Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 27. Egy nem kívánatos személy

Vajon Csaba hogyan viseli el, hogy megvonták tőle a láthatási jogot?

Egy nem kívánatos személy

 

 

 

Enyedi Sándor amint meghallotta a becsapódó ajtót, majd meglátta az ismét térdre eső és keservesen zokogó Csabát, odaszaladt hozzá. Megpróbálta felsegíteni, és a kijárat felé kísérni, de ő ellenkezni kezdett.

— Hagyjon Sándor bácsi… Hagyjon!

Jó ötletnek bizonyult az öreg jelenléte. Finom erőszakkal nyalábolta fel a földről és tolta a lépcsőház felé. A vékonydongájú fiatal tanár hiába küszködött, esélye sem volt az egykori középsúlyú birkózó, nyugdíjas tornatanárral szemben. Nagy nehezen eljutottak a parkba, ahol az asszonyok várták őket.

— Egy ideig úgy tűnt, minden rendben van, aztán… — mesélte el Sándor, amit tudott az odasiető Veronikának és Gabinak, miután leültették Csabát egy közeli padra. Nehezen tért annyira magához, hogy el tudja mondani a lényeget.

— Felfüggesztették a láthatási jogomat, mert veszélyt jelentek a gyermekre… Amíg sikeres elvonókúrán nem veszek részt…

Veronikának csak az első mondat jutott el tudatáig. Agyát elöntötte a vér. Felugrott fia mellől, fel akart rohanni menyéhez. Szerencsére Gabi résen volt, és útját állta.

— Megőrültél? Rendőrrel akarod elvitetni magad? Ha most kiviseled magad, örökre elbúcsúzhatsz unokádtól! Nem hallottad a feltételt? Sikeres elvonókúra. Csaba épp azt akarja megkezdeni, nem?

— Ünigét akarom! — kezdte rázni az idős asszonyt is a sírás. — Szeretem… Jogom van látni! Az én unokám is, én nem ütöttem meg soha, őt se, az anyját se, pedig az megérdemelte volna… Hogy lehet ennyire szívtelen?

Síró édesanyjának látványa felébresztette Csabában a férfit, akinek gondoskodnia kell egy elesett nőről.

— Anyuka, sikerülni fog, és akkor… — ölelte át.

Ám ez csak pillanatnyi fellobbanásnak bizonyult. Egyre jobban úrrá lett rajta az elvonási tünet, melyet lelkiállapota aktivizált. Amint édesanyját sikerült némileg megnyugtatnia, könyörögni kezdett:

— Csak egy féldecit… Csak most…

— Jesszusom! — kapta szája elé a kezét Gabi. — Add be neki hamar a nyugtatót, amelyet a pszichiáter adott! — nézett barátnőjére, aztán férjére, legyen résen.

Csaba némileg magához tért a rajta hullámszerűen elhatalmasodó állapotból. Sándorra nézett.

— Kísérjen el egy telefonfülkéig. Fogjon meg, nehogy elfussak…

Remegő kézzel vette elő pénztárcájából Dani bá telefonszámát, és nyújtotta át.

— Ez kié? — kérdezte az öreg, miközben tárcsázott helyette.

— Egy barátomé. Alkoholista volt… Volt! — nyomta meg a szót.

— Értem — felelte, átadta a kagylót, és kilépett a telefonfülkéből.

 

Kovács Károly gondterhelt arccal nézte át a kolozsvári gyámhatóságtól érkezett iratokat.

— Hát ezt jól összeállították. Jegyzőkönyv a lakásban látottakról fényképekkel alátámasztva, törvényszéki orvostani lelet, két kolléganőjének vallomása az apa alkoholizmusáról, miközben édesanyja kiegyensúlyozott, pszichológus szakvéleménye a gyermek lelkiállapotáról, akinek rémálmai vannak szülei dulakodása óta… Megtámadhatatlan. Mink van? Megpróbálhatjuk cáfolni a kiegyensúlyozottságot, talán kerül tanú a féltékenységi jelenetre, vádaskodhatunk az itthoni anyós-menye konfliktusban tanúsított magatartásával, felhozhatjuk Csaba sérülését mellyel igazoljuk, dulakodás történt, nem agresszió, de az alkohol nyoma ott maradt a falon, üvegcserepek szanaszét a lakásban… Bármennyire is szerepet játszott a féltékenység, az üvegért vívott csata lesz a bíró szeme előtt. Egy gyermeknek rémálmai vannak a szülei dulakodását látva? A sok családi vita nyomot hagyott lelkében? Az lenne a csoda, ha nem így lenne. Nem tudjuk megkérdőjelezni. Legjobb stratégia, ha eleve mindent elfogadunk, és igazoljuk a terápia megkezdését. A tárgyalás Kolozsváron lesz, jobb, ha el se utaznak velem, csak én képviselem az ügyet a bíróság előtt. Meg fogja állapítani a tartásdíj összegét, amelyet eleve felajánlunk, s mivel nem találkozhatnak, a fizetéséből vonnak majd le. Ez így kényelmes is.

Ötletét elfogadták. Az ügyvéd azt remélte, tud majd beszélni Enikővel a tárgyalás után. Ám ő se jelent meg személyesen, csak képviseltette magát.

 

Nem könnyű egy alkoholistának helytállni munkahelyén, bármi legyen a foglalkozása. Ám egy tanár helyzete, főleg, ha azt pletykálják róla, hogy véresre verte feleségét, sokkalta nehezebb. Nem róható fel a szülőknek, ha féltik gyermeküket. Mi lesz, ha legközelebb ő lesz az agresszív tanár áldozata? Hiába a dicső múlt, hiába egyik legkedveltebb tanár az iskolában, hiába eddigi eredményei. Csaba először magántanítványait vesztette el. Emiatt lett először visszaeső, a már-már sikeres első elvonókúrája vége felé. Másodszor, amikor több szülő azzal fenyegetőzött, elviszi az iskolából a gyermekét, ha nem helyezik át olyan osztályba, amelyet nem ő tanít. S a róla terjesztett rémhírek egyre dagadtak. Végül az igazgatónak nem maradt választása. Miután rajtakapta ittasan megjelenni az iskolában, felmondott neki. Csaba ismét az alkoholba fojtotta keserűségét. Erre a hírre adta be Enikő a válópert. Innen már nincs visszaút. Férje sorsának alakulásáról Lillától kapott információkat, akinek kisfiát tanította.

 

Szécsi Klára megdöbbenve tette le a telefonkagylót. Úgy érezte, nem kap levegőt, annyira mellbe vágta a hír. Amint kilépett az ajtón, Avasi Dénes kollégájával ment szembe.

— Mi történt? — kérdezte a férfi. — Annyira feldúltnak látszol!

— Épp most értesültem telefonon, meghalt egyik osztálytársam… Egyetemi kollégák is voltunk. Egyszerűen nem tudom elhinni… pont az ő neve az, amelyiket elsőnek keretezünk be feketével az osztálynévsorban.

— Őszinte részvétem. Baleset?

— Igen, úgy is mondhatjuk. Részegen kiesett az induló autóbuszból és beütötte fejét a járdába. Ott helyben meghalt. Az utóbbi időben az alkohol rabja lett. Úgy három éve találkoztam vele utoljára. Akkor még józanon úgy mesélt családjáról, mintha a világ legboldogabb embere lenne. Rajongott a kislányáért, imádta feleségét, szeretetett tanítani… Az utóbbi időben hallottam ugyan pletykákat róla, de nem tudtam elhinni…

— Miért nem?

— Osztályelső volt, az országos matematika olimpiászon nyert harmadik helyezést…

— A zsenik sokszor…

— Á, Hosszúmezői Csaba nem volt az a magába zárkózó, különc… Jó humora volt, művelt és segítőkész, ezért megbocsátottuk neki, hogy kilóg a sorból. Amolyan jófiú, a tanárok kedvence, ha ki akartunk harcolni valamit, őt toltuk előre. Fura ellentmondásos jellem volt. Vérre menő csatákat vívott olyan tanárainkkal, akiknél megpisszenni se mertünk, nemhogy ellentmondani nekik, még az iskola párttitkárával is szembeszegült, akiről mindenki tudta, másodállása van a kékszeműeknél.[1] Úgy fordította ellene a kommunista párt alapszabályát, kapásból idézve a pártdokumentumokból, mint más a pingpongütőt: „Tanár, úr, elnézést, rosszul értelmezem Ceuşescu elvtárs IX. pártkongresszuson elhangzott beszédét, amelyben azt mondta…?” Még az igazgatónál is feljelentette, mert igazságtalanul benégyesezte[2] egyik osztálytársunkat. Viszont magunk közt úgy csúfoltuk: „Igenis­édesanyám!” Soha nem ellenkezett vele. Édesapjával még vívott kamaszos csatákat, de ha Veronika néni megjelent, vége volt a lázadásnak. S lám, pont ő… Csabi, a jó fiú züllött el. Egyszerűen nem tudom elhinni.

Avasi Dénes épp válaszolni akart, de egy fiatalasszony szólította meg őket.

— Elnézést, Hosszúmezői Ünige édesanyja vagyok, Szamosi Kinga tanító néni hívatott, nem tudják, a tanáriban tartózkodik?

A két tanár annyira meglepődött a név hallatán, mintha szellemet láttak volna. Szécsi Klára tért hamarabb magához, és magyarázkodni kezdett:

— Igen, benn van, azonnal szólok neki. Elnézést, asszonyom, mert úgy önre meredtem. Épp meséltem a kollegának, hogy egykori osztálytársam Hosszúmezői Csaba meghalt… és… amint a nevét meghallottam…

— Csabaa? Meghalt? — sápadt el Enikő.

— Rokona? — kérdezte Szécsi Klára.

— I-igen… A felesége vagyok… illetve voltam… Izé… Szóval már nem éltünk együtt… De a válást még nem mondták ki… A-az özvegye… voltam… akarom mondani… vagyok… Istenem… — motyogott összefüggéstelenül egyre sápadtabban.

— Hozzatok vizet! Hamar! — kapta el Avasi Dénes, mielőtt elvágódott volna.

 

Amikor beért a munkahelyére, délutáni váltásba, kolléganője Gyöngyi megijedt amint meglátta viaszszínű arcát.

— Jesszusom, rosszul vagy?

Rodica Anghel, a főnővér szakította félbe beszélgetésüket:

— A brassói barátnőd, Lilla keresett. Azt mondta… De úgy látom, már tudod… Meghalt a férje… — fordult Gyöngyihez.

— Aki… — nézett kolleganője csodálkozva. — Tee… nem épp váltál tőle?

— Deee…

— Még mindig szereted ugye? Az után is, amit tett veled…

— Megöltem… Gyöngyi… Én öltem meg… Ha nem adom be a válópert, talán…

— Megőrültél? Elvette a fájdalom a gondolkodóképességedet? — meresztett nagy szemeket Gyöngyi. A többiek is odasereglettek.

 

 

Rengetegen kísérték utolsó útjára Csabát. A tanárok ismert emberek. Szívgyógyász édesanyja iránt érzett tiszteletből is sokan eljöttek. Ráadásul története nagy port kavart a városban, nemcsak a magyarság körében. Alkoholizmusa, családi drámája — mely körül ellentmondó pletykák terjengtek — is sok félig-meddig ismerőst vonzott oda, vajon mit mond a pap erről búcsúbeszédében? Igaz, halottakról jót vagy semmit, de…

Veronika két öccse által támogatva fogadta a sok ismerős és ismeretlen részvétnyilvánítását, hallgatta végig a közhelyek áradatát, talán fel se fogta, ki az, aki épp megszorítja a kezét, majd a koporsó mellé helyezi koszorúját, virágcsokrát. Talán meg is könnyebbült, amikor ez a tortúra véget ért, és megkezdődött a búcsúztató mise. Üresbe meredő tekintettel ült a széken, a pap jelzett öccseinek, ne állítsák fel akkor sem, amikor ezt a szertartás megkívánta volna. Kevesen értek be a felravatalozott koporsó mellé a kápolnába, legtöbben kintről hallgatták a pap szavait a kihelyezett hangszóróból.

Miután a pap befejezte a szertartást, beszédet mondott az igazgató, majd a diákok nevében Virányi Eszter búcsúzott tőle, méltatván értékeit, megköszönve, amit ő és társai kaptak egykori tanáruktól. Ez se tarthatott a végtelenségig. Eljött a temetések legmegrázóbb pillanata a legközelebbi rokonok számára. A koporsóvivők megindultak terhükkel a kiásott sír felé, elöl a pap és a kántor, mögötte a család is kilépett a kápolnából. A kint tartózkodók utat nyitottak. Veronika, amint a napvilágra ért, körülnézett a hatalmas tömegen.

— Köszönöm, hogy eljöttetek… Köszönöm… — rebegte, és végigpásztázta tekintetével az ott levőket, mintha ezáltal eljuttatta volna mindenkinek az üzentet. Ekkor figyelt fel egy lefátyolozott fiatal nőre, ki a távolban egy fa alatt állva figyelte a menetet. Felismerte, s rajta úrrá levő düh visszaadta erejét.

— Mit keres itt ez a perszóna? Képes idetolni a képét, megszentségteleníteni a temetést jelenlétével? Mit akar? Megbizonyosodni, hogy biztos nem támad fel?

— Veronika, ne rendezz jelenetet… Nem jött közel… — próbálták öccsei csitítani. Sikertelenül, egyre jobban belelovallta magát.

— Ő ölte meg! Ő kergette a halálba!

Bár csak suttogásra futotta erejéből, néhányan meghallották, és figyelni kezdték Enikőt. Egyre többen követték pillantásukkal. Tenni kellett valamit.

— Megyek, beszélek vele — indult Helga feléje.

Enikő egy ideig állta a távolból anyósa gyűlölködő tekintetét. Azonnal átlátta Helga közeledtének okát. A dactól harciasan kiegyenesedett. Ám mielőtt a lány odaért hozzá, még megtörölte elfátyolosodott szemét, majd biccentett, mintegy jelezve, megértette az üzenetet, megfogta a fenyőfa törzséhez támasztott koszorút, majd megindult vele a kijárat felé. Csak este, már sötétedés után tért vissza. Még egyszer végigsimította a koszorún a feliratot. „Soha el nem felejtünk. Ünige és Enikő.”

— Ugye jól tettem, hogy nem hoztam el? — kérdezte letérdelve a sír mellé. — Nem gyermeknek való egy temetés, főleg az apjáé nem… S a délután, ha ő is szemtanúja lett volna… Ugye megbocsátod ezt nekem? Mert egyebet… Megöltelek… Miért nem jöttünk el abból az elátkozott házból? Még idejében…

 

A halotti tor után Helga nagynénjébe erőszakolt egy erős, altató hatású nyugtatót. Ám a hosszú álomtalan alvás sem tudta kiűzni Veronika fejéből menye jelenléte miatti felháborodását. Unokahúga hiába próbálta korrigálni álláspontját:

— Én is dühösen indultam feléje, de amikor közel értem, megtörölte a szemét. Egy pillanatra láttam csak a fátyol alól elővillanó, kisírt arcát. Megdöbbentett a látvány, az a tekintet, amivel elfogadta, ő itt nem kívánatos személy. Szerintem utolsó pillanatig szerette Csabát, bár elhagyta.

— Szerette? — villant egy nagyot nagynénje tekintete. — Sziklából hamarabb fakasztasz vizet, mint annak a perszónának a szívéből szeretet! Még Ünigét se hozta el, hogy elbúcsúzhasson édesapjától. Menyire szerette Csaba a kislányát! Ő pedig mennyire apás volt… Hogyan lehet valaki ennyire kegyetlen?

— S ha magával hozza, odaengedted volna a koporsó mellé? — kérdezett vissza Béla.

Kovács Károly, ki hallotta a beszélgetést, eleinte megpróbálta illendően távol tartani magát, hiszen nem családtag, ám e replikát hallva, nem bírta tovább.

— Jogosan vagy nem, nagy hiba volt elűzni onnan. Én inkább odahívtam volna, hiszen végeredményben még nem váltak el, tehát hivatalosan a családhoz tartozik!

— Még mit nem! — tört ki ismét Veronika.

— Jó alkalom lett volna megbeszélni vele Ünige láthatását. Ott, abban a hangulatban könnyebb lett volna rávenni arra, amire nem kényszerít Romániában semmilyen törvény. Ezt elszalasztottuk.

— Ne féljen, majd megjelenik az örökösödési peren, követelni a jussát — replikázott epésen.

— Igen, ő és kislánya az egyedüli törvény szerinti örökösök — ismerte el az ügyvéd.

— Most már értitek, miért nem írattam a ház felét Csabára Apu halála után? — fordult öccseihez. — De minden, ami benne van ezért a gátlástalan fehérnépé lett… Istenem, miként lehet valaki ilyen szívtelenül gonosz?

Kovács Károly indítványára, melyet öccsei is támogattak, sikerült rávenni Veronikát, álljon el szándékától, és ne jelenjen meg személyesen az örökösödési tárgyaláson, majd megpróbál ő beszélni Enikővel.

 

Egyetlen fiadat eltemetni, ehhez fogható tragédia talán csak az, ha árván marad valaki. Mégse a temetés a legnehezebben elviselhető pillanat, hanem amikor rád szakad az üres lakás magánya. S ha életed mások gondozásának szentelted, ez az üresség talán még ijesztőbb. Életed értelme szűnt meg létezni.[3]

Öccsei távozása utáni napon barátnője többször is benézett hozzá, semmiképp nem tudott lelket verni Veronikába. A világ iránti érdeklődése megszűnt, látszólag közömbösen üldögélt a fotelban, nem ebédelt, a reggeli mosatlan még estefelé is ott száradt a mosogatókagylóban. Máskor, amint felállt az asztaltól, azonnal nekiállt mosogatni, még akkor is, ha ügyeletes volt éjszaka, és harminckét óra munka után alig várta, egy órát szundítson délután. Gabi bárhogyan igyekezett, nem tudta Veronikát felrázni a letargiából. Hazafelé tartva azon tűnődött, öccseit nem citálhatja megint ide. Talán az lenne megoldás, ha egy időre valamelyik magához venné, amíg ezen a holtponton túlteszi magát? Holnap majd ajánlani fogja neki. Nem, mégsem, inkább telefonál Béláéknak, hívják egy ideig ők magukhoz, mert amilyen nagyfejű…

Miközben kissé felvillanyozódott az ötlettől, éppen saját házuk elé ért. Bár volt kulcsa, csengetett. A házban égő villany mutatta, Sándor nem ment el otthonról valami hirtelen ötlettől támogatva. Sohasem felejtette égve. Egy ideig várt, hátha férjét a WC-ben érte a csengetés, majd egyre nyugtalanabbul kotorászott kulcsa után. Amint belépett a házba, a nyitott szobaajtón át a földön fekvő telefonkagylót látta meg. Erre már sikítva futott a nappaliba. Sándor a földön feküdt, szemét nyitva tartva, de bágyadt tekintetéről lerítt nagyon rosszul van. Tizedmásodpercnyi habozás után a telefonért nyúlt először, de az süket volt. Nem csoda, az eséstől megsérült, férje esés közben ránthatta le.

— Tudtál a mentőkkel beszélni? — ugrott hozzá. Nem értette a motyogást, ami válaszként érkezett. Jesszusom, most mit tegyen? Át kellene szaladnia a szomszédba telefonálni a mentőknek, de nem hagyhatja magára…

A következő pillanatban Veronika rontott be az ajtón, kezében orvosi táskája.

— A telefon elromlott! — kiáltotta Gabi kétségbeesetten.

— A kaput nem zártam be, telefonálj tőlem, hivatkozz rám! — dobta oda a kulcsait, majd azonnal Sándor mellé térdelt. Elővette a sztetoszkópját, nitroglicerint erőszakolt a férfi nyelve alá, a többi gyógyszer már lejárt… — A francba! — fakadt ki, majd hamar szívmasszásba kezdett. — Jaj, csak idejében jöjjön a mentő!

Két perc sem telt el, és felhangzott a jellegzetes vijjogás. Szerencsére nem laknak messze a mentőállomástól, és neve is varázserejűnek hatott. Ha Dr. Hosszúmezői Veronika állítja, hogy sürgősség, akkor biztosan az. Nem ismerte a fiatal, pályakezdő mentőorvost. Még egyetemista lehetett, amikor őt nyugdíjazták. A férfi meglepődött, amikor a beteg mellett térdelő, elsősegélyt nyújtó civil nő rárivallt, és átvette az irányítást, majd megpillantotta az orvosi táskát a szőnyegen. A következő pillanatban átvedlett ismét rezidenssé és gondolkodás nélkül követte az utasításokat. Nem kérdezett rá, kicsoda, de magabiztos hozzáállása azt sugallta, rábízhatja magát.

— Phűűűű, ezt visszahoztuk! — fújt egyet a fiatal orvos, amikor Sándor túl lett a közvetlen életveszélyen. — Vihetjük — szólt az asszisztensnőnek. — Dr. Ungureanu Mihai vagyok — fordult vissza kezet nyújtani. — Ön kardiológus?

— Dr. Hosszúmezői Veronika — nyújtott ő is kezet. — Nyugalmazott kardiológus vagyok.

— Köszönöm a segítségét, ön nélkül…

— Én köszönöm. Közeli barátom — biccentett a beteg felé.

— Hol van a magánrendelője, doktornő? Néha olyan esethez hívnak, ahol nem szükséges a beutalás, de nagyon javallt egy kardiológiai vizsgálat… Az idős emberek sokszor jobban megbíznak egy orvosban, ha egy korosztály velük. „A mai fiatal orvosok…” — idézte ironikusan.

— Azért a kezdők közt is akad jó szakember… — fordította vissza a bókot. — Nem praktizálok már… — tette hozzá nagyot sóhajtva.

— És nem hiányzik? Nem olyan idős… Vagy… ugye van unokája? — keresgélt a fiatal orvos elfogadható magyarázatot.

Nem értette miért kezdte Dr. Hosszúmezői Veronika sürgetni a mentő indulását. Arra rájött, valami kellemetlent mondhatott, de el nem tudta képzelni, mit.

Egy óra múlva, a kardiológiai intenzív terápián Sándor már viccelődött.

— Te most a nyakamra fogsz járni ezután, bevettem-e rendesen a gyógyszereimet? Ha jól ismerlek, Gabi kismiska melletted — tette hozzá szenvedő-komikus hangon.

Másnap Dr. Cristina Comşa, a kardiológia osztályos főorvosa kikérte véleményét a Sándor kezelési stratégiájáról. Nagyon meglepődött.

— De hát…

— Sokat tanultam öntől, míg a főnöknőm volt…

Ez jólesett. Nem mindenki felejtette el. Sándor már hazakerült, amikor Gabi szóba hozta a mentőorvos ötletét.

— Én is bejárok önkénteskedni a Hospice-hoz. Kevés a nővér, aki elvállalja azt a munkát…

— Nincs hol… — kereste a kibúvót.

— A ház hátsó része üresen áll nem?

— De… az örökösödés…

Gabi átlátott a szitán. Barátnője lelke mélyén még reménykedik. Ám a „de”-t is elfújta néhány nap múlva a szél. Enikő nem jelent meg az örökösödési tárgyaláson. Mi több, a meghívásra jegyző által hitelesített iratot küldött, ő is Ünige is lemondanak az örökségről. Ám ez se változtatta meg Veronika róla alkotott véleményét.

— Persze, tudja, más örökösöm nincs, csak Ünige… Az örökség fejében még annyi sem jár nekem, hogy lássam? Tudja, így rúghat a legjobban belém! Tán még hálás is legyek neki? Olcsó színjáték, nem veszem be! Azt hiszi a bánat így hamarosan utána visz? Azért sem fordulok fel egyhamar!

Másnap elindult intézni a papírokat a magánrendelője megnyitásához.

 

[1] A hírhedt Szekuritáténál, a kommunista rendszer állambiztonságánál tevékenykedett, mint besúgó.

[2] Romániában elégtelen osztályzat

[3] Pszichológiai kísérletek sokasága igazolja, hogy az ingerek legalább annyira létszükséglet az ember számára, mint a levegő, a táplálék és a víz. Enélkül egy társas lény megbetegszik, és elpusztul. Nem ritka eset, hogy az idős korban magányosan maradt személy hamarosan követi párját. A magánynál még a negatív ingerek (pl. konfliktus, szenvedés) is jobbak, melyeket könnyebb kiprovokálni, ezért válik sok magányos ember összeférhetetlenné.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:25 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 728 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.