A semmi vesz körül. Előttem, mögöttem és mellettem az üres sötétség meredezik, de talpam alatt biztos a talaj.
Sétálni kezdek, szemem előtt egy kis ösvény rajzolódik ki. Azon lépkedek hát, saját, megszokott tempómban. Léptek zaját hallom, apró léptekét, de ez nem én vagyok… Egyre hangosabbak. Valaki felém közeledik.
Lassítok, hogy hátra tekintsek, de nem tudok. Nyakam megmerevedik, képtelen vagyok a hang irányába mozdulni. De akkor elhalad mellettem. Egy kislány az, ki a maga sejtelmes kilétével elfut mellettem. Valami vonzz, egy ideig csak nézem, ahogy szedi a lábait, majd nekiiramodok, utána vetem magam, futok, ahogy csak tudok, hogy utolérjem, hogy megtudjam, ki ő, pedig ez csak egy érthetetlen vágy. De futok, mert hajt a kíváncsiság.
Kinyújtom a jobb karom, ujjaim már majdnem elérik, mikor előtűnik egy épület. A kislány már bement. Utánamegyek, ő beront egy ajtón, dobókocka van rajta. Ledermedek. Ez… ez az én jelem. Ez az én óvodám, ide jártam régen. Sápadt arccal lépek be a jelemmel ellátott ajtó mögött rejtőző terembe. A lány már vár rám, felém fordult. Odalépek, hogy megnézzem az arcát, félrehúzom lelógó haját, de nem látom… előttem áll, de nem látom az arcát. A lány ismét futásnak ered, kitör az óvoda épületéből, ki egy útra. Természetes, hogy rohanok utána.
Egy családi ház kerül a látóterembe. A kislány bemegy. Egy pillanatra megállok a bejárat előtt. Kifújom magam. Egyáltalán nem ismerős ez a ház. Mi lehet odabent? Hirtelen enyhe lökést érzek. Valaki puhán, aggodalmat és szeretetet árasztó mozdulattal belök az ajtón. Megtorpanok. Mint egy idióta, úgy mosolygok. Egy könnycsepp hull a szememből, olyan gyönyörű, amit látok. Egy család áll a nappali közepén, a legszebb idillbe öltözve. Apuka, anyuka, fiú és lány. Eszembe jut a kislány, aki ide jött be, de őt nem látom. Körbenézek, hátha meglelem. Megvan! A sarokban fekszik mozdulatlanul, a család meg csak nevet. Nem tudom, mit érezzek… kimegyek a házból.
A távolban meglátok egy alakot, hasonlít rám. Ijesztően hasonlít. Megáll a vér az ereimben. De hisz az ott én vagyok. Kicsapódik a ház ajtaja, a rejtélyes kislány rohan ki a házból, a másik én felé. Elfut mellette, a másik én utána, ahogy nemrég velem is történt, majd eltűnnek az óvodában…
Csak pislogok, azt sem tudom, mi történik. Visszamegyek a házhoz, benézek az ablakon, és magamat ismerem fel az apukában. Elképesztő. Hangokat hallok, a kislány újra beviharzik a házba, mögötte a másik énem. Ott van. Látom, ott van, már tudom, ki lökött be a házba. A lány, akit mindennél jobban szeretek. Szelíden mosolyog, felemeli kezeit és belöki a másik énemet. Már mindent értek.
A tátongó sötétség múlni kezd, mardosó ereje kifakul. Virrad. Magamban mosolygok, míg mindent elborít a meleg, puha, fehér fény.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.17. @ 06:21 :: Horváth Dániel