Ősz van, gyorsan sötétedik. A két hónapja rádlizott, vályogból épült, alacsony konyhában nyomokban még érződik a falfesték illata, bár az egytálétel, a korai vacsora emléke is íncsiklandóan lengedez. Hogy minden edény a helyére került, körül lehet ülni a tisztára törülgetett, viaszosvászonnal letakart asztalt. A mama dolgos kezeit összekulcsolva pihenteti rajta. Túl a nyolcvanhaton az idő múlásával egyáltalán nem versenyez, ráncaival békében él. Álla alatt kötött fejkendőjét csak lefekvés előtt veszi le. Indokolt az óvatosság, mert délidőben még a nyárt idézi a Nap ereje, most meg be lehet gyújtani a sparhertbe. Gubbasztható annak sugárzó melege mellet, az erős lehűlésben.
Halk szavú, mégis jól értem a beszédét. Szavajárása a csodálkozás: a Jóisten miért áldotta meg ilyen hosszú élettel? Persze a történeteket nem először hallom, mégsem lehet megunni ezeket.
Három leánytestvére közül ő a legidősebb. Tizenegy éves sem volt, mikor egyszerre veszítette el a negyedik testvérükkel állapotos édesanyját és apai nagyanyját. Ő talált rájuk, amikor mindnyájukkal végzett egy villámcsapás. Gyermeki fizikuma akadályozta abban, hogy fölemelje, egyáltalán megmozdítsa őket, vagy bármilyen életmentésben segíthessen. Ez még most is fájó emléke, ez a tehetetlenség. A folytatásban majdnem megismétlődött a tragédia a temetési szertartás közben
Csak három évig tudott iskolába járni, noha jól vágott az esze. Leginkább azért, mert apja hamarosan új asszonyt hozott a házba, ő pedig azonnal és véglegesen a munka világába cseppent.
Elviselhetőbb időkben mezítláb gyalogolt a többi napszámossal. A munkaalkalom többnyire messze adódott, sokszor több napig tartott oda a vándorút, leginkább Debrecen kiterjedt vonzáskörzetében. A felfogadó gazdák által számukra kialakított közös szálláshelyeken a többiek viszont olyan tisztelettel bántak vele, mintha egyenrangú, felnőtt társuk lenne. Így gondolhatta ezt az egyik tiszttartó, amikor szorgalmát, állhatatosságát tapasztalva a jobb fizetséggel járó marokszedéssel és kévekötéssel is megbízta. Hogy méltányolta-e az apa ezeket a rendkívüli erőfeszítéseket? Erről nem mond semmit, viszont más alkalommal eszébe jut, hogy a keresményéből — amit rendszerint hazaadott — kérnie kellett cipőre, ruhára.
Csak néha pattog egyet-egyet a parázsló farönk. A mondatok önálló életre kelnek, amint képzeletemben mesecsírákat formálnak. Arról az egyszerű emberről, aki — nyilván — mindig egy fiúgyermeket várt, azután lett helyette három lánya. Reménye persze fölujjongott, amikor asszonya ismét áldott állapotba került. Ellenben azon a szörnyűséges napon, azzal a borzalmas villámcsapással a gondviselés egyszerre vette el tőle az édesanyját, a feleségét, és a még magzat, reménybeli fiát. Őrjítő fájdalmában átkozódott, lázongott! Minden indulatával leánygyermekei, elsősorban pedig a legidősebb felé fordult. Ezért a sors újabb intése nem maradt el. A temetési szertartás kellős közepén olyan heves vihar kerekedett, hogy a gyászoló rokonoknak a közeli kápolnába kellett menekülniük. Ekkor szemük láttára megismétlődött a villámcsapás, mégpedig úgy, hogy az egyenesen az asszony sírgödörbe leeresztett koporsójába vágott!
Meglehet, csak felsejlik ennek valamiféle jelzésértéke. Inkább fűzhetem a mesémet tovább úgy, hogy annak a szorgos, süldő leánykának sosem lehetett gyermekkora. Keménységében, mérhetetlen önfegyelmében tisztázatlan, ösztönléptű megfelelések vezették egy fiú/férfipótló helytállás felé. Fölmerül a kérdés: mivel mindvégig mások sorstörténetét szolgálta, hol és mikor kezdődhetett az ő saját élete? Akkor semmiképpen, amikor fiatalon férjhez ment, mert az sem az ő szabadon meghozott döntése volt. Csak az első kérő mindenfajta mérlegelés nélküli elfogadása. Esetleg akkor, amikor gyermekei már fölnőttek és kirepültek a családi fészekből?
Közben ránk köszönt az éj. Nagy a csönd az udvaron, az egész környéken. A tiszta levegőben szokatlanul élénken vibrálnak a csillagfények. A tetőgerinc vonalában, nagy messzeségében szépen kirajzolódik a Tejút.
Vissza–visszatérek a mama önnön sorsával kapcsolatos kérdésére, amire egyre halasztódik a biztos válasz. Jön helyébe egy feltételezés: a magas kor nem annyira ajándék, hanem annak a bizonyos saját életnek adott kiengesztelő, bár kétségtelenül időn túli esélye.
Meg a lehetőség, hogy a kezét megcsókolhassam.
Legutóbbi módosítás: 2012.10.10. @ 10:55 :: Meyer József
