Idővel minden
Te némaajkú maradj keblemen
mint az ősz mikor épp szerelmes belém
és forgószéllel felkavarja
a vágy pirosas sárgalevelét.
És úgy feküdj itt, hogy hazajöttél
– mint a vándor, ki többet nem menekül.
Csak maradj mellettem és meglásd
Idővel minden a helyére kerül.
Jagos István Róbert Felsértett szavak
Jagos István Róbert költészetének sokszínűsége figyelemre méltóan szép példája a kortárs költészetnek. Versbeszéde hangjának frissessége mellett szépen érvényben marad a költői elegancia és az a fajta magatartás, melytől egy szöveg versélménnyé növi ki magát. A kötetben szereplő versek egy részére erősen jellemző egy olyasfajta magánmitológia, ami hitelesen ábrázolja költőnk útkereső énjének vívódásait, harcait, a hétköznapi „ügyek” kontrasztjainak szépen hangolt ecsetvonásait összedolgozva életünk nagy „miértjeivel”. Jagos István Róbert egyik legrokonszenvesebb vonása mégis leginkább a „magánéleti költészet”. Önmagának feltett kérdéseire önmaga próbál meg reflektálni, megoldást keresni. Épp ebb?l kifolyólag verseinek másik nagy és szép ívű része erősen előtérbe helyezi a mélyen érzelmi élményeket. Verstechnikájában ügyes megoldásokra találhatunk, hogy az érzelmi ne váljon érzelmessé, a romantikus giccsé, a szép pedig ne váljon szépelgéssé. Nyelvében egyszerű, tiszta és „gazdaságos” szövegalkotásai hitelesek, érvényesek. Jagos-versek azok, melyeket könnyen fel lehet ismerni, de annál nehezebb feledni.
Papp-Für János költő
A Magyar Írószövetség tagja
A torony
Mint jó mesterember falakat húztam:
kőből, téglából, erényből.
Reménytől duzzadó mellkasom
(nem várva)
inget és bizalmat repesztett.
Túl sötét – nézték.
Túl magos – mondták nemegyszer.
Salétromos lett az önbizalom.
Tenyeremmel óvtam óriás
Sötétemet, arcommal melegítettem
télvíz idején, s mikor jött a tavasz
bizony tovább építettem én. Körbe
és körbe, egyre magasabbra. Fel a
Napig ha kell. Ne mondja senki,
nem fényli be munkámat az ég!
De ahogy nőtt, vele árnyékom is.
Belsejében már koromlik a sötét
– szűkül a tér s már szűköl az ész.
Csontig hatol a nappali éj.
Nyirkos szusszanás minden kő.
Minden tégla egy-egy láncszem,
mely lassan fényes kígyóvá nő.
Az erényt kimosta a félsz, a hitvány
megalkuvó. S én már csak ülök itt csendben
– nem várok választ senkitől.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
