Mindig minden csak elmúlik,
ocsúdik a szívem,
de arcizmom meg se rebben,
néha olyan, mintha semmi sem lenne bennem,
de álmok, közhelyek, otthonok
folynak szerteszét
pillanatok alatt,
mint mikor a Nap
első márciusi sugára
felolvasztja a reggel épített hóembert.
Már rég rendelt bennem a szerelem,
nagyvárosi tömegkavalkád,
hogy túl sok az ember,
de az az egy,
akárhogy is akarnád,
mindig csak az utca túloldaláról integet
maszkban.
Ha a paplant nappal magam fölé húzom,
mint egy kisgyerek,
álmodok, hogy nevetek,
hogy képes vagyok szeretni,
hogy képes a világ,
nem intenek le
holmi félrecsúszott,
hitvány tettek,
nem tettet mellettem senki
semmiféle vágyat,
ha várlak, nem jössz,
ha nem várlak,
nem maradsz,
akad a hang,
mint olajtalan gépszalag
egy előre legyártott világban.
Csitt.
Itt mindenki más hibátlan,
egymásban oldjuk fel
saját szavaink,
gördül a nyelvem,
hozzád olvadna,
nincs szavam,
ma nem szabad,
nem lehet,
nyár van,
az udvaron nincsenek hóemberek.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:55 :: Tóth Zita Emese
