Tiszai P Imre : Csitt legyen!

*

 

 

Sokszor emlegették. Nevetve, játékosan, évődve egymással. Nem telt el hét, hogy valamiről ne ugorjon be az a régi levél, ami egy rossz időszakban íródott mail-ben, mikor még nem éltek együtt — csak álmodtak róla. Ilyenkor a kinyomtatott lapocska előkerült az íróasztalfiókból, és a férfi ölébe ülve olvasta fel a pár sort:

      „Kicsim! Kérlek, engedj el, kérlek, érts meg, és engedj el. Szavam adtam húsz évre, de nem bírom tovább így nélküled. Látod, megfojt a világ, csak vergődök, mint egy pária, meghúzódva a semmiben. Nem akarok így élni tovább. Kérlek, engedj meghalni. Könyörgök!”

      Jót nevettek a régi elkeseredett pillanatok szülte pár mondaton. Átölelte a férfi nyakát, és száját a szájára tapasztotta. Szeretett vele csókolózni. Nem voltak fiatalok, de valahol az ifjúságuk jött vissza ezekben a pillanatokban. Ezek a pillanatok általában percekben, órákban folytatódtak: mikor mennyi idő volt.

Mindketten dolgoztak. Neki takarítások voltak — sokszor ketten csinálták, a férfit is megtanította már a mesterfogásokra ezekben a dolgokban, de ő is besegített a másik szervező munkájába. Egy szolgáltatónak intézte az előfizetőkkel kapcsolatos ügyeket, vagy éppen szervezett újabb előfizetőket. Nem dúskáltak a pénzben, de a kis kertes ház bérleti díját és a rezsit biztonsággal tudták vállalni. Általában — ha idejük úgy engedte — együtt végeztek mindent. A főzést, takarítást, mosást. A férfi jó tanítványnak bizonyult mindenben.

Ő is tanult tőle, a szép szavakat. Mindketten írtak: Vers, novella és regény. A férfi három regénye megjelent — pici jogdíj is került ezek után a számlájukra. Neki a verseskötetét rendezték éppen nyomda alá. Természetesen még össze kell rá spórolni a kiadás költségeit, mert a versekért nem álltak sorban az emberek.

      Öt év telt el, mióta együtt éltek. Egyetlen hangos szó nem hangzott el közöttük. A korral járó kopások miatt hol itt, hol ott fájt valami mindkettőjüknek — a férfi tizenöt éves „előnye” több problémát hozott, de mindig mosolyogva ébredtek egymásnak örülve. Úgy érezték, hogy jutalmul kapták egymást a sorstól. Érdekes, hogy a szerelem nem változott a szokásos mély szeretetté, épp úgy lobogott a láng, mint mikor megismerték egymást, mint az első találkozásuknál, az első éjszakájuknál. Szokatlan volt. A sztereotip törvényszerűségek mást diktáltak volna, de hát vannak kivételek, úgy látszik ők azok voltak.

      Egy januári hideg napon este nyolc körül a nő arra figyelt fel, hogy férfi furcsán félrebillent fejjel ül a széken és szaggatottan veszi a levegőt. Odalépett hozzá:

      — Mi a baj? Rosszul érzed magad? Gyere, segítek lefeküdni és pihenj. Túl sok volt neked ma az, hogy egész délelőtt járkáltál hivatalról hivatalra. Nem is ettél délben. Gyere, segítek!

      A férfi felemelte a fejét és ránézett. Szemében hála és szeretet volt. Halkan, erőlködve szólalt meg:

      — Kicsim. Most már tényleg itt az idő, amikor el kell engedned. Úgy érzem nincs tovább. Tényleg elfogyott az erőm. Köszönök neked minden pillanatot, amikor szerethettelek és köszönöm azt a szerelmet, amit veled ismertem meg. Köszönöm az életet neked. De most már vége. Ne haragudj rám. Én maradnék, de azt hiszem nincs tovább.         

      — Csittttt! — Ez olyan varázsszó féle volt közöttük. Amikor valami olyanról szólt egyikük, ami a másiknak fájt, vagy éppen rossz volt mindkettőjüknek. Ilyenkor bármelyikük kimondta, hogy „csitt”, vége lett a „témának”. Mintha egy szót sem szóltak volna róla. Nagyon jól működött. Legtöbbször nevetve folytatták a beszélgetést ilyenkor.

      — Hallgatsz el rögtön! Nem mégy te sehová. Megtiltom! Húsz évet ígértél és azt be is fogod tartani.

      Három napig volt a férfi az intenzíven, azután két hónap kórházi kezelés, a végén a koszorúér szondás tágítása. Minden nap délelőtt, délután egy-egy órára benn volt nála, amikor már látogatni lehetett. Este pedig az ügyeletes nővér jóindulatán múlott, mikor ment haza. Ételhordóban vitte a kedvenc húslevesét, és mellé mindenféle finomságokat. Ő sokszor csak egy szelet kenyeret evett valami olcsó felvágottal, mert mindent a párjára költött a megfogyatkozott pénzből. Hiányzott este, amikor lefeküdt. Hiányzott a hozzábújás, ahogy a fejét a vállára hajtotta. Hiányzott éjszaka, amikor felriadt és nem tudott mellésimulni. Hiányzott reggel, amikor arra ébredt, hogy párja ül a heverő szélén és mosolyogva figyeli az ő ébredését. Ilyenkor maga mellé rántotta és csókolóztak egy jóízűt, vagy éppen még „tovább is léptek”.

      Lefogyva vitte haza, de ragyogóan érezte magát a párja. Szinte megfiatalodott — még az ágyban is, pedig már a hetvenediket taposta.

      Szép évek következtek. Fogytak a könyveik is. Nem szórhatták a pénzt, de a régen álmodott Korfui nyaralást végre össze tudták hozni.

      A negyedik napon történt a baj. Az úgynevezett kishajós, egész-napos tengeri kirándulás egyik állomásán — egy varázslatos öbölben — fürödtek, amíg a parton a görög vendéglátók elkészítették a faszénparázson sütött húsokat, és kigörgették a hajóról az addig jégen hűtött boroshordót. Az egyenletes tengerfenéken egy alattomos gödörbe lépve csak süllyedt és összecsaptak a hullámok a feje felett. Arra eszmélt, hogy a férfi a parton csókolja, ami persze nem csók volt, sokkal inkább mesterséges lélegeztetés. Sugárban tört elő belőle a lenyelt sós víz, beborítva a férfi fejét. Erőtlenül próbált érte bocsánatot kérni, de aztán már mosolygott is, mert ezt hallotta:

      — Csittttt! Nem csak én ígértem húsz évet, de te is, így aztán nincs menekülés Poseidonhoz, maradsz mellettem!

      Visszamosolygott és halkan csak ennyit suttogott:

      — Igenis. Kivételesen most neked van igazad, de először és utoljára.

      Nevettek. Az útitársak megkönnyebbülten szóródtak szét mellőlük. A görög kapitány is azon gondolkodott, hogy jegyzőkönyvezze-e az eseményt, aztán legyintett egyet. Minden rendben. Minek dolgozzon?

      Két csodálatos év következett. Szinte minden percüket együtt töltötték. Talán az életük lelassult kissé, de az egymásra figyelés, a szeretet — sőt a szerelem — még ugyanúgy érződött, mint régen. Vidáman iktatták „törvénybe”, hogy vannak kivételek — ők azok. Szeretett a kerti lugas alatt ücsörögni a férfi által eszkábált asztal mellett, az ormótlan nagy székek egyikén. Mennyire örültek, amikor elkészültek. Örültek, mert az övéké volt, maguk készítették, mint ahogy a kis házat is állandóan toldozták-foltozták. Tisztaság és rend volt mindenütt — és szegénység. Szegénység, de az a derűs fajta szegénység, amit egymás mellett talán észre sem vettek, mert mégis ők voltak a leggazdagabbak a világon, övéké volt a másik és önmagukat adták érte ajándékba.

      Aggódott érte. Néha azt vette észre, hogy a férfi arcán a fájdalom fut át, de ha szembe fordult vele, akkor már mosolyt látott és azok a kék szemek huncutul csillantak fel. Sokszor végiggondolta, hogy miért nem valamikor fiatalon ismerték meg egymást? Jó lett volna — talán —, de ha a sors így rendelte, akkor annak célja lehetett. Vele megismert egy olyan érzést, amit előtte képzeletében sem élt meg. Mellette nő volt, mint még soha. Nem tudta megfogalmazni mit érez és a férfi sem. Sokat beszélgettek erről, de nem tudták szavakba foglalni. Tegnap este valahogy így folyt ez:

      — Mit szeretsz bennem?

      — Nem tudom… Talán azt, hogy létezel. És te bennem?

      — Azt, hogy létezel, és nekem létezel. Nem baj, hogy öregszem? Szépnek találsz még?

      — Öregszel? Dehogy! Fiatal kislány vagy. Egy fruska, aki első szerelmét éli. Nekem a legszebb vagy, az egyetlen nő a földön.

      — És nekem az egyetlen férfi vagy. Szeretsz még?

      — Szeretlek, azzal a szerelemmel, amit veled ismertem meg, ami csak a mi titkunk, soha senki rajtunk kívül nem ismeri ezt.

      — Szeretlek. Épp úgy, mint amikor először öleltél magadhoz. Ezt a szerelmet mi teremtettük. Szeretlek.

      — Szeretlek, kicsim.

      Boldogan bújtak egymáshoz. Arcukon a ráncok mintha kisimultak volna. Mosolyogva néztek egymás szemébe. A kék szemek épp úgy tűzzel telve ígértek boldog perceket, mint régen. A férfi a szájára hajolt és a csókja ugyanaz volt, mint amit már ezerszer érzett, amivel nem tudott betelni soha. A csókjuk több volt, mint egy szeretkezés.

 

Tavaszodott. A hóvirágok nyíltak elsőnek, de a barkaágak rügyei is duzzadni kezdtek. A kertben a hófoltok egy reggelre eltűntek. Tervezgették, mit és hová ültetnek. Túl nagy területtel már nem akartak bajlódni konyhakertként, inkább a virágoknak adnak helyet, és a szép pázsitnak. Minden megvolt itt, amiről valaha álmodtak — talán csak a patak hiányzott a kert végéből, de a szomorúfűz a kertkapu mellett ott lógatta az ágait, alatta ott állt a pad, ahol nyári estéken egymás kezét fogva ültek, és nézték a csillagos eget.

      Szombat volt. Két napra főzött minden hétvégén. Korán ébredtek. A férfival együtt megpucolták a zöldségeket, a krumplit a leveshez és a leendő rántott hús mellé köretnek. Valami süteményt is sütni fog. Talán zserbót — az ő kedvencét, a kedvéért. Ha ettek, mindig jó érzéssel nézte a férfit. Tudta, hogy volt időszaka, amikor szinte éhezett, kárpótolni akarta érte. Mindent elfogadott, bármit tett elé — egyedül a sárgarépa főzelékkel kapcsolatban közölte, hogy ha olyat kap, akkor világgá fog menni. De azt ő is utálta, így soha nem került az asztalra. A férfi megkérdezte:

      — Kicsim, segíthetek még valamit?

      — Nem. Most már ez egyemberes, csak láb alatt lennél.

      — Akkor kimegyek a kertbe. Szeretek ott nézelődni. Ilyenkor újjászületik a világ. Jó látni.

      — Menj! De vegyél fel kabátot, mert még hideg van és tegyél sapkát is! — Elnevette magát, mert tudta, hogy a párja soha nem vesz fel sapkát. Fiatalon büszke volt hollófekete hajára azért nem hordott, aztán meg már hozzászokott, és kényelmetlennek találta. A haja mára már hófehér, és alaposan megritkult, de mégis jó volt néha összekócolni. Szerette a fejét a mellére vonni.

      — Rendben. Hallgatok rád. Ha nem azt tettem, akkor utólag rájöttem, hogy igazad van. Mi lenne velem nélküled?

      — Na, mars a kertbe!

 

Bekapcsolta a rádiót. A Petőfi adón régi slágereket forgattak. Szerette a dallamos, romantikus zenét. Sürgött-forgott a konyhában, észre sem vette, hogy már két órája nem látta a férfit. Furcsa érzés kerítette hatalmában. Nyugtalankodott. Soha nem telt el ilyen hosszú idő, ha együtt voltak, hogy nem lépett mellé és ölelte magához, egy puszit ne adott volna az arcára, hogy ne „vallott” volna kedvesen újra, és újra szerelmet. Nyugtalan lett. Félt. Nem tudta mitől, de félt. Felkapott egy kabátot magára, és egy szál papucsban szaladt a kertbe. A férfit sehol sem látta. Egy helyen lehet — gondolta — a fűz alatt a padon ülhet.

      — Na, majd össze fogom szidni, mert ebben a hidegben ne ücsörögjön ott.

      Sietett, ha nem is összeszidni, de gyorsan beterelni a házba.

      A férfi valóban ott ült a padon. A hátát a fának vetette. Kezét a térdén nyugtatta, egyikben pár szál hóvirág. A fel-feltámadó szél kócolta ritkás ősz haját. Arca hófehér volt — vagy talán inkább halott-fehér, csak kék szeme világított szinte természetellenesen, nem váltott fakóra.

      Megállt előtte. Nézte. Nem gondolkodott. Nem tudott gondolkodni. Érezte, hogy könnycseppek gördülnek az arcán. Csak nézte. Aztán lassan odalépett a padhoz és leült mellé. A vállára hajtotta a fejét, a kezét markába fogva melengette és halkan beszélni kezdett:

      — Becsaptál, kedvesem! Húsz évet ígértél, és nem tartottad be a szavad. Becsaptál! Így tartod be az ígéreted? Ki fogja nekem az ágyhoz hozni a reggeli kávém? Ki ad nekem reggel egy napindító csókot, ki ad majd jóéjt puszit? Ki fogja dicsérni a főztöm? Ki fogja nekem azt mondani, „Kicsim, te vagy a világon a legszebb”!? Miért hazudtál nekem, kedvesem? Követelem a húsz évem, az az enyém, megígérted!

      Mosolyogva sírt. Hangtalanul, csak a teste rázkódott a fájdalomtól. Egy puszit adott a férfi hideg ajkára és suttogva szólt hozzá:

      — Menj, kedvesem, megbocsájtok, de várj ott rám, és semmi angyalka ne kerüljön az utadba. A hűség a mi kincsünk. Nem engedlek el, csak kicsit most majd „nélkülem-nélküled” kell élnünk. Nem sokáig. Érzem. Tudom. Hiszem. Ne szólj semmit! Érted? Ne szólj semmit! Hallgass!

      Már zokogott. Azzal a kétségbeesett fájdalommal, amit csak a halál jelenléte válthat ki a lélekből — és rákiáltott a férfira:

      — Hallgass! Érted? Csitttttt legyen! Csitt! Csitt! Csitt… kedvesem… én szép kedvesem… csitt legyen!

 

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén