— Ide figyelj, elrontottam az életemet — mondta Ildikó.
Felém nyújtotta a konyakos poharat. A vastag, ormótlan kocsmai pohár sehogyan sem illett a másodosztályú étteremhez. Csodálkozó tekintetemet látva, hozzátette:
— Teherbe ejtett egy rohadt gazember, egy utolsó strici. Tudod, régóta szeretnék veled beszélgetni, de valami mindig visszatartott. Féltem tőled. Na, igyunk! Terhes vagyok, érted? Egy tizenhat éves srác felcsinált. Mit szólsz hozzá? Anyám azt mondta, büdös kurva vagyok. Az anyám, érted, az anyám, amikor meglátott a faluban egy fiúval. Hát mondd meg, az vagyok?
Lehajtotta a konyakot, előrenyúlt az üvegért, töltött magának. Telt arcát újra felém fordította. Szemén erősen látszott már, hogy ivott. A zenekar játszani kezdett. A sánta cimbalmos nagy lendülettel indította a szólót. Fölfutott a dallam íve, majd visszaesett, hogy ismét nekirugaszkodjon. Ildikó ráemelte a tekintetét a prímásra, az pedig mesterkélt mosollyal köszöntötte.
— Azt mondod, ne igyak többet? Az egész életemet elrontottam, érted! Mihez kezdek így? Nem, nem mondtam meg annak a hülyének. Miért tettem volna? Mindketten részegek voltunk, ő meg rám mászott. A fene egye meg, ezt nem lehet józanul elviselni! Anyám évek óta azt mondja, hogy kurva lesz belőlem. Most aztán igaza lett. Mindig azt akarta, hogy igaza legyen. Tizenöt éves koromban volt az első hapsim. Negyvenöt fölött már kopaszkás, kövérkés. A volt tanítóm. Mindig a hajamat meg az arcomat simogatta. Nem volt köztünk testi kapcsolat. Ezen most csodálkozol, mi? Jó korán kezdtem, biztosan ezt gondolod. Pedig nagyon jól éreztem magam vele. Azt hiszem, tehetetlen szerelem volt a részéről. De pótolta az apámat. Ide figyelj, én nem kellek senkinek! Azt hiszed, segített valaki, amikor szükségem volt rá? Fenét! Úgy mentek el mellettem, mint akik sohasem láttak. Egyszer nagy bajba kerültem. Összetört otthon minden. Az apám részegen kitombolta magát, majdnem felgyújtotta a tehénistállót, engem meg kivert hazulról. Azt hiszed, befogadott valaki? Elmentem a csöves haverokhoz. Hármat ismertem közülük. Nem kérdezték mi a bajom, csak engedték elmondani azt, ami bántott. Ott marasztaltak, inni adtak. Persze, gyógyszer meg szesz… Kevés, aztán sok. Ki méri az italt, amikor a legfőbb jóra szomjas az ember? A „Monte Carlo”-ban üldögéltünk, ami egy „bokorrendszer” a város legnagyobb parkjában. Ittunk és cigiztünk. Ide nézz!
Feltűrte a blúz ujját, csikkégések nyomait, tetoválásokat mutatott. A csuklója fölött néhány centi hosszú vágásnyom fehérlett.
— A karomon oltottam el a cigarettát, hogy közéjük tartozhassam, a nevüket rátetováltattam magamra. Figyelj, azt akarom, hogy meghallgass! Mihez kezdek én ezután? Tizennyolc éves vagyok, és azt mondom, elrontottam a vacak kis életemet. Olyan zavarodott vagyok… Nem, nem az ital teszi. Kicsi koromtól zavarosodik bennem ez az egész, s most felbugyborékol, mint árvízkor a Szamos a kertünk alatt. Kicsordul belőlem a panasz, azt gondolod. Nincs jogom egyszer valakinek elmondani, ami ebben a buta fejemben van? Olyan nyugodt szeretnék lenni még egyszer, mint Drezdában, a Szent Péter bazilikában voltam. A hátsó széksorok egyikében ültem, s elcsendesített a belső tér arányossága, a fehér falak, az emeleti erkélyek hatalmas mérete, a póztalanság s a halk orgonaszó. Néhány kiránduló lézengett a padsorok között. A fejemet lehajtottam a pad tetejére, behunytam a szemem, és arra gondoltam, hogy nem szabad semmire sem gondolnom. Néhány lépésre a Zwingertől, a romokkal egybenőve, ebben a hatalmas bazilikában tényleg magamra találtam. Elaludtam. Fél óra múlva ébredtem, s mindaz, ami korábban nehéz súllyal nyomta a szívemet, tovatűnni látszott. Sétáltam még néhány percet a környező utcákban, majd megnéztem egy plakátkiállítást.
Maga elé nézett, a konyakos poharat forgatta kezében, majd odakoccintotta az üveghez.
— Így van ez, hallod? Elrontottam az életemet. Sohasem lesz bennem olyan harmónia, mint ott volt. Na, igyunk! Le, le, le fenékig! Ez legalább meglátszik rajtunk. Négy évig középiskolába jártam. Hinnéd, ha nem tudnád? Mit tanultam én a gimiben? Nem sokat. Összesen tíz órát ha tanultam a négy esztendő alatt. Volt fontosabb dolgom is. Jó, most azt gondolod, hogy rosszul tettem, biztosan nem látnám az életemet ennyire reménytelennek, sötétnek. Menj a fenébe a prédikációddal! Ha nem tudsz segíteni, ne szövegelj, abból volt részem elégszer! Ide figyelj, az anyám lekurvázott! A saját lányát! Mondhat ilyet egy anya a lányáról? Hányszor el akartam menni a suliból, de az öregem nem engedett. Neki érettségizett lánya lesz!
Harmadikos koromban egy májusi péntek délutánon egyedül voltam otthon. Az öregem a szomszéd faluban intézett valamit, az anyám meg délutános volt a HÓDIKÖT helyi üzemegységében. Megittam négy felest, apám ötéves maradék almapálinkáját, leültem ócska sezlonunkra, és hoztam a fürdőszobából két zsilettpengét. Várjál! Azt hiszed, volt bennem valami félsz? Egy szikra sem! Bal csuklómon belevágtam az érbe. Dögöljek meg, érted! Az apám hülyére pofozott, az anyám lekurvázott, az rúgott belém, aki akart, leíródtam, mint valami selejtes áru, hát akkor vigye a fene az egészet! Akarok én élni, azt hiszed? Nem! De akkor olyan keserűség árasztott el megint. Miért éppen ebbe a családba kellett nekem születni, kérdeztem magamtól? Nem akarok én Árvácska lenni! Feküdtem és éreztem, hogy a vér végigfut az ujjaimon, lassú cseppekben hull a szőnyegre. Nem vettem el onnan, mérgelődjenek egy kicsit. Eszembe jutott, hogy az egyik iskolatársam néhány héttel azelőtt felakasztotta magát. Két napig próbálkozott, amíg sikerült neki. Kint voltam a temetésén, de nem sírtam, mint a többiek, inkább fölnéztem rá. Erősnek, bátornak tartottam.
Persze, könnyen beszélsz! Behúzódsz a kuckódba, harmonikus környezetben élsz, a magad ura vagy. Talán éppen te mondtad, hogy belül szabad lehet az is, aki rab odakint. Sok Szabó Lőrinc verset olvastam azután. Szóval, nemigen értheted meg az öngyilkosok gondolkodását, érveit. Túl jól élsz hozzá! Na, néztem a mennyezet repedéseit, a csillár és a plafon között sűrűsödő pókhálót. Arra gondoltam, hogy semmilyen hiány nem marad utánam.
Abbahagyta, töltött magának, felém biccentett és kiürítette a poharát. Az utolsó kortyot szétterítette a szájában, kicsit megborzongott:
— Ha pedig így van, rajtam áll: az életet vagy a halált választom. Szabad vagyok. Nyilván sejted, hogy nem sikerült. Az öregem előbb érkezett meg, mint gondoltam. Szépen, komótosan átkötötte a csuklómat egy kendővel, és elment az orvosért. Na, mit kaptam én ezután! Nemcsak kurva lettem, hanem szülőkeserítő, hálátlan gyermek is, aki nem becsüli, nem tiszteli szüleit, akik pedig mindent megtesznek azért, hogy tanulhasson, művelődhessen. Átkoztam magam az ügyetlenségemért, a butaságomért. Innen visszanézve mindez apróságnak, jelentéktelennek tűnik.
Ide figyelj, mondd meg, miért van az, hogy hozzám csak csavargók, csövesek kapcsolódnak? Egy rendes srácom se volt még. Minden ismeretségem konyakkal kezdődött és fekvéssel fejeződött be. Sokszor elgondolkoztam már azon, honnan van bennem ez az önpusztító erő, miért űz folyton idegen ágyakba, miért kell innom, amikor a szagát is utálom. Züllött vagyok, kurva talán, ahogy az anyám szokta mondani? Ide figyelj, ha látnék magam körül értelmes életet, komolyan mondom, mindent abbahagynék.
Unalmas a „normális” élet, tele van hazugsággal. Már a gügyögéssel megkezdődik a hamis világ építése, egyre többször csapják be az apró emberkét. Később mindez tovább fokozódik, s mire felnő az ember, észre se veszi, hogy ráhurkolódott a pótcselekvés. Azt hiszi, a tettei azonosak önmagával. Én az vagyok, akinek látsz. Nemsokára elmegyek a kórházba, felfekszem a műtőasztalra, megszabadulok terhemtől, és szabad, szabad leszek. Nem tudom, mit fogok csinálni. Egyik őrültséget a másik után. Egészen addig, amíg nem jön egy pillanat, amelyik megajándékoz valami széppel. Figyelj csak, néha hallok magamban egy hegedűszólót. Most is. Ilyenkor azt érzem, hogy el kell mennem valahová. Itt kell hagynom mindent. Végére kell járnom ennek a kínzó dallamnak.
Lehajtotta a konyakot és dülöngélve megindult a kijárat felé. Vállig érő haja remegett, rázkódott
Hallani lehetett, amint görcsösen zokog.
Legutóbbi módosítás: 2014.03.30. @ 19:08 :: Nagy István Attila
