmentő” ruhadarab kéretlen szolgálatát.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Vajdics Krisztina
