Lénárt Anna : A döntés

 

 

 

A kisváros vasútállomásáról pontosan indult a vonat. A férfi a vagon ablakában állt, és visszaintegetett a lánynak. Mielőtt elváltak, hosszan csókolták egymást. Érezte magán a lány illatát, szájában magával vitte édes ízét. Kívánta. Most váltak el, de szíve szerint már jött is volna vissza hozzá. A lány a peronról nézett a semmibe vesző vonat után. Ajkát simogatta, amit a férfi tüzes csókja megperzselt. A hangosbemondó egy vonat negyven perces késését jelentette be. Nem akart még haza indulni, leült a szomorúfűzfa alatt álló padra, és hagyta gondolatait kalandozni. Felidézte az elmúlt éjszakát.

   Halkan egy dalt kezdett dúdolni a szerelemről, az elválásról. Kézfejével szétdörzsölte a szemében megjelent könnycseppeket. Elmosolyodott. Most váltak el, de máris hiányzott neki. Tudta, holnap itt lesz megint vele, öleli, csókolja, de pár óra elteltével felöltözik és távozik tőle. Indul haza… Valami történt tegnap éjjel, valami, ami nyugtalanná tette. Más nő biztosan ujjongott volna az örömtől, de ő elbizonytalanodott. Tizennyolc éves volt.

   Egy idős bácsi állt meg mellette.

   — Leülhetek ide ön mellé a padra? Késik a vonatom — mondta.

   Felemelte a fejét, tekintetük találkozott. Az idős arcból egy élettől izzó kék szempár nézett egyenest a szemébe. Bólintott.

   … és elkezdtek beszélgetni, az a beszélgetés megváltoztatta az egész életét.

   — Nagyon szomorú dal, ha jól emlékszem a lány belehal az elválásba.

   — Igen, de boldogan hal meg.

   — Öngyilkos lesz. Mi ebben a boldog? Talán az, hogy kiissza a méregpoharat?

   Nem tudott mit felelni erre.

   Való igaz, boldogságában az ember lánya pezsgőt fogyaszt, és nem mérget nyel, de nem akarta elismerni az idős ember igazságát. Próbált erre a tettre valami elfogadható indokot keresni.

   — Miért ilyen szomorú? — zökkentette ki gondolataiból.

   — Nem vagyok szomorú — felelte neki, de még ő is érezte, mennyire hamisan csengnek szavai. Egy újságot tartott a kezében, úgy tett, mintha olvasná a sportoldalt, de érezte, őt nézi. Azok a kék szemek melegséget és tisztaságot sugároztak. Észre sem vette, és az ő csöppnyi kis életének nagy titkáról kezdett el beszélni. Nem volt rá jellemző, de megnyílt egy vadidegen férfinak.

   — Sok-sok szerelmes nap van már mögöttünk. Tudom, hogy szívből szeret, boldogok vagyunk, de azt is tudom, hogy lopott boldogság ez. Azt mondta, hogy elválik, velem akar élni, mert nem tudja nélkülem elképzelni az életét. Kérdezem én magától, milyen életünk lehetne nekünk? Lehet, hogy életünk végéig szerelemben élnénk, nem volna semmi hiba, de az is lehet, hogy mindig a kisfia után vágyakozna, hisz amikor itt van velem, sokat mesél róla. Alig volt két hónapos, amikor megismerkedtünk, most meg már szalad és kacagva mondja: apa. Gyermekében boldog. A kisfia nem nőhet fel apa nélkül.

   Szemei megteltek könnyel, de ahogy belenézett azokba a vakító kék szemekbe, nem tudott sírni.

   — Három lehetősége van — mondta az idős ember. Először nem nézett a szemébe beszélgetésük alatt. Kezében meggyűrte az újságot. — Vegyük sorba őket. Az első, amikor összekerülnek és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. A második, amikor összekerülnek, de mindig ott lesz közöttük a férfi gyermeke, aki egy messzi városban él édesanyjával, akinek csak ritkán lehet a közelében, aki után egyre jobban sóvárog, mert fél, hogy a gyermek elfelejti őt. A harmadik, amikor lemond róla, elengedi őt, mert a férfi boldogsága a saját magáénál is fontosabb, mert a szíve mélyén tudja, a szeretett férfi igazán boldog, csak a fia mellett lehet.

   Felállt. Elköszönt. Letette a padra az újságot. Lassan elindult. Nem nézett vissza. Az ott felejtett újság egyik cikkén megakadt a lány szeme. „Egy kamasz lány halála”. Felvette a padról és olvasni kezdte. Egy lányról szólt, aki a halálba menekült, mert az „elcsábított” férfi visszament feleségéhez és két éves kisfiához. Tehát ezért nem akarta hallani, melyik lehetőséget választom. Nézett utána. Volt valami ebben az emberben. Nem tudta mi, de megnyugodott tőle és tudta, hogyan kell döntenie.

 

Szerelme kora délután érkezett meg hozzá. Hallotta, amint megáll az autó az utcán. A hintaszékben ülve várt rá. Azokra az órákra gondolt, amikor együtt nevettek, amikor csókolt, és a vad, ősi ösztöntől vezérelt szeretkezésekre. Eszébe jutottak az öreg által felsorolt lehetőségek. Tudta, a mai nap lesz az utolsó, hogy eljött hozzá a szeretett férfi, mert a harmadik lehetőség mellett döntött. Bízott benne, hogy még nem késő.

   Amikor belépett a szoba ajtaján szinte repült a karjaiba, mindent elfelejtve, amit megfogadott magában. Akarta ezt a férfit. Ő szorosan magához húzta, lágyan megcsókolta, és itt magához tért… Eltolta a férfit és egyenest a szemébe nézett. Ő nem értette a mozdulatot és nevetve magához vonta a lányt, keresve csókra éhes ajkakat. Tudta mivel tudja elbolondítani. Az első csókjuk jutott az eszébe. Ő volt az, ki megtanította csókolni, szeretni. Bár a mai nap is megmosolyogja, mert ahogy birtokba vette az ajkait, és nyelvét megérezte a szájában, elborzadt, mitől vannak így elájulva emberek milliói, és köpött egy nagyot, hangot is adva undorának. Akkor, ott is mosolyt csalt az arcára.

   A férfi nézte őt, és végig simított az arcán.

   — Mi a baj, Kicsi Lány? — kérdezte.

   Egy szuszra elhadarta neki, hogy vége és ne jöjjön hozzá többet.

   Értetlenül állt előtte. Nem értett semmit, hisz reggel szerelemmel váltak el, és alig pár óra elteltével közli vele, nincs tovább. Kérdezni akart valamit, de a lány nem engedhette meg, hogy beszéljen hozzá, mert tudta, akkor elveszett. Félt attól, hogy maradék ereje elhagyja és zokogva borul a nyakába, szerelméért könyörögve. Az utolsó döfést egyenest a szívébe mártotta, amikor azt mondta neki, van egy másik férfi az életében. A férfi két tenyerébe vette az arcát és szemeit nézte, dacosan állt előtte, állta a pillantását. Nem szólt, de szemeit könny lepte el. Alig halhatóan mondta:

   — Azt hittem, együtt fogunk megöregedni.

   Homlokon csókolta „hűtlen” szerelmét és elment. Ismerte ő is a mondást, hogy tudni kell saját boldogságunkról lemondani annak érdekében, hogy a szívből szeretett fél boldog lehessen.

   A magára hagyott, amint meghallotta a felbődülő motor hangját, hangos zokogásban tört ki. Egész éjjel sírt. Tudta, helyesen döntött, de azt is, lehet, hogy belehal döntésébe.

   Azóta sok-sok év telt el, de ölelését még mindig testén érzi, szenvedélyes csókjainak emléke most is égeti a száját.

 

 

  Battonya, 2010. február 2.

 

Legutóbb szerkesztette - Lénárt Anna
Szerző Lénárt Anna 164 Írás
Három családos elvált nő vagyok. Gyermekeim kirepültek a fészekből, egyedül élek. Köztisztviselőként dolgozom, a feladataimat legjobb tudásom szerint látom el. Lelkiismeretes embernek tartom magam.Szeretem az embereket, átérzem gondjukat és ha tudok segítek. Megpróbálom a legrosszabb dolgokból is a legjobbat kihozni, mert azt tartom az élet túl rövid ahhoz, hogy megkeseredve éljünk. Sok mindenre megtanított az élet, elsősorban arra, hogy sosem adjam fel. Ha reggel borult az égbolt nem arra gondolok, hogy esni fog, inkább annak örülök, hogy még nem esik. Verseket gyermekkorom óta írok. Az általam írt versek "én vagyok", tükrözik a lelkem, a vágyaim, átölelik az életem. Romantikus embernek tartom magam, a halak csillagjegyre jellemző tulajdonságok szinte mind jelentkezik nálam. Alföldi lány lévén kívánkozom a hegyek közé. Ha tehetem a szabad időmet hegyes vidéken, sétával töltöm. Igaz kevés ilyen akad, de ha adódik akkor kihasználom a lehetőséget.