— Jó napot kívánok, Gondor Bélának hívnak. Nem vagyok biztos benne, hogy jó helyen járok, Liptai Irént keresem.
— Jó napot! Jó helyen jár, de a jelenlegi neve Kis Árpádné. Drágám, téged keresnek!
— Istenem! Béla! Te vagy az? Ötven éve nem láttalak, hogy megőszültél! Tényleg te vagy? Hogy kerülsz ide? Mesélj!
— Tudod, úgy gondoltam, hogy mivel nyugdíjas lettem, van időm, hogy még egyszer meglátogassam a Hazámat. De igazándiból csak miattad jöttem, tudod az első szerelem… Sohasem nősültem meg. Gondoltam végigsétálhatnánk ketten még egyszer az Orgona-lépcsősoron: annyiszor ábrándoztam róla, leülhetnénk az Aranyos partjára, benézhetnénk a régi iskolánkba, két öreg diák…
— Oh, igen! Engem is ez éltet évek óta az a régi, régi, gyönyörű nyár, azok a boldog emlékek. Szaladok a kabátomért.
— A férjed nem ellenezné?
— Érdekli is azt? … Ez a te kocsid?
— Nem, béreltem az ittlétre, de ha nem ellenzed, inkább sétáljunk. Viszontlátásra Árpád! Istenem, a lépcsősor! Hányszor gondolkoztam azon, hogy megvan-e még az a kedves lépcsősor, ahol kéz a kézben iskolába jártunk!
— És amin lelöktél, hogy kis híján kitörtem a nyakam.
— Nem, nem, dehogy! Megcsúsztam, úgy estem neked. Hisz emlékszel, milyen csúszós ez a mohos lépcsősor esőben!
— Azért kiabáltad közben, hogy: nesze, ez a Feri miatt van! Ugye?
— Nem így emlékszem, de kérlek, most ne veszekedjünk, erre emlékszel: „Emlékemben most is él az első diákszerelem”?
— „Azt a kedves bakfisarcot soha el nem feledem” — Echo együttes. Azt tudtad, hogy ismertem őket személyesen is?
— Nem, nem tudtam. De az iskola? Nincs már meg?
— Látod, megszűnt, jelenleg magánház, teljesen átépítették. És tudod kik laknak itt? Varga Esztiék, az a görbe lábú, kancsal nő. Akinek az anyja kémiát tanított, és mégis kettes volt belőle.
— Görbe lábú? Nem emlékszem. Bemegyünk?
— Most téged az Eszti érdekel, vagy én?
— Csakis te! Jó, sétáljunk tovább.
— Na, azért! Tudod, nem vagyok képes elfelejteni neki a rosszindulatú hazugságait! Azt híresztelte anno, hogy én Ferivel is járok, miközben veled is. Ezt hazudozta!
— És nem volt igaz?
— Ennyi év után, öreg fejjel ez a legfontosabb? Persze, hogy nem volt igaz!
— Ennyi év után, öreg fejjel igazán bevallhatnád. Az elálló fülű Feri, a legjobb magasugró. Egyébként mi lett vele?
— Nem állt el neki semmije. Ő volt az első férjem.
— Micsoda? Én úgy tudtam, hogy Gonda Péter!
— Nem, nem. Péter a második volt.
— Nem Péter volt az első? Ez biztos?
— Ne viccelj, a Péterrel akkoriban csakis barátok voltunk.
— Szép kis barátság! Én e miatt indultam neki a határnak, annak idején.
— Ugyan, ugyan! Én csak téged szerettelek. Péterrel csakis Szabó Laci bosszantására tettünk úgy, mintha rettenetesen nagy szerelem dúlna. Ezért butaság volt disszidálni a kenguruk közé!
— Kanadában nincsenek kenguruk. És szerencsére Szabó Laci sem található arra felé.
— Már itt sem, Debrecenbe költözött, mikor a Gézával az a kis románcunk volt. Még az Endre idején. Nem, rosszul mondtam, az András érában. Illetve második András. Mindegy, a Gézát még sem lehetett kihagyni, basszusgitározott a Syrénben.
— És gondolom, a többi hangszer sem hagyta hidegen az érzelmeidet!
— Ez most valami rosszindulatú irónia volt? Mondom, hogy csak téged szerettek. Igaz néha próbáltunk a zenekarral.
— Oszt legalább sikerült?
— Micsoda?
— Hát, amit próbálgattatok.
— Már nem emlékszem. Hidd el, semmi, de semmi sem árnyékolhat be egy első szerelmet! Egész életemben az emlékéhez híven éltem!
— Hol ezzel, hol azzal, hol amazokkal.
— Látod Béla ilyen buta vagy! Az ember egy társas lény, nem élhet egyedül. Méltatlan a gyanúsítgatásod a régi, régi, gyönyörű, közös nyár emlékéhez! Csak sajnálni tudlak!
— Én is magamat! Nesze, ez a Feri miatt van! Meg a régi, régi, gyönyörű, közös nyár emlékére!
(…)
— Meghalt, doktor úr? Kitörte a nyakát? Istenem, szegény Irén! De hát miért, miért? Borzasztó csúszós ez a lépcsősor doktor úr! Fogtam a kezét, mégis megcsúszott, csak úgy szánkázott lefelé! Megérti doktor úr?
— Meg, megértem. A harmadik férje voltam.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Torjay Attila
