Szeibert Éva : Nem találok szavakat…

Árvíz van…

 

Ülök a TV előtt, nézem a híradót és a rendkívüli adásokat. Árvíz van, sok ember követi velem együtt az eseményeket.

     Az egyik elöntött kistelepülés helyzetjelentése közben megbicsaklott a lelkem azon az apró anyókán, aki kendőbe kötött motyóját szorongatva sírdogált. Várta a buszt, ami elviszi őt… ki tudja hová?

     Flanel hálóingére felkapott egy régi kardigánt. Ahogy az Isten megadta, mamuszban hagyta el házikóját. Gyorsan kellett cselekednie, hiszen a falucska gátja bármikor átszakadhatott.

     Már aludt, amikor polgárőrök dörömböltek a kapuján. 

    — Róza néni siessen hama. Szedje össze az iratait és pár cuccot. Vészhelyzet van! 

    Korához mérten igyekezett eleget tenni a sürgető kérésnek. Szipogva kapkodta össze igazolványait, néhány ruhadarabot, és leakasztott a falról egy megfakult, bekeretezett esküvői képet. Ezt nem hagyja itt a víz kénye-kedvére. Ez volt az egyetlen képe férjéről, akit 1944-ben, közvetlenül az esküvőjük után soroztak be. Egy pillanatig a távolba révedt… öreg agyába bevillant utolsó emléke Jánosról… aki bakaruhában, vállán puskával állt a vonat lépcsőjén, és integetett, amíg csak el nem tűnt a láthatáron a szerelvény, ami a frontra vitte hites urát… Soha többé nem látta viszont… azt sem tudja, hol van eltemetve. Csupán egy sürgöny jött, melyben személytelenül kimért szavakkal közölték vele… Jánosa eltűnt.

     — Ejnye, Róza néni! Jöjjön mán kend, az árvíz nem tréfál.

     — Menek Fiam, menek… 

     Egy pillanatra visszanézett házacskájára, amit drága jó szülei hagytak rá. Itt tette meg első lépéseit, itt serdült eladó lánnyá, itt kérte meg kezét az ő Jánosa és itt élte le hosszú életét… szülei halála után teljes magányban. Soha nem adta másnak a szívét, pedig sok kérő legyeskedett körülötte, mert igencsak szemrevaló teremtés volt. Titkon azt remélte… egyszer csak haza jön a párja. Minden este Jánosnak is megvetette az ágyat, minden este megsimogatta ura vánkosát, és minden este elmondott érte egy imát. 

     — Tessék má gyönni, Róza mama!

     — Menek Fiam, menek… 

     Két kövér könnycsepp botorkált végig ráncos arcán. A busz megérkezett, nyomában már utat tört magának a víz is, átszakadt a gát. A buszablakhoz nyomta homlokát… és látta, ahogy az ár elönti az utcájukat, betódul a házakba, és kíméletlenül eláraszt mindent. Búcsúzott az emlékeitől… eddigi életétől, mindentől és mindenkitől.

     Leült, motyóját ölébe vette, fejét a háttámlának támasztotta és becsukta a szemét.

     A busz bő fél óra zötykölődés után begördült a városi kollégium elé. Az elcsigázott, kitelepített emberek komótosan szállingóztak lefelé, hogy elfoglalják átmeneti szállásukat.

     Egyetlen utas ült még fenn a buszon… talán elaludt…

     — Róza néni… Végállomás… — keltegette a sofőr.

     Róza mama nem mozdult, lelke már messze járt, talán végre elérte a mennybéli csatlakozást.

 

Ülök a TV előtt… és nem találok szavakat, csak nyeldesem potyogó könnyeim, siratom a Róza néniket, siratom az árvíz miatt földönfutóvá vált embereket. Áldom azokat, akik napok óta rakják a homokzsákokat. A rendőröket, a katonákat, a rabokat, a romákat, a székelyeket, a kárpátaljai magyarokat és mindenkit, aki bármilyen módon tett és tesz valamit. Én anyagi lehetőségeimhez mérten próbálok enyhíteni a károsultak problémáján. Utalok és kérem, aki csak tud, segítsen! 

     Remélem mindenki szívéhez megtaláltam a szavakat.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szeibert Éva
Szerző Szeibert Éva 73 Írás
Érden éldegélek, bár nem érdemes. Nem volt életemben semmi érdekes. Veszem a levegőt, úgy mint bárki más, és ha egyszer elfogy, nem leszek hibás. Itt bolyongok néha mind a Hét toronyba, megrepedt szívemet betekerem rongyba. Egyszer rám találsz majd hullahegyek ormán, hogy jó ember voltam, ugye nem koholmány?