P. Tóth Irén : Nicolae Labiș: Az őz halála

Nicolae Labiş (Poiana Mărului, Suceava megye, 1935. december 2. – Bukarest, 1956. december 22.) román költő. A fiatalon elhunyt művész a hatvanas évek költőnemzedékének egyik legtehetségesebb tagja volt. Már gyermekkorában meséket és verseket írt. Középiskoláit Folticsénben és Jászvásáron végezte. Első versei 1950-ben a Zori noi (Szucsáva), illetve 1951-ben a Viaţa Românească lapokban jelentek meg

 

 

 

A leglágyabb szellőt is megölte az aszály.

A Nap elolvadt, fáradtan csordogál.

Üres és forró lett az ég.

Csak sár maradt a kutak fenekén.

Erdők fölött sűrű tüzek táncolnak

félelmetes, vad, sátáni táncokat.

 

Apám nyomán megyek, sűrű ágak közt,

gonosz tűlevelek testemet marják.

Elkezdjük együtt az őzvadászatot –

a Kárpátok kínzó éhségvadászatát.

 

Szomjúság gyötör. Izzó kavicsokon

hajszálnyi víz kúszik csendesen.

Fejem feszíti vállam. Mint súlyos, óriás,

idegen bolygón lépkedek félénken.

 

Ott várakozunk, ahol lágyan szólnak

tiszta források hullámzó húrjai.

Mikor lemegy a nap és a hold felcsillan,

ide szállingóznak egyenként, sorban

az őzek szomjukat oltani.

 

Szomjas vagyok, mondom, de apám csendre int.

Szédítő forrás, mily tiszta remegésed!

A közelgő halál csak fokozza szomjam,

megállítják az időt szokások és törvények.

 

Hervadt zizegéssel lélegzik a völgy.

Mily félelmetes alkony lebeg körülöttem!

A látóhatár vérzik, és mellkasom piros, tán

vértől mocskos kezem beléjük töröltem.

 

Mint oltáron, szederjes páfrányok  lángolnak,

közöttük pislákoló, ámuló csillagok.

Úgy kívánom, hogy ne jöjj el, ne jöjj el –

nem akarom e fájdalmas áldozatot!

 

Szökkenve jött, majd hirtelen megállt,

félelemmel szemében körbenézett,

vékony orrcimpái remegve rajzoltak

gördülő köröket a víz tetejére.

 

Szemében megcsillanni látszott valami –

tudtam, hogy meghal, és hogy szenvedni fog.

Mintha egy mesében léteznénk –

egy lánnyal, ki őzikévé változott.

 

Fentről  holt cseresznyevirágot hintett

meleg bundájára sápadó hold fénye.

Jaj, mennyire kívántam, hogy most először

tévessze célját apám lövése!

 

Ám felzúgtak a völgyek. Térdre roskadva,

csillagok irányába billegett feje,

majd hirtelen felbukott, s a vizen

úszni kezdtek szökevény, sötét gyöngyszemek.

 

Riadtan röppent egy kék madár magasra,

fájdalmas kiáltással egy élet messze szállt,

mint ősszel, mikor üresen hagyja fészkét

messzi éghajlatra költöző madár.

 

Lábaim remegtek, mikor hozzá léptem

lefogni két szomorú, árnyékos szemét,

és némán riadtam fel, holtsápadtan,

mikor apám örömmel suttogta: – Lesz ebéd!

 

Szomjas vagyok, mondom, és apám innom ad.

Szédítő forrás, mily tiszta remegésed!

A megtörtént halál csak fokozza szomjam,

megállítják az időt szokások és törvények…

 

De idegen a törvény, és hiábavaló,

mikor már alig pislákol az élet,

és nem számít hagyomány, sem sajnálat,

ha nagybeteg húgom éhesen, a halálba réved.

 

A puska egyik csöve még most is füstölög.

Levelek halmaza szél nélkül hömpölyög.

Félelmetes tűz ropogva lobog.

Az erdő arca hogy megváltozott!

 

Fűben matatva, észre sem veszem,

egy ezüstcsengettyűt markol kezem…

Apám a tűzről körmeivel kiszed

egy szívet, és más belsőségeket.

 

Mi van, szívem? Éhség gyötör! Csak élni akarok…

Bocsásd meg tettem, őzikém, ha megbocsáthatod!

Álmos vagyok. De nagy a tűz! S az erdő végtelen!

Sírok. Mit gondol apám? Sírok és eszem. Eszem!

 

Moartea căprioarei (Román)

de Nicolae Labiș

 

Seceta a ucis orice boare de vânt.

Soarele s-a topit şi a curs pe pământ.

A rămas cerul fierbinte şi gol.

Ciuturile scot din fântână nămol.

Peste păduri tot mai des focuri, focuri

Dansează sălbatice, satanice jocuri.

 

Mă iau după tata la deal printre târşuri,

Şi brazii mă zgârie, răi şi uscaţi.

Pornim amândoi vânătoarea de capre,

Vânătoarea foametei în munţii Carpaţi.

 

Setea mă năruie. Fierbe pe piatră

Firul de apă prelins din cişmea.

Tâmpla apasă pe umăr. Păşesc ca pe-o altă

Planetă, imensă, străină şi grea.

 

Aşteptăm într-un loc unde încă mai sună,

Din strunele undelor line, izvoarele.

Când va scăpăta soarele, când va licări luna,

Aici vor veni în şirag să se-adape

Una câte una căprioarele.

 

Spun tatii că mi-i sete şi-mi face semn să tac.

Ameţitoare apă, ce limpede te clatini!

Mă simt legat prin sete de vietatea care va muri

La ceas oprit de lege şi de datini.

 

Cu foşnet veştejit răsuflă valea.

Ce-ngrozitoare înserare pluteşte-n univers!

Pe zare curge sânge şi pieptul mi-i roşu, de parcă

Mâinile pline de sânge pe piept mi le-am şters.

 

Ca pe-un altar ard ferigi cu flăcări vineţii,

Şi stelele uimite clipiră printre ele.

Vai, cum aş vrea să nu mai vii, să nu mai vii,

Frumoasă jertfă a pădurii mele!

 

Ea s-arătă săltând şi se opri

Privind în jur c-un fel de teamă,

Şi nările-i subţiri înfiorară apa

Cu cercuri lunecoase de aramă.

 

Sticlea în ochii-i umezi ceva nelămurit,

Ştiam că va muri şi c-o s-o doară.

Mi se părea că retrăiesc un mit

Cu fata prefăcută-n căprioară.

 

De sus, lumina palidă, lunară,

Cernea pe blana-i caldă flori stinse de cireş.

Vai, cum doream ca pentru-ntâia oară

Bătaia puştii tatii să dea greş!

 

Dar văile vuiră. Căzută în genunchi,

Îşi ridicase capul, îl clătină spre stele,

Îl prăvăli apoi, stârnind pe apă

Fugare roiuri negre de mărgele.

 

O pasăre albastră zvâcnise dintre ramuri,

Şi viaţa căprioarei spre zările târzii

Zburase lin, cu ţipăt, ca păsările toamna

Când lasă cuiburi sure şi pustii.

 

Împleticit m-am dus şi i-am închis

Ochii umbroşi, trist străjuiţi de coarne,

Şi-am tresărit tăcut şi alb când tata

Mi-a şuierat cu bucurie: – Avem carne!

 

Spun tatii că mi-i sete şi-mi face semn să beau.

Ameţitoare apă, ce-ntunecat te clatini!

Mă simt legat prin sete de vietatea care a murit

La ceas oprit de lege şi de datini…

 

Dar legea ni-i deşartă şi străină

Când viaţa-n noi cu greu se mai anină,

Iar datina şi mila sunt deşarte,

Când soru-mea-i flămândă, bolnavă şi pe moarte.

 

Pe-o nară puşca tatii scoate fum.

Vai fără vânt aleargă frunzarele duium!

Înalţă tata foc înfricoşat.

Vai, cât de mult pădurea s-a schimbat!

 

Din ierburi prind în mâini fără să ştiu

Un clopoţel cu clinchet argintiu…

De pe frigare tata scoate-n unghii

Inima căprioarei şi rărunchii.

 

Ce-i inimă? Mi-i foame! Vreau să trăiesc, şi-aş vrea…

Tu, iartă-mă, fecioară – tu, căprioara mea!

Mi-i somn. Ce nalt îi focul! Şi codrul, ce adânc!

Plâng. Ce gândeşte tata? Mănânc şi plâng. Mănânc!

 

 

Legutóbb szerkesztette - P. Tóth Irén
Szerző P. Tóth Irén 199 Írás
Én Szemeim - csukott ablakok, pilláim - leeresztett függöny. Füleim - süketté lett falak, életem - csendbe burkolt börtön. Nem mondhatom el senkinek a titkot... Ne tudjon rólam senki, semmit. Született, élt, meghalt - talán csak ennyit.