Válaszút — utak

 

Visszaérkezésem a nagy elhatározás közlésével kezdődött, ami kedvezőbb fogadtatásban részesült, mint ahogy vártam.

Az intézetvezető és a nevelők nélkülem is rájöttek, hogy természetemet megostromolni teljesen értelmetlen, megerőszakolni pedig nagy kár volna.

Még csak meg se lepett senkit, hogy ezt mondtam Domi néninek:

— Én mégis órás szeretnék lenni. 

— Felkészültem erre a döntésedre. — Szeméből nem olvastam ki szemrehányást, szeretettel küldött fel a szobámba.

— Szedd össze magad gyerekem, aztán intézkedünk. Túlságosan távol állsz te a száraz, léleknélküli tudományoktól. Tudhattuk volna.

Haza írt leveleim is a vívódásaimról tanúskodnak. Nem könnyen váltottam lépést. Mária néni is látta ezt, többször leült mellém, hát neki mondtam el, amin éjjel-nappal rágódtam. 

— Mi lett volna az a „férőhelyes állás”, amit a Rehab. szerezni akart nekem? — jutott eszembe.

— Amiatt fájjon a fejed a legkevésbé! — intett.

— Miért? — kíváncsiskodtam.

— Mert hasonlóan az se neked való, hogy egy szociális intézetbe kerülj, a családodtól elszakítva élj és dolgozz.

— Te jó Ég! Erre nem is gondoltam — lepődtem meg.

— Ők meg arra nem, hogy egy gondozott másmilyen is lehet, mint a sablonra automatikusan faragott bábfigura.

 

 

Ujjával az emeletre mutatott, a Rehab. irodák felé.

— Pedig vagytok egy páran, akik a családjukhoz akarnak visszamenni, otthon akarnak az itt megszerzett tudással önálló életre berendezkedni.

Hangosan tűnődtem:

— Legutóbb még az is szóba jött otthon, hogyha én is, mint az öcsém, csak itt tudok munkát kapni, akkor a házat is hajlandóak lennének eladni a szüleim, felköltözni, hogy együtt lehessünk.

— Na, azzal várjatok még. Előbb gyógyuljatok meg te is, édesapád is. Mi elkezdünk intézkedni, hogy őszre legyen helyed. 

Nagy sóhajjal, de elszántan megírtam a dékáni hivatalnak a kérelmet, hogy mentsenek fel, nem kívánok az egyetem hallgatója maradni.

A boríték lezárása előtt még kiteregettem magam elé a tankönyveket, jegyzeteket. Miről is szólnak ezek? Tőlem fényévnyi távolságra levő gazdasági és politikai témákról. Hova tévelyedtem én a művészetek és irodalom világa helyett, ahova vágyik minden porcikám!?

Gyorsan lezártam a levelem.

— Isten veled diploma, ilyen árat nem fizetek a „szűkös valutámból!” 

„Az órás szakma talán nem száraz? Sőt, még csak nem is tudomány! Igen, de mellette bármennyit olvashatok, tanulhatok. Így mindkét énemnek a kedvére rendezkedhetem be” — vigasztaltam, igazoltam magam — magamnak.

 A Fővárosi Óra- és Ékszeripari Vállalat Igazgatóságához is kérelmet kellett írnom. Amikor a Kertész utcában orvosi és szakmai alkalmassági vizsgálaton megjelentem, egészségemet megfelelőnek találták az órás szakmához, de közölték, hogy túlkorom miatt alkalmatlan vagyok. A szükséges iratokat még ki kell egészíteni egy felső korhatár elengedéséért írt kérelemmel. Megszerezte az intézet, de az hosszabb időbe tellett.

A Molnár utcába csak az engedély ígéretét tudtam magammal bevinni, ahol a Vállalat igazgatója, bizonyos Vinkler elvtárs intett, hogy maradjak, engem külön beszélgetésre hívatott be, miután a többi felvételizőt hazaküldték.  

Megkérdezte, miért akarok, és miért csak most órás lenni.

Elsoroltam, hogy eddig falun éltem, ahol idős nagyapám órás, otthonról nem tudtam oktatásra bejárni, mert busszal kellett volna legalább kétszer egy héten, ehhez nincs elég erőm. Nekem ülő szakmát kell választanom, van hozzá kézügyességem, a nagyapám műhelyét pedig öröklöm.

Minden mondatomat megszakította újabb kérdéseivel az elvtárs, de álltam az akadékoskodásait. 

Végül felemelkedett, odaállt elém a székem karjára támaszkodva — arca zavaróan az enyémhez közel — ezt kérdezte:

— Jól meggondolta maga ezt? — és szúrt a szeme.

— Mit? — kérdeztem vissza, állva a nézését is.

— „Hogy elfoglalja egy ép, egészséges gyerek helyét?” 

Arra nem emlékszem, mit voltam képes válaszolni. A víziók, érzések viszont kitörölhetetlenek. Az arcomba néző szemeket látom most is. Akkor — a túl közeli fejből hirtelen kinövő — két szarvat véltem látni. Tekintetem végigfutott a nadrágja élén, hogy cipő helyett patában végződik-e. 

Nem bőgtem el magam és válaszoltam is valami dacosat, csak azt elfelejtettem már, hogy mit. Így törölte emlékezetemből a védekező bölcsesség mindazzal együtt, ami nem fontos. Akkori levelem idézi csak fel a történteket.

Vinkler elvtársat még arra se méltattam, hogy minősítésével sokat foglalkozzak magamban. Átléptem rajta. Csak annyit ért el nálam, hogy azután nem csupán azért akartam nagyon jó órás lenni, hogy a nagypapa jó híre ne törjön meg az enyémen. Hatására a bennem mindig is élő bizonyítási kényszer felülkerekedett, egy fokkal elsőbb helyre került, még edzette is a lelkemet védő burkot.

~Aztán, talán másodéves órástanulók voltunk, amikor a szelíd, kedves évfolyamtársam, Becker Katika az asztalomhoz állt, kezében egy A4-es papírlappal.

A műhely tanulóinak névsora volt a lapon, a nevek után tíz-húsz forintok írva.

— Te mennyit adsz a Vinkler elvtárs koszorújához?

Lassan vettem le szememről a lupét. 

— Meghalt?

— Nem is hallottad?… Olyan fiatal volt még…! — sajnálkozott bánatosan. — Az egész vállalat gyászolja! 

Az tolult a számra: — akkor az én gyászom nem fog hiányozni —, de a fejemben érzett zsongás úgy múlt el, mint ahogy jött. Letettem elé egy tízest.

— Ismerhetted… Nála felvételiztünk — nézett rám magyarázón, csodálkozón, kutatóan magyarázatot várva Katika.

Illett volna a számból egy „sajnálom” — gondolhatta.

— Igen, persze — mondtam gyorsan.

— Isten nyugtassa — tettem még hozzá felnézve rá, rámfagyott póker arccal.

A koszorú vásárlásáig azonban én elég kacskaringós úton kényszerültem járni.~

 

Bejártam dolgozni a Kisműhelybe, ahol Szidu egyre érdekesebb önálló alkotásokkal lepte meg Dezső bácsit. 

Kétrészes stoppolófa adta az ötletet. Levehető szára a tű- és gyűszűtartó, a sima gombafejre villanypákával kanyargós indákat, mintákat égettek, majd ki is festették, lakkozták. Mivel Szidu olyan ügyesen készítette, később kitalálták, hogy fatáblákra is égessen fantáziája adta képeket. Ez aztán fantasztikusan sikerült, el is indította Dezső bácsi felfedezettjét a művészpálya felé. 

Akkor még a gimnáziumot végezte, míg lábadoztam és a felvételre vártam, a munka után korrepetáltam néha őt is, mint legtöbbször Icut, és kérésre másokat.

Még így is sok szabadidőm maradt. 

Hímzést, horgolást kezdtem el, elkértem otthonról és szétszedtem az alakítani érdemes ruháimat. Mindig, mindent átalakítok azóta is. Azt nem állítanám, hogy amit a mídervarró nagymamától és nénikéimtől örököltem, az egy tanulhatatlan talentum. Inkább azt gondolom, hogy ahhoz volt tehetségem, hogy Olginál és az intézeti varrótanulóktól is tudjam hol, mit kell ellesnem. El is lestem.

Tétlenül ülni nem tudtam soha, az biztos.

˜˜

Az újabb csoporttal jött egy, a többinél idősebb Heine-Medin-es lány. Izomzsugorodásos jobb kezével is tudta segíteni a balt, hogy hófehérre mosson. A ceruzát is ügyesen beleillesztette rakoncátlan ujjai közé és szép, gömbölyű betűket kanyarított a papírra. Hónaljmankóval, nagyon lassan lépkedett. 

Ennek a Nagy Ica nevű lánynak lábai ijesztően dagadtak voltak. A valószínű lymphoedéma fogalmát akkor még nem ismeretük.

Sokdioptriás szemüvegen át nézve, rossz kis kezével is szépen öltögetett, varrás közben énekelgetett kellemes, magas szopránján. A még hiányzó nyolcadik általánost végezte, mint mindent, példás szorgalommal.

Valahonnét a semmiből, egyszercsak előkerült egy férfi. Egyik karja bénultan lógott a kabátujjban, és szintén nagyon vastag szemüveget viselt. Nagy Icát kereste. Aztán úgy ültek egymás mellett kéz a kézben, mint akik körött az egész világ eltűnt. Azt nem lehetett állítani, hogy ők egy szép pár voltak, inkább kissé groteszk… Hogy illettek egymáshoz, és hogy megszépítette őket a boldogság, azt viszont szeretettel és tisztelettel állíthatom.

Mindezek ellenére hamarosan kiderült, hogy az intézet nem tartogat Ica számára semmit, amit megtanulhatna. A még mindig túl kevés lehetőség mellett, ő mégsem lett volna „képezhetetlen”! Vizsga után mégis el kellett mennie. Azért, mert így döntöttek az emeleten, vagy még feljebb.

A kézimunkázó semmittevésem idején ez a lány odajött hozzám. Csendesen beszélni kezdett: ő a családjához nem mehet, édesanyja Kanizsán él betegen, testvérével nincs jó viszonyban, rájuk nem számíthat. Ez a Bognár Béla megkérte a kezét. Igent is mondott már. Neki férőhelyes állása van a Mexikói úton, egy szoba-konyhás kis lakás, oda szeretné vinni őt, mint a feleségét.

— Ha a véleményemre vagy kíváncsi, azt mondom, jól teszed, ha elfogadod ezt a lehetőséget — kezdtem.

— Köszönöm, de nem erről akarlak kérdezni. Eldöntöttük mi már, különben is, innét mindenképp el kell mennem. Hanem a segítségedet kérném. Szeretnék leánybúcsút tartani, ha már lakodalomra nem hívhatom az egész intézetet. Mielőtt kimegyek, egy szerény, de mulatós vacsorát gondoltam, de nem tudom, hogyan fogjak hozzá.

Azon a szódásüveg alja pápaszemen úgy nézett át, hogy a lélegzetem akadt el. Ezt a jobb sorsra érdemes embert simán rakják lapátra — minden pardon nélkül — és még ő akar adni valamit! 

Miután magamhoz tértem a megrendülésből gondoltam csak át, hogy nem is olyan lehetetlen ez a terv. Tovább kezdtük szőni, szövögetni. Hívtam Icut és Bözsét, biztosan lesz ötletük. Volt. Az első az, hogy Mária nénitől engedélyt kell kérni. 

Kértünk. Nem csak azt kaptunk, de praktikus tanácsokat is. Köztük, hogy vehetünk bort is, nem többet, mint tíz főre számítva egy litert. Továbbá, az előtte összehívott étlap-megbeszélésen kérjünk valami húst az aznapi vacsorára. (Minthogy minden heti nevelési órán mi állítottuk össze a következő hét menüjét.)

A tervezgetés végére már valósággal tűzbe jöttünk. Otthon mindig kivettem a részem a sütemények készítéséből, ezért mertem magamra vállalni, hogy kitalálok valami édességet. Megírtam haza, mire készülünk, és hogy még bort is engedélyeztek, hozzátéve ravaszul: milyen jó lenne a finom otthoniból.

Erre fel apu egy kétliteres kisdemizsont lécek közé szögelve feladott postán a 2-es hálónak címezve. Hm. Jól ismertem én őt!

Erdei Irénke kivételével mindenki nagykorú volt a szobánkban, de szeszes ital akkor is tilos az ilyen intézményekben. Ebbe mindenkit be kellett avatni, intézetvezetőtől Malvinig. Hihetetlen engedménynek számított ez!

(Lehetséges, hogy Nagy Ica eltávolítása nem találkozott egyértelmű helyesléssel — középszinten sem?)

A nagy napon, ebéd után kaptunk a konyháról edényeket, eszközöket és a tálalóban dolgozhattunk, a tanulóban pedig teríthettünk. Minden lány segített vásárolni, cipekedni, készíteni. Vacsorára — tervünket tudva — bővebben mérték a főtt tarját, abból szendvicseket csináltunk, a vásárolt tojások egy részét megfőztük, azzal díszítettük, dúsítottuk.

Anyu „hóvirág tortáját” készítettem húsz kis adagra osztva. Egy-egy szelet kávéba mártott kétszersültet tettem alulra, rá előbb két-két evőkanál vaníliakrémet, legfelül pedig egy nagy adag barackhabot púpoztam tojásfehérjéből és hazai lekvárból. Villával elég macerás habot felverni, de felváltva csináltuk. A lányok boldogan hordták át — abrosz híján fehér csomagolópapírral megterített hosszú asztalra — a mutatósan kistányérokra halmozott desszertet. (Mindenki felírta magának a receptjét.)

Két hatalmas orgonacsokrot szedtek a kertben, ízlésesen feldíszítették az asztalt. Kilenc üveg sört és két üvegkancsó bort, három üveg szódavizet osztottak el rajta. Minden teríték mellé egy tányér édesség került, a poharak csillogtak, az evőeszközök ragyogtak. A jó ízléssel kiválasztott papírszalvéta sárga színe remekül mutatott az orgona lilájával. Ennyi „flanc” kijárt, ha már damaszt és ezüst asztalneműt nem tudtunk szerezni.

Mária néni bekukucskált és azzal hagyott ott bennünket, hogy a meghívottak mind el fognak jönni. Domi nénit, Mária nénit, Kati nevelőt, Rózsika néni gondozónőt és Malvinkát hívtuk meg, valamint a kedves, Anna nénit, aki Róka Gedeonnak, a súlyos mozgássérült, neves matematikus csillagásznak volt a felesége és reáltárgyakból felajánlotta korrepetálását az intézeti lányoknak.

Amikor minden készen állt, kicsinosítottuk magunkat, majd bevezették a remegő Nagy Icát a szintén díszesen „felöltöztetett” tanulóba. Székeink mögött álltunk, a „Ballag már a vén diák” dallamára közösen írt aktuális szöveget énekeltük, míg ő leült.

Néhány könnycsepp legördült, először Domi néni törölte meg a szemét, mint mindig, ha eredményét látta a nagy küzdelmeiknek, vagy a mi erőfeszítéseink hatották meg. De azért megjegyezte: 

— Ha ezt a Rehab-nál látnák! — és cinkosan az italokra kacsintott. Összenevettünk.

A köszöntők után ők elmentek, csak Anna tanár néni maradt velünk, és a hamarosan hozzám érkező Árpit vezette be Malvin, összecsukódni készülő térdekkel azon mulatva rettenetesen, hogy nem árt közénk egy férfit hozni. Az öcsém le is ült a sok lány közé. Velünk maradt egy fél órát, töltögetett a lányok poharába, viccelt és énekelt, mint mi.

A lemezjátszót csak később kapcsoltuk be és még táncolt is, aki tudott. Takarodóig még rendbe is raktunk mindent.

Nagy Ica kitűnő általános iskolai bizonyítvánnyal a zsebében költözött ki, és sokszor hívott meg néhányunkat a kicsi, szerényen berendezett, de szép rendben tartott lakásába, hagymás rántottára, vagy lecsóra, amit maga készített el. 

Rövid intézeti tartózkodása nem hagyott több emléket, mint egy kellemes estét nekünk és az ő kitűnő eredménye mellé kapott (le-) minősítését.

˜˜

Klári unokahúgom meglátogatott és súgta a hírt, hogy anyukája, Mariska nénikém Kanadába készül két disszidált gyerekéhez. Lánya, Marika európai körutat tervez, de nem mer hazajönni, csak Bécsig. Anyjuk oda utazik ki, onnét aztán magukkal viszik őt Kanadába.

Pincehelyi barátnőm és távoli rokonom családtagjai népi motívumok gyűjtésével és kézimunkák terjesztésével, hagyományőrző szakkörök vezetésével foglalkoztak. Tőlük kértem eredeti mintákkal drukkolt párnákat. Azonnal hatalmas hajrába fogtam. Mindkét messze került unokatestvéremnek díszpárnát kezdtem hímezni. Marikának színes kalocsait, Attilának sárközi fekete-fehéret.

A szokásosnál is gondosabban öltögettem. Amerikai rokonokkal abban az időben nem volt szerencsés túlzottan dicsekedni, mégsem bántam, hogy az intézetben mindenki tudta, hová fog repülni a készülő két kézimunkám. Olyan rövid idő alatt készült el a sárközi párna, hogy ki se kellett mosni. Azt mondták, olyan, mintha úgy lehelték volna rá a mintát. Arra kicsit a szívemet is ráhímeztem.

Néhányan rögtön kedvet is kaptak a kézimunkázáshoz. Kérték, hogy rendeljek anyagot. Pár hét múlva már a fél intézet hímezte a pincehelyi díszpárnákat az általam közvetített, pincehelyi pontos útmutatás szerint. Fel is figyeltek rá a nevelők.

˜˜

Az intézet újabb meglepetéssel szolgált. Felvették a kapcsolatot egy öregek otthonával Harkányban. A tárgyalások eredménye az lett, hogy mi két csoportra osztva, harkányi nénikkel csereüdülők lettünk.  

Az idős hölgyek látni szeretnék a fővárost, nekünk meg jól jön egy kis nyári fürdőzés. Reménykedtem, hogy mehetek én is, ezért gyógyultságomat bizonygattam.

— Remélhetsz —, így szólt a bíztatás.

Közben az óra-ékszerhez — az egyszerűbb megoldást választva — Mária néni ment el helyettem beíratni az iskolába, hisz még nagyon húzódott a műtéti hegem, nem hiányzott egy erőltetett lépés. 

 

˜˜

A hálókban mindenki a nyári ruhatárával bajlódott. Sokat költöttünk, mert három Margitot köszöntöttünk és a pedagógusainkat is. Ilyenkor fejenként egy-két-három forintokat fizettünk be a közösbe a húszforintos zsebpénzünkből. A korrepetálásért kaptam egy kis kiegészítést, amiből a hímzőfonalat vettem és még tartalékoltam is a nyaralásra.

Hivatalos ügyeim sem álltak le, behívtak az Óra-és Ékszeripari Vállalat Személyzeti Osztályára, ahol megtudtam, hogy júliusban két hét próbaidőt kell ledolgoznom, csak aztán kötik meg velem a szerződést. A korengedményt pedig azonnal továbbítsam nekik, ahogy megkapom. 

Otthonról vegyes hírekkel, mégis jobb hangulatú levél jött: Apunak nem kell már szednie a gyógyszereket, de még nem kapta meg a zöld jelzést az üzlet kinyitásához. Árpinak pedig mégis be kell vonulnia, de azt reméli, csökkentett időre.  

Mariska nénitől kaptam egy lapot, hogy június tizennegyedikén indul a nagy útra. Már éppen felajánlotta Kupás Eszti, hogy kiviszi Csillaghegyre a párnákat, amikor Klári unokahúgom esett be az ajtón. 

— Gyorsan kapd össze magad, érted jöttünk, már el is kértünk, kivihetünk. Ne ijedj meg, Hans van itt! 

— Szent Ég! — tátottam el a számat. (Ő a kanadai unokatestvérem férje.) Időm csak az átöltözésre és az ajándék összepakolására volt. Remegő lábakkal mentem a portára.

Egy kis piros Volkswagen mellett várt. Itt állt a nagy kalandra vállalkozó, a velem egykorú Marika férje, a regényes Kanadából! Közvetlen, kedves üdvözlések után besegített a kicsi autóba.

Körbekocsikáztuk szép Budapestünk nevezetességeit. A hidaknál megkérdezte Hans, hogy kell-e itt fizetni a felhajtásért. Kanadában ugyanis van hídpénz. Mindent egy csillaghegyi szomszédasszony fordított, akit Hans mellé mindenhová cipelni kellett, mert egyikünk se tudott angolul.

A Gellérthegyen fényképeket is készítettünk. 

Hans kérdezgette az intézeti körülményeket. Később mondta el, hogy érdekli, és nem csak miattam. Azért is, mert ő egy rehabilitációs otthonban gondnok, Marika pedig ott szaktanár, szőnyegszövést és festést tanít. Ott nem kell elhagyni a képzés után az intézetet, csak ha a sérült ember is úgy akarja. A manuális oktatás célja sem a kenyérkereset, inkább időtöltés. Az állam gondoskodik a sérültek megélhetéséről, az a rehabilitáció természetes része.

Sajnáltam, hogy ezt nem tudtam előbb. Körülvezethettem volna nálunk Hanst. Domi néni nem volt akkor szolgálatban az igaz, de ő is biztosan szívesen kikérdezte volna az ottani tapasztalatokról. No, ezt elszalasztottuk.

Az útvonalukról kérdeztem. Londonban szálltak le először a repülőről. Tovább vonattal Párizsba, Rómába; majd Berlinben vették az autót, onnét már azzal Bécsbe. Mariska nénivel Bécs, Berlin, Svájc és végül Hollandia az út európai fele. Ott hajóra rakják a kis kocsit, mert ügyes, és pontosan a kicsisége tetszett meg nekik, könnyű lesz vele a manőverezés otthon, a nagy forgalomban. Kanadában megcsodálják majd. Náluk csak hatalmas kocsik szaladgálnak. Mindenütt két-három napot töltenek, aztán a repülő körülbelül huszonötödikén landol velük Montrealban.

— Magyarország nagyon szép! — mondta Hans udvariasan, elismerően. 

Még neki is feltűnt, amit mi aggódva néztünk, hogy a Duna vize szinte egy magasságba emelkedett a partokkal. 1965. június harmadikát írtunk.

A családi vacsoránál kézzel-lábbal mutogatva beszélgettünk, egészítettük ki a tolmácsolást, de csak nevettünk ezen. Hallgattuk, ahogy mesélt Marika ügyességéről és a teljes asszimilációjáról az új hazában, Attila sikeres vállalkozásairól és gyönyörű kislányáról, de a romantikus honvágyáról is, amitől elfacsarodott a szívem, ugyanis: egy cserép földet kért itthonról!

Hans a hímzéseimhez gratulált és a szívére tett kézzel mondott értük köszönetet, hogy közvetlenül értsem.

Tíz órára fuvarozott vissza az intézetbe. Addigra minden ablak úgy tele volt lányokkal, hogy majd kiestek, szinte fürtökben lógva lestek. Megrohantak, hogy mit hozott az amerikai rokon. Kinek mit, ám cigarettán és csokoládén kívül semmit, mert kint azzal ijesztették el, hogy itt a vámnál elvesznek mindent! 

˜˜

A következő napokban egyre bátrabb lettem a közlekedésben, Icuval elmentünk a Mexikói útra, a 6-os villamossal és a 70-es trolival. A Zeneakadémia előtt, a nagy forgalomban féltem átmenni az úton, de baj nélkül sikerült. Mégis minden út azzal a sóhajjal végződött, hogy megúsztuk. Elég veszélyes így közlekedni Pesten, de nekünk nem volt más választásunk, ha létezni akartunk.

 

˜˜˜

Nyár, árvíztől a lázadásig

 

Végre összeállt az első Harkányba induló csoport Mária néni vezetésével. Huszonharmadikán indultunk fél hétkor, de fél ötre már talpon volt mindenki. Tizenegy óráig megállás nélkül robogott velünk a busz. Pécsett megpihentünk a Széchenyi téren. Aztán körülnéztünk a városban, megcsodáltuk a Zsolnai kutat, a Gázi Kászim-dzsámit, az ország legnagyobb török korabeli építményét. Az egykori dzsámi jelenleg belvárosi templom, melynek zöld kupolája nagyban meghatározza a városképet, üzen hazánk múltjából.

A Káptalan utcában, Pécs legrégebbi lakóházában a Janus Pannonius Múzeumot — ami tulajdonképpen a Zsolnay Múzeum — és a négytornyú dómot, azaz a basilica minort, melyet még István király kezdett el építtetni, szintén csak kívülről csodálhattuk meg. Képeslapokat adtunk fel.

Nomád módra, nagy étvággyal megettük az útravalót és az anyukám finom sütijét, ittunk rá friss kútvizet, de mecseki bort is, ezt már a Mária néniék szőlőjében, magasan a hegy oldalában.

Ott pihentünk estig 

 

a Donátusban

 

A nagy fűben alig tudtunk menni, kínlódtunk, de kinevettük bukdácsolásunkat, mint mindig. Az onnét nyíló kilátásért megérte felkapaszkodni. A Mecsek egyik csodaszép völgyére rácsodálkozni maga volt a pihenés.

Késő délutánig maradtunk, vacsoraidőre értünk az üdülőnkbe.

Egy „csupafa” park közepén állt a háromemeletes, negyven „férőhelyes” kis kastély, az ablakain zöld zsalugáter, a főbejárat előtti oszlopok nagy, első emeleti teraszt tartottak, a kaputól fenyőfákkal szegett betonjárda vezetett hozzá. A fák között fehér padok, előttük kavics, mögötte fű. Az épület előtt rózsaágyak. Azt találtuk érdekesnek, hogy jobbról pirosak, balról fehérek.

Az első emeleten gusztusos kis ebédlő, ami társalgó is egyben, televízióval, rádióval. Az ablakokon hófehér szádafüggönyök. A padlóig üvegfalban ajtó nyílik a félkör alakú, kintről már megcsodált teraszra, széles kőpárkányán körben piros muskátlik és aszparáguszok. A sarokban, fadézsában szép nagy pálma, kényelmes fonott székek az asztalok körül. Szívesen ültünk ki ide a reggelik után, amíg el nem indultunk a strandra. 

A folyosók félhomályosak és erősen fertőtlenítő szagúak, de az innét nyíló szobácskák kellemesek. A mi ablakunk fenyőfákra tárult, illatuk betöltötte a szobát, enyhítve a beivódott szagokat.

Mindenhol ragyogó tisztaság és imponáló csend honolt. Igazából nem öregotthon, hanem különböző otthonok időseinek fenntartott üdülőrész volt ez, néhány bentlakóval. Előttünk még nem üdültek itt, csak öregek. Ezért aztán a kedvünket keresték. Lujzika magával hozta a harmonikáját, játszott minden este, mi meg énekeltünk. Először csak egy-két néni maradt velünk vacsora után, aztán egyre többen csatlakoztak hozzánk, csillogó szemmel élvezve a fiatalságunk adta élénkséget. Végül ott énekelt esténként mindenki, a személyzetet is beleértve. 

Két megszokhatatlan dolog zavart csak a tizenkét nap alatt. A milliónyi szúnyog és a mindent átjáró kénes szag. A szúnyogok rajokban támadtak és valósággal haraptak. Este nem lehetett kiülni miattuk.

A strand tízpercnyire (nekünk tizenötre) volt. Csapatostul vonultunk, Mária és Julika néni váltotta meg a belépőket az intézet számlájára. Néhányan félve tervezgettük, hogyan is legyen a medencébe bemerészkedés. Aztán magától jött a megoldás. Nem törődve a tátogató idegenekkel, a lépcsőkön vetettük le a cipőt, gépet (kinek mi volt), Mária és Julika nénik összeszedték és elvitték egy padhoz. Mi pedig egy-egy lépcsőfokkal lejjebb-lejjebb ülve emelgettük be magunkat a finom vízbe. Első napokban megbámultak nagyon, aztán hozzánk szoktak. Talán kiderült, hogy egész normálisak vagyunk, látványunk sem rosszabb, mint némelyik pálcikalábú pocakkirály, vagy csontváz, esetleg hájpacni fürdőzőnél!  

Fokozatosan szoktattuk magunkat a naphoz, így a víztükör egyenletesen barnított bennünket. A kitűnő koszt ellenére mégsem híztunk, mert sokat lubickoltunk. Mivel tudomásunk szerint a mi kosztpénzünket utalták át egy az egyben, azt azért otthon megjegyeztük: mi lehet az oka, hogy itt mégis ennyivel jobban főznek. Nem is kísérelték meg a vidéki beszerzési árak olcsóságára fogni a különbséget, mert nem lett volna igaz. A drága piac mellett a bolti árak megegyeztek a pestiekével. A Marcin a gazdálkodással lehetett baj, vagy pedig kézen—közön tűnt el a pénz vagy a nyersanyag.  Itt a tea ízes volt, nem csak barna víz, ebédre mindig kaptunk három fogást, ami illett a menühöz, salátát, feltétet és még valamit desszertnek is, tészta után gyümölcsöt, főzelék után süteményt. Salátából annyit adtak, hogy először azt hittük, ami egy tányéron van az négyőnk adagja. A főtt—tészták nem ragadtak és minden szálra jutott abból, amivel megszórták. (!)

A bentlakókkal úgy összebarátkoztunk, hogy apró ajándékokat kaptunk tőlük búcsúzáskor. Egy néni sírt, egy bácsi a kezünket szorongatva kötötte lelkünkre, hogy írjunk ám majd nekik! 

A pécsi Széchenyi téren már bent állt a második csoport autóbusza, köztük a két Bözse is. Siettek mondani, hogy rám vár az értesítés, hogy tizenkettedikén kell jelentkeznem az órás próbaidőre. Ők maradtak nézelődni, mi indultunk.

A Duna áradása alig lett kisebb, a tizenkét nappal előbbinél. Még mindig úgy nézett ki a töltésen húzódó 6-os út, mint egy móló, mindkét oldalon nyalogatta az ár. Láttunk vízben álló, felázott oldalú, megroggyant házakat, egy konzervgyár üveglerakatát teljesen elöntve. A máskor munkásokkal benépesült termőföldek eltűntek egy kihalt tengerré vált felszín alatt, szomorú látvány volt. A mélyben húzódó dűlőúton, gumicsizmáik felső széléig érő árban, tengelyéig merült kocsival mentették néhányan a kis holmijukat, lovaik kínlódtak a nagy vízben. 

Ha nem tudjuk mi ez, akkor félelmetesen szép az a hatalmas sík csillogó tenger, egészen a látóhatárig. A közepén hajladozott egy fasor derékig ázva és búsan tudatva, ott merült el a Duna eredeti partja.

Még az is nehezítette a haladásunkat, hogy elkapott bennünket egy szembejövő újabb vihar. Az délre, mi északra tartottunk, tehát átmentünk alatta. Amit a dörgéssel, villámlással és széllel kísért felhőszakadás okozott feljebb, azt is láthattuk. A 6-os főközlekedési út mentén kar-, sőt combvastagságú fák feküdtek, a fiatalabbak derékba törve, a kukoricatáblák iszapban, letarolva, megtépázottan álltak, mint csatavesztett rongyos vitézek. 

Sokan életünkben először — és reméltük utoljára — láttuk a természetnek ilyen pusztítását.

 

˜˜

Az intézet a régi arcával fogadott, de mi barnán, kipihenten érkeztünk és csak holminkat kicsomagolva éreztük igazán, milyen büdös „harkányszagot” hoztunk haza. Azonnal nagymosásba fogtunk. 

Már az első ebéd is a marcis, mállott tésztán öt szem száraz túró. Hát, itt nem változott semmi! Másnap négy hasáb sültkrumpli, egy újnyi csík oldalas, fonnyadt kis uborkával. Már hangosan morgolódtunk. Visszasírtuk a gusztusos, túrós-tejfölös, a tetején töpörtyűvel gazdagon megszórt tésztát, a sültcsirkéket, fejessaláta-bokrokkal. Ugyan, miből gondoltuk, hogy az élelmezésvezetőnk is értesült a harkányi kosztról és sietve igazodik hozzá! Szerdán aztán betelt a pohár. A gulyáslevessel egyszerre osztották ki a „másodikat”, két szelet diós, kelt kalácsot. Kimondva: első osztályú ebéd. De a kistányéron gőzölgő, félig sült, szalonnás tészta, hajszálvékony barna csíkkal, ami bizonytalanul kanyargott benne, kihozott bennünket a béketűrésből. Egyre erősödő hangok indultak el, majd megcsendült egy, aztán több, végül minden pohár.

— Ró-zsa né-ni, Ró-zsa né-ni! — kántáltuk és kanalainkkal kocogtattuk a poharakat. Az élelmezésvezető futva jött két percen belül. Addigra már minden szolgálatban levő dolgozó az ebédlőben tolongott, és próbált minket jobb belátásra bírni. A tányérokon szégyenkező szörnyemény azonban őket is meggyőzte. Csendben vártak. Rózsa néni „nem látszott meggyőzhetőnek”. Az érintetlen, sületlen süteményről kinyilvánította: ehető, ez pedig lázadás, ami tűrhetetlen, ezért példás büntetés jár érte! Ekkor azonban a zűrzavart leintette Faragó Erzsike. Ő a gazdasági könyvelésben szokott segíteni. Ismerte a „dörgést”. Felállt, higgadtan, összeszedetten felsorolta sérelmeinket, tapasztalatainkat a koszt minőségéről és az élelmezésünkre fordított összegről. A harkányi ellátást ismertette, hangsúlyozva a kosztra fordított összeg azonosságát. 

Az élelmezésvezető nem talált szavakat, kicsit összezavarodott, de felkapott egy tányért, megszagolta, ujjával megbökte és kijelentette, hogy ez éppen jó lesz, ha kihűl. Rögtön kiabálás kezdődött:

— Estig? 

— Majd a szobákban?

— A szalonna is eltűnik belőle?

— Dió is kinő benne?

— Közben meg is sül? 

És ekkor nagy hibát követett el a végső érveihez érő, dühös hölgy:

— Sokan boldogan ennék meg! Mit gondoltok, mit szólnának ehhez a pazarláshoz a Pártbizottságban?!

Pillanatnyi hökkent, kuka csend után orkánszerű nevetés söpört végig a termen, az ablakok belerezdültek. Rózsa néni rozsdavörös lángba borult, lecsapta a tányért és elrohant.

Mi egy kosár kenyérrel megettük a halvány lében úszó három kocka húst és némi krumplit. A sok, tányérjainkon kókadozó nyers „kalács” érintetlenül ottmaradt mementónak.

Az elkövetkező napokban kisebb csoda történt: senki nem kapott büntetést a lázadásért! Ámde kaptunk már salátát is a hús mellé (négy adag ki is tett egy harkányit), pötty tejfölt a túrós tésztára és egész napra készítettek teát, citrommal vagy valami ahhoz hasonló savanyú ízesítővel, amire „rájárhattunk”. Szombatonként nagy szelet finom uzsonnakaláccsal kedveskedtek.

… és senki nem kapott büntetést a lázadásért!

 

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Adminguru