dudás sándor : MÉRLEGELÉS LIBRÁVAL

Riport Bereczki Gizellával *

 

 

Szegeden találkoztam vele először, mint több Héttornyos alkotótársunkkal, 2009 augusztusának elején. Az azóta eltelt időszak csak megerősítette akkori benyomásom róla: szimpatikus, határozott, szépre, megértésre törekvő és segítőkész egyéniség.

       Engedtessék meg, legutóbb feltett műveimhez írt hozzászólásaiból idézek:

 

      „Ősz és szerelem. Mindkettőt érzékletesen, az utóbbit érintőleges finoman fejezted ki. Tetszik.”

 

      „Meghitt, intim és vágyott pillanatokat örökítel meg, Sanyikám. A rövid, olykor csapott sorok lüktetést adnak a versnek. Nagyon tetszik.”

 

„Épp ilyen Sanyikám! Rohanós, kapkodós, majd megbeszélős… Tetszik.”

 

„Jól helyezted el az emlékek “fontosságát” életünkben. Kellenek, úgy is velünk maradnak, míg élünk, de a mai “csodákra” kell nyitottaknak lennünk. Nekem tetszik.”

 

      Nem csak az én, de más, Tornyos-alkotók műveit olvasva is hozzáteszi, udvariaskodást, nyájasságot kerülő, de lényeglátó, olykor fontos észrevételt jelző megnyilatkozásit. Mindezek pozitív hozzáállásról, egyenességről, lelkierőről tanúskodnak. Ha semmi mást, csak ezt tenné, akkor is jelentős szerepe van itt a Toronyban!

      — Az életben is ilyen vagy?

      — Igen, úgy gondolom. A pozitív „beállítottságot” a mindig szeretetteljes, boldog szülői házból kaptam/kapom és adom tovább. Az egyenességről bebizonyosodott, hogy rövid- és hosszútávon is „a legkifizetődőbb”, a lelkierőt a gyermekkorban, nagyikám által belém oltott katolikus hitem és a válásom utáni talpon maradási ösztön erősítette.

      — A Tornyos-találkozókon gyakran felolvasol, sokszor mások műveit tolmácsolva. Azt mondják kellemes, jó hangod van. Általános iskolában, máshol, olvastál fel, vettél részt szavalóversenyen? Érzel-e előadás közben lámpalázat?

      Az első alsó-tagozatos versmondós élményem a Lóci óriás lesz című, máig imádott gyermekvers. Én nagyon idétlennek éreztem magam a sok rám meredő szempár tüzében, de egy oklevélre jogosulttá váltam. Később is szívesen szerepeltettek a tanáraim, de ez a tornyos előadás egészen más élmény. Minden előadandó műre nagyon rákészülök, mert tudom, hogy a közönség elé lépve a memóriám egy pillanatra kitörlődik, a vastagon és nagy méretben kinyomtatott betűk összezsugorodnak és elmásznak a szemem elől — ilyenkor igazgatom a mikrofon magasságát, stb. hogy összeszedjem magam —, de amint megtalálom az első szót, azonnal újratöltődik és élni kezd bennem a mű. A felelősség itt sokkal nagyobb, mert személyes ismeretség fűz az alkotókhoz, ha sajátom kerül terítékre, akkor pedig láttatni és éreztetni akarom, ami a megírásra késztetett.

      A hangom itt előny, de az első terhes gondozás alkalmával kérdezés nélkül rám ordított az orvos, hogy mától hagyjam abba a dohányzást, mert nem vállalja a gondozásom. (sohasem hódoltam ennek a szenvedélynek).

      — Nem igazán akartál interjúnak állni, mondván, csak alkalomszerűen író amatőr vagy csupán. Ezt játszva meg tudom cáfolni, de ha — bárkinek címzett kommentjeid nézem, már az sok segítséget, tartást adhat alkotójának. Késtél c. versed egyenesen telitalálat, stílusában, mondanivalójában. Emlékszel, hogyan jött létre?

      — Amikor látom a toronyban a napról-napra felkerülő írások és szerzőik „gyakorisági” mutatóit, valóban ezt érzem. Nincs annyi időm még sokszor olvasni sem, nem hogy írni, mint amennyit szeretnék. Aktívan élek, családi, baráti kapcsolataim, programjaim kitöltik a munkaidőn kívüli néhány órát.

      Miután nem sok versem van, nem nehéz felidézni a Késtél c. születését. Épp dühöngtem, mert a kedvesem megváratott, pedig én úgy, de úgy rá voltam hangolódva. Mindent gondosan előkészítettem a fogadására: kellemes zene, félhomály, illatok, ízek és a legcsinosabb ruhám, de mire hazaért „belefáradtam” a nagy várakozásba.

      — Novelláid, elbeszéléseid jó meglátásról, valós problémák megragadásáról vallanak. Szándékodban áll-e folytatni, esetleg ezekből az írásokból egy kötet kiadására nem gondolsz?

     — A novelláim „élmény-alapúak”, sokáig érlelem a témát, amíg érdemesnek tartom leírni és megmutatni. Mivel magamon tapasztalom, milyen lelki élményt nyújthat egy jól sikerült írás, én is erre törekszem. Többször átírom, formálom, átrendezem az írásaimat, de még így is marad olyan részlet a kész „műnél”, ahol felszisszenek, hogy ezen még dolgozhattam volna. Kötet? Még nem érzek olthatatlan vágyat, de majd ha több időm lesz…

      — Mit lehet egy átlagos napodról tudni?

      — Nagyon szeretem a „szakmám”, kamasz  korom óta arról álmodoztam, hogy egyszer bankban fogok dolgozni. Egy utcabeli bankos szomszédasszony olyan csinosan és netten indult reggelente dolgozni, hogy úgy véltem, a bank valami aranykalitka lehet. Nem csak a tanácsadást szeretem, hanem azt a világlátást-figyelést, ami folyamatos fejlődésre és tanulásra ösztökél. Tehát ez tölti ki a napom több, mint nyolc óráját. Ezt hetente kétszer lazítom tornával, edzéssel, koncertekre, kiállításokra járok, s persze nem marad el a háztartásvezetés sem.

      — Gyermekkor, család?

      — Nagyon szép gyermekkort tudhatok magam mögött, a mai napig abból a szeretetből „töltekezem”, amit otthonról kaptam a szűkebb és tágabb családomtól (egy öcsém és több mint húsz unokatestvérem van).  Még mindkét szülőm él, nem hagyjuk őket megöregedni. Tavaly ünnepelték a házasságuk ötvenedik évfordulóját. Én nem voltam ilyen szerencsés. A tízedik házassági évfordulót már nem értük meg. A férjem, a két tündéri lányom apja, az ital mellett tette le a voksát, és húzott egyre mélyebbre bennünket is. Így „kimenekültünk” — még időben. A lányaimra nagyon büszke vagyok. Ebben a nem könnyű helyzetben is lediplomáztak. Krisztinám gazdasági-pénzügyi diplomát, Melindám orvosi diplomát szerzett. Mindketten boldog párkapcsolatban élnek és úgy látom, azt csinálják, amihez a legjobban értenek, és amit szeretnek.

      — A közelmúltban nagy lelkierőt vett igénybe nagyobbik lányod súlyos egészségügyi problémája, ami, hál’ Istennek, elmúlt! Sokan innen a Toronyból veletek éreztünk, könnyebbültünk meg. A feloldódást nyugtázó olasz úton, amit megosztottál velünk, nem maradt ki valami sztori? Mi maradt benned a gyógyítás iszonyú heteiről?

      — Az utak, útjaink a legfájdalmasabb írás, amit eddigi életem során papírra vetettem. Emlékszem, csak akkor mertem leírni és beküldeni a Toronyba, amikor az első kontroll vizsgálat után Krisztinám felhívott és közölte: Negatív.

      Remegett a belsőm írás közben, annyira a hatása alatt tartott ez a szörnyű betegség és a harc, amit a lányom folytatott a rákkal.

      Valóban maradt ki sztori jócskán a római napokból. A legtanulságosabb számomra az a verőfényes nap volt, amikor az egyik gyönyörű téren épp fotózáshoz készülődtünk. A szökőkút padkájára pakoltuk a hátizsákot, az útikönyveket, hogy szabaddá váló kezünkkel a fotómasináinkat „csőre töltsük”, amikor egy hatalmas vörös rózsacsokorral az ölében a semmiből elénk toppant egy füligmosoly arab fiú. Kedvesen érdeklődött nemzetiségünk felől, angolul, én épp oly kedvesen válaszolgattam, ill. kértem a lányom, hogy fordítson. Pár pillanat múlva alkalmi ismerősünk felém nyújtotta a csokrot és jelbeszéddel közölte, hogy majd ő lefotóz engem, adjam oda a gépem és öleljem magamhoz a csokrot. Én tiszta szívvel teljesítettem volna nyomban a kérését, amikor lányom a fogai között sziszegve figyelmeztetett: „Anya! Ugye tudod, hogy ezt nem ingyen kapod, és ha nem szalad el a drága fényképezőgéppel, amit épp oda akarsz neki adni, még mázlink is lesz”.

      Félúton megfagyott a mozdulatom és bennem a vér. Füligmosoly kezébe nyomtam a csokrát és félreérthetetlenül jeleztem, nem kérek semmit, menjen. Ekkor jött a „B” tervvel, és pillanatok alatt a csuklómra tekert egy színes cérnákból fonott „szerencse” karkötőt és egy lépést sem tágított. Angolul magyarázta, melyik a boldogság, melyik a szerencse, melyik a szerelem színe. A lányom vetett véget a tusakodásnak: „Mennyi?” — kérdezte röviden.

      — 5 Euro — jött azonnal a válasz. Ez volt a szabadulásunk „ára”, de legalább megmaradt a fényképezőgépünk.

      — Olvasmányaid, hobbik… mit lehet ezekről, tudni? És párodról?

      — A nagy klasszikusokat mindig örömmel kapom le a polcomról: Zola, Móricz, Mikszáth, Karinthy, de élvezem Déry Tibor, Schäffer Erzsébet, Tóth Kriszta novelláit is. Több verses kötet forog a kezemben egyszerre: Ady, Dsida Jenő, József Attila, Vajda, a Szép versek kötetei.

      Ady Endrébe középiskolában azért „szerettem bele”, mert a magyar tanárnőm olyan undorral adta le róla és a költészetéről a tananyagot, hogy — lázadó kamaszként — felkeltette az érdeklődésem és megvettem az Ady összest.

      Hobbim? Elsősorban az olvasás, a képzőművészet, főként a festészet — nézőként.

      Előző munkahelyem mecénási szerepet töltött be a hazai kulturális életben, kortárs magyar képzőművészek kiállításait szervezte, bemutatásukat vállalta fel. Mindig a „tűz” közelébe kerültem, én tartottam a kapcsolatot a művészekkel, küldtem a meghívókat, írtam a vendéglistát, sőt árusítottam is az alkotásaikat — amire sajnos nem sűrűn került sor.

      Emellett barátnőimmel nem hagyjuk ki az aktuális mozi premiereket, és havonta, kéthavonta „kirúgunk a hámból”: pletykálkodunk, bulizunk, ünnepelünk.

      Barátom szakmabeli, de maximálisan tiszteletben tartja hobbijaimat, ahogy én is az övéit.

      — Mit jelent neked a Héttorony?

      — A Torony jelenti azt a szigetet, ahol bármikor kiköthetek, és mindig jól érzem magam, a banki kamatok és százalékok után lelki feltöltődést nyújt. Ezen túl egy értékes közösség, ahol a szeretetnek, az egymás iránti tiszteletnek épp oly fontos szerepe van, mint a felkerülő alkotásoknak.

      — Nem érzed úgy: sűrűbben kéne írnod?

      — Nem az akarattal van a baj, hanem az idővel.

      — Milyen írók, költők műveit olvasod szívesen? Mit gondolsz: valami hatásuk van-e rád?

      — Már az előzőekben felsoroltam a kedvenceimet. Általuk, írásaikon keresztül tanulom a szépírást, hiszen ilyen mélységgel ezt sehol sem tanítják. Nem egyszer indított el bennem egy régen szunnyadó történetet a tőlük olvasott egyetlen mondat. Azt hiszem ettől kortalanok.

      — Élő írókat — a Tornyosokon kívül — ismersz-e?

      — Csak néhányat. Tóth Máté Miklóssal, Vitéz Ferenccel vagyok beszélő viszonyban.

      Az előbbi időnként bekopog egy-egy új regényével, Vitéz Ferenc NézőPont c. tartalmas művészeti folyóiratának pedig előfizetője vagyok.

      — Van-e, akár kérés, amit kihagytam, de szívesen elmondanád?

      — Azt hiszem ennyi elég volt belőlem!

      — Kedves Gizike, végezetül nagyon szépen megköszönve válaszaid, engedd meg, hogy minden jót kívánjak, családod minden egyes tagjának is, erőben, egészségben!

 

 

volt, ,�mnf% �# , elhagyta az országot. Ők csak pillanatok az életemben, de őrzöm őket is, hisz „bennem” vannak ők is.

 

      Köszönöm a lehetőséget, Sanyi. Megtisztelő, hogy gondoltál rám, annak ellenére, hogy tényleg csak így, a netes irodalmi közösségben, körökben, oldalakon vagyok „olvasható”, elérhető, de talán az, amit adok, annak, aki befogadja, továbbnyílik. Mert… „Míg lombok közt éj lobog, addig kérdezd: ki vagyok..” (W.S.), és én mondom, írom, mondom, írom…

      — Legyen most ennyi elég! Minden szépet és jót kívánva, nagyon szépen megköszönöm, hogy válaszoltál kérdéseimre.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dudás sándor
Szerző dudás sándor 763 Írás
1949-ben születtem Tápiógyörgyén, a mai Újszilváson. Szakmám könyvkötő. Nyugdíjas vagyok. 13 éves koromtól társam a versírás, az irodalom. Több önálló kötetem, s általam szerkesztett antológiám, s más antológiai szerepléseim vannak.