Vandra Attila : A sorskönyv csapdájában 24. Egy szőke ciklon meg egy sokat tapasztalt szobatárs

Csaba ás Enikő dulakodni kezdenek a pálinkásüvegért. A férfi ütésre emeli öklét…

 

 

24.  Egy szőke ciklon meg egy sokat tapasztalt szobatárs

 

 

Enikő megdermedt, mint a vízbe öntött ólom. Önkéntelenül becsukta a szemét. Ám csak a feje mellett döndült meg a fal, és vakolat hullott fejére-vállára. A férfi arca eltorzult a fájdalomtól, ökle vérzett. Ez elég haladékot adott az asszonykának, ellökni magától támadóját, felnyalábolni a zajra előjött keservesen síró kislányát. Sarokkal belökte maga után a hálószoba ajtaját, majd miután bemenekültek a gyermekszobába, bezárkózott. Mindketten a takaró alá bújva remegtek, vajon betör-e hozzájuk. Órákig hallgatóztak, de nem történt semmi. Ünige végül hajnal felé elaludt, Enikő még akkor sem. Már derengett, amikor nesz szűrődött be a hálószobából. Csaba csomagolt. Egy idő után a kijárati ajtó csukódását hallotta meg, és az elforduló kulcs zaját a zárban. Megkönnyebbülhetett.

Rövid ideig várt, nehogy férje visszatérjen — mert elfelejtett valamit —, majd felkelt. A faliórára nézett. Mindjárt hét óra. Ünigét ébreszteni kellene. Nem, ma nem engedi óvodába. Ki kell aludnia magát. Egyébként is a kis hírügynökség ki tudja, miket mesélne ott.

Körülnézett a nappaliban. Mintha bombatámadás érte volna… Törött szék, levert vakolat, arrébb a pálinka hagyott rajta nyomot, a szőnyegen vérfoltok. Mindenhol szilánkok, és átható kocsmaszag, melytől felfordul a gyomor. Lehuppant a fotelbe, és úrrá lett rajta a kétségbeesés. Itt nem maradhat… De hova menekülhetne? Gondolatait gúzsba kötötte a kilátástalanság. Telefoncsörgés zavarta meg. Geta volt a vonalban. Amint meghallotta Enikő hangját, nem kérdezett semmit, csak kijelentette:

— Átadom a váltást, azonnal ott leszek!

Miután letette a kagylót, leroskadt az ágyra, könyökét térdére fektette, arcát kezébe temette, s ebben a letargikus állapotban maradt, amíg kolleganője meg nem érkezett. A tudat, hogy nemsokára itt lesz barátnője, kissé megnyugtatta. Eszébe jutott Ünige esti reakciója, ahogy apja pártjára kelt. Fokozatosan tudatosultak benne Csaba magyarázkodásai, és egyre inkább bűntudat lett úrrá rajta.

Geta nem várt a buszra, hanem taxival érkezett. A kaput nyitva találta, Csaba amilyen fáradt-másnapos zaklatottan távozott, elfelejtette kulcsra zárni, szíve ettől még jobban megrettent. Idegesen kopogott az ajtón, majd meg se várva az erőtlen beleegyezést, benyitott. A látványtól, ami eléje tárult, összecsapta a kezét, és egy rémült „Jesszusom!” hagyta el az ajkát. Két kézzel túrt bele szőke hajába.

— Bocsáss meg, azért, amit tegnap mondtam. Nem mértem fel, hogy ekkora a baj… — ereszkedett térdre Enikő elé. —  Egész éjjel furdalt a lelkiismeret… Mi bajod? Hívjam a mentőt?

— Neee… Semmi… Nem ütött meg — tette hozzá barátnője gyanakvó tekintetébe nézve.

Geta még egyszer végigpásztázta szemével a csatateret, majd szeme a szőnyegen díszelgő vérfoltokon állapodott meg.

— Nem az én vérem… Az övé… Az öklével a falba csapott… — kezdett magyarázkodni, miután követte a pillantást.

— Vetkezz le!

— Mondom, nem ütött meg! — ellenkezett hevesen.

— Azt mondtam, vetkezz le! — vált ellentmondást nem tűrővé Geta hangja.

Megszeppent gyermekként, de azzal a tudattal vette le magáról a blúzát, hogy barátnője csak állításai igazáról győződhet meg. Ám a mozdulat fájdalmasnak bizonyult, ami nem kerülte el az aggódó kolleganője figyelmét.

— Fordulj meg! — parancsolt rá. Hátán hatalmas kék folt éktelenkedett.

— Ez itt semmi?

— Csak nekiestem a falnak, miközben… Nem akartam odaadni neki a pálinkásüveget… Előtte egetverő hisztit rendeztem, azért rúgott be… Ha én nem…

— Mert? — vágott Geta a szavába, mint egy inkvizítor.

— Féltékenységből… Megláttam egy csinos nővel beszélgetni… Egy szülővel, aki a kezét szorongatta… Meg se hallgattam az érveit… Eltávolítottam magamtól a sok szekálással… Miattam iszik… A kislányom is a pártjára állt… Ha én nem…

Kolléganője megdöbbenve hallgatta, majd beléhasított a felismerés. Mintha néhány évvel ezelőtti önmagát hallgatta volna végig.

— És hol van az a pont, amelyet egy férfi a legcsúfabb női hiszti esetén se léphet át? Mi az, amire semmi és senki sem jogosítja fel? Meddig akarsz még a védelmére kelni? Legjobb barátnőid vagyunk. Évek óta rejtegeted előttünk, mi játszódik e házban. Túúúdom, nem illik ezt közhírré tenni. Ezt — mutatott körbe — se vallottad volna be, ugye? Még magadat hibáztatod! Én is elkövettem ezt a hibát első férjemmel. Már régen vert, és senki nem tudott róla. Másnap bocsánatot kért, virágot hozott, és én hülye fejjel mindig gyengének bizonyultam. Miután kórházba kerültem is… Elhagytam, beadtam a válópert, de visszakönyörögte magát. Én pedig… Arra vársz, amíg kárt tesz a gyermekben valamely apró csintalansága miatt? Mit gondolsz, Costică miért sántál? Nem úgy született, hanem apja verte félholtra. S azt hiszed, tanultam belőle? Másodszor is alkoholistához mentem feleségül, pedig apám is az volt, és ő is vert… Bizonyos értelemben szerencsémre Dorin elhagyott egy másik nőért, aki nem szekálta, hogy ne igyék annyit. Isten nem ver bottal, ő kapta a verést helyettem… S amilyen idióta vagyok, néha még ma is azon tűnődöm, miként menthettem volna meg második házasságomat, és bűntudatom van…! — tartott hatásszünetet. — Saját életeddel azt tehetsz, amit akarsz! De az övét és testi épségét nincsen jogod kockára tenni — intett az épp megjelenő Ünige felé, aki ijedten kapaszkodott édesanyjába.

— Nincsen ahova mennem…

— Reggelizzetek, addig én telefonálok néhányat. És csukd be az ajtót!

Enikő riadt kisgyermekként engedelmeskedett az erélyes szónak. Mire megreggeliztek, Greta épp befejezte a telefonálgatást.

— Megvan az új állásod. A kolozsvári Dominic Stanca kórházban, az újszülött osztályon. Dr. Ardeleanu intézte el. A jövendő főnököd Dr. Marin Preda, egyetemi tanára volt. Tárt karokkal vár.

— Dee… — ijedt meg Enikő.

— Nincs de… A felmondási idő tizenöt nap lenne, de még az sem probléma, hiszen az idei szabadságodat nem vetted ki. A főnök aláírja. Az igazgatót is megpuhította, amikor megtudta, miről van szó, beleegyezett. Egyébként sem felmondással, hanem áthelyezéssel mész el. Három napig egyedül, ilyen esélyed még egy nem lesz egyhamar. Amíg el nem hagytam a szülővárosomat, nem szabadultam meg se első férjemtől, se fogadkozásaitól, se anyósomtól, s főleg a saját gyengeségemtől nem. Te se fogsz! Ez egyetlen esélyed. Ezzel mindenki egyetért az osztályon, a főnök ötlete, ő találta ki.

— És Ünige… — kapaszkodott az utolsó szalmaszálba, gondterhelten szája elé kapván a kezét. Úgy nézett Getára, mint egy közelgő tornádóra.

— Nemsokára itt lesz Dr. Ardeleanu Simona, a főnök felesége, ismered. A gyámhatóság pszichológusa. Tud magyarul. Beszélt a Brassó Megyei Törvényszéki Orvostani Intézettel is. Onnan is kiszállnak, leletet vesznek a sérülésedről, és fényképet készítenek a lakás állapotáról. A dossziéhoz csatoljuk Lilla és az én vallomásomat is, melyben tanúsítjuk, férjed alkoholista. Ez bőven elég, hogy ideiglenesen a te kizárólagos gyámságod alá helyezzük a gyermeket. Csabának pedig, amíg elvonókúrán és pszichoterápián nem vesz részt, és onnan nem kap igazolást, hogy nem függő, és nem agresszív többé, addig nem láthatja a kislányt, mert veszélyt jelent rá.

— De hol fogunk lakni?

— A főnök már telefonálgat. Azt mondta, van egy ötlete.

— De ti… Én ott senkit sem ismerek… — védekezett rémülten az életét gyökeresen felforgató változástól, és a nagy ismeretlentől.

— Én inkább soha többé nem látom egyik legjobb barátnőmet, mintsem abban a tudatban éljek, hogy bajba jutott. Lillától hallottam egyszer egy gyönyörű idézetet, azt hiszem, egy magyar írónőtől származik, körülbelül így szólt: „Szeretet az; ha egyik a másikat repülni hagyja, de ha zuhan, fél szárnyát kölcsön adja[1]” Egyébként létezik posta, telefon, és vonat is a világon. A hosszúmezői átkokat pedig majd valahogyan túlélem. Remélem, nem kottyantod el, kinek van a legtöbb vaj a fején… Kissé babonás vagyok — tette hozzá vigyorogva.

 

Másnap este már útban voltak Kolozsvár felé. Szerencséjükre, csak öten utaztak a fülkében, és Ünige végigfeküdhetett az egyik oldalon, édesanyja ölébe hajtva a fejét. Fel-felriadt, olyankor nyugtatgatta. Ő nem bírt aludni. A bizonytalan jövő mellett még két dolog aggasztotta. A Dáciára befizetett pénzt visszakapták néhány napja. Számbelileg ugyanannyit, de értékben tizedét se érte már az infláció miatt. Húszezret a fiókban hagyott amennyit anyósa adott. A többit magához vette. Az hármuké. Ő pedig mindent otthagyott a lakásban, amit együtt vásároltak: jégszekrényt, televíziót, porszívót, konyhai felszerelést, robotot… Egyik pillanatban igazságosnak érezte, a másikban galád tolvajnak érezte magát, mert minden pénzt magához vett.

Másrészt Ünige aggasztotta, aki szerette apját alkoholizmusa ellenére, és nagyanyját is. Vajon miként fogja feldolgozni? Eszébe jutottak Csaba egykori szavai is, amikor kosarat akart adni neki. „Miért akarod azt a gyermeket apjától megfosztani, hiszen átélted, milyen árván felnőni? … Nem fogom hagyni. Küzdeni fogok! Kész vagyok a végsőkig elmenni!”

Anyósa is… Hej, mi vár rájuk! Mit hoz a jövő? Nem tudta megnyugtatni magát se Dr. Ardeleanu Simona érveivel, se a gyámhatóság eltiltási határozatával. Hosszúmezőiék nem hagyják annyiban. Anyósának sok befolyásos ismerőse van.

 

Csaba hat harmadikos-nyolcadikos kisdiákkal — minden évfolyamról a megyei elsővel — egy fülkében utazott Kecskemét felé. Két saját diákjának, a nyolcadikos Virányi Eszternek, és a hatodikos Márkus Robinak már az állomáson feltűnt az örökvidám, matematika órán is állandóan viccelődő tanárjuk elnyűtt arca, és hallgatagsága, miközben erőfeszítéseket tett az utolsó kérések regisztrálására és az állomáson maradók megnyugtatására.

— Kedves szülők, ne izguljanak, minden rendben lesz…

Amint a vonat elindult, Eszter rá is kérdett, hogy mi a baja.

— Rosszul aludtam, és erősen fáj a fejem — próbált magyarázkodni.

Már félig elszenderedve hallotta meg, hogy valamelyik csintalankodót nyugtatgatja:

— Hagyd békén, másnapos… — és átvette a pótmama szerepét a kicsik fölött. Még az elkényeztetett Anikó is szót fogadott neki. Ez hamar kiváltotta egyetlen fülketársuk, egy nyugdíjas tanítónő csodálatát, és hamar a kislány segítségére sietett, lekötve az öröknyüzsgők, figyelmét. Mindenféle társasjátékra provokálta őket, a lurkók, még a nagyobbak is szívesen vettek részt benne. Csaba csak a határnál kezdett magához térni. A gyermekek mind kimentek a folyósóra határt nézni, így magukra maradtak. Az idős asszony epésen meg jegyezte:

— Nagyon ügyes kislány ez az Eszter. Olyan gondoskodó, amilyent ebben a korban ritkán látni. Ugye van kisebb testvére?

Csaba bólintott. E nem neki szóló dicséret mellbe vágta, érezte mögötte a ki nem mondott éles kritikát.

— Édesanyjuk meghalt?

— Igen…

— És ő egy koraérett pótmama… Nem biztos, hogy egészséges dolog ez, bár sokan lehet, irigylik érte az édesapját — csóválta meg a fejét. Csabának pedig Enikő jutott eszébe. Majd kiment a folyosóra, a vidám társaság után nézni, akik szemmel láthatóan jól összebarátkoztak. Többet nem hagyta őket magukra. Útitársuk, mielőtt leszállt Békéscsabán, e szavakkal búcsúzott:

— Vigyázzon magára!

— Megígérem — felelte jelezve, értette a kimondatlan szavakat.

Kecskeméten egy máramarosszigeti idős tanár jutott neki szobatársul. Az öreg, miután mindketten lecsendesítették a nebulóikat, s megfogadtatták velük az ilyenkor megszokott falra hányt borsót, például, hogy fogpasztázás és egyéb hasonló csínytevés nem történik éjszaka, két őrjárat közben a szobájukba mentek, ők is ismerkedni. Az öreg máramarosi szilvapálinkát vett elő és két kis poharat.

— Igyunk az ismeretségre… Beregi Dániel vagyok. Szólíts Daninak, vagy ha jobban tetszik, Dani bának. Szervusz! — nyújtotta felé az egyik poharat. — Tiszta szilva, cukrot nem látott!

Csaba keze a pohár után rándult, majd visszahúzta. Az öreg megállt félúton, letette a poharat, jó távol, és szobatársa karjára tette a kezét, mélyen a szemébe nézett. Csaba nem állta a tekintetet, lesütötte a szemét. Dani bá közel húzta a székét, melléült.

— Tizenöten voltunk a csoportban. Legtöbben fiatalok. Már csak hárman vagyunk életben. Csak nekem sikerült.

Csaba felnézett, homlokán gyöngyözött a veríték.

— Kérem, tegye… tedd el, ne lássam… — nézett rá könyörögve.

— Már húsz év telt el az első elvonókúrám óta. Én is háromszor estem vissza. Közben feleségem elhagyott, elvesztettem a házamat, és két munkahelyet. Tizenöt éve nem vagyok szó szerint alkoholista. Tíz évig egy kortyot sem ittam. De csak öt éve nevezem magam gyógyultnak, mióta meg tudok inni egy pohárral, s meg tudom állni erőfeszítés nélkül, hogy ne megtöltsem másodszor.

Csaba szeméből megeredt a könny.

— Sírjál. Az orvosság — biztatta az öreg, majd felállt, eltenni az üveget.

— Zárja el… — kérte Csaba.

Az öreg bólintott, előbb kezébe vette a bőröndlakatját, de meghallotta a folyosón a nagyváradi kolléga hangját, kilépett a szobából, neki adta az üveget, aztán ismét visszaült helyére.

— Mesélj, ha akarsz… Néha használ.

Beszélgetésük — melyet többször is megszakított a diákjaikra szabadult szabadság: végre nem kötik őket a szülői előírások —, hajnali háromig tartott. Nem hagyta többet magára Kecskeméten. Titokban megkérte a szervezőket is, tegyék őket ugyanabba a javító csoportba. A tanári banketten nem vettek részt. Kettesben töltötték az estét. Hazautazás előtt Dani bá e szavakkal adta át a telefonszámát:

— Erőt… és hozz jó döntéseket. Ha megkísért az ördög, hívjál fel, bármikor, bármely órában. S ne becsüld alá az ellenfeledet, fogadd el, erősebb nálad. Csak segítséggel tudsz szembeszállni vele. Egyedül nem.

— Nyáron elmegyek elvonókúrára.

— Rossz válasz! — csóválta meg a fejét. — Minden perc késedelem húz egyet a fűrészen, mellyel vágod magad alatt az ágat. S visszaragasztani nem lehet.

— De… — akart egy pillanatra akadékoskodni, hiszen ha csak nyáron kezdi meg, talán nem értesül a környezete róla. — Megértettem — hajtott fejet az érvek előtt.

Az úton hazafelé a legnehezebb pillanata az volt, amikor az étterem-kocsi alkalmazottja sörrel kínálta. Azonnal kiszáradt a szája, és kegyetlen szomjúságot érzett. Talán ha meg nem látja Eszter megbotránkozó tekintetét, nem is állt volna ellen a kísértésnek. Feltehetően még az a tekintet is kevésnek bizonyul, ha gondolatai nem jártak volna messze. Készült a nagy megmérettetésre, Enikővel való találkára, akit nem fog levenni lábáról holmi olcsó ígérettel. Nagyon nagyot hibázott, még ha nem is ütötte meg. Jaj, csak kapna még egy esélyt!

Aztán otthon az üres lakás fogadta. Se felesége, se kislánya, se ruhájuk, még egy búcsúlevél sem. Csak a kongó lakás, dulakodásuk nyomaival a falon és a szőnyegen.

Elkeseredetten kezdett kutakodni alkohol után, de az utolsó elrejtett üveget Enikő a falhoz vágta. Órájára pillantott.

— Ilyenkor már minden üzlet zárva van… — motyogott maga elé, majd felvillanyozódott: — … a vendéglők, még nem!

Máris indult volna a kapu irányába, de meglátta a telefonkészüléket, és eszébe jutott Dani bá. Utolsó erőfeszítésével tárcsázta a számát, az öreg azonban feltehetően még nem ért haza, mert nem vette fel. Mérgesen (vagy megkönnyebbülve?) csapta le a kagylót, és az udvarra lépett. Ott az épp hazaérkező édesanyjával nézett farkasszemet, ki azonnal meglátta a tekintetén, valami nagyon nincs rendben.

— Elhagyott… Elvitte Ünigét is… — felelte szinte hörögve kérdésére. — Hagyjál! — próbálta magát kitépni anyja kezéből. Ám az erélyes szó megálljt parancsolt neki.

— Nem mész sehova! Ha valaha még viszont akarod őket látni, akkor most azonnal visszajössz a házba! Most! — villámlott a szeme.

Az „igenis édesanyám” vérébe ivódott reflexeinek még az alkohol sem tudott ellent mondani. Legalábbis egyelőre. Ám Veronika hátán is végigfutott a hideg, amint körülnézett fia lakásában, és meglátta a dulakodás nyomait. Majd észrevette öklén is a sérülést.

— Megverted?

Lelkiállapota hatására ismét úrrá lettek Csabán az akut alkoholmegvonás tünetei. Ilyen hangulatban mindig az italhoz fordult vigaszért, szervezete emlékezett erre. Reszketett, és izzadt. Mégis sikerült kinyögnie néhány szóban verekedésük történetét. Veronika felmérte közben, fia most egy ideje nem ivott, így beadott neki egy erős altatót, ezáltal nyert egy kis haladékot. Addig kézbe veheti az ügyet. Mikor elaludt, amúgy ruhástól, betakarta, majd telefonálni kezdett. Egy pillanatig megkísértette, hogy szaktanácsadás helyett — mikor is nyilvánosságra kell hoznia a családi szégyent — a családi szakkönyvtárhoz forduljon segítségért, ám végül győzött a józanész, és az Eminescu kórházat, a pszichiátriát hívta fel. Az ügyeletes orvos válasza lesújtó volt:

— Be kell utalnia, asszonyom! Tudom, ön orvos, de akkor is… Ne kockáztasson egy öngyilkosságot.

Ez hatott. Végeredményben az elhagyás ténye úgyis kitudódik, s még mindig jobb, ha a közvélemény az emiatt bekövetkező idegösszeomlásról pletykál, mint a tanár alkoholizmusáról.

 

[1] Helyesen nem szeretet, hanem szerelem, de románban mindkettő dragoste. A szerző Szabó Éva. 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 703 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.