Tiszai P Imre : LANGOLIEREK

*

 

 

 

 

Egy zökkenése riadt fel. Az őszi nagy esők itt a dombok között alaposan kiharapdálták az út szélét, az olcsó murva-kátrány keverék hamar megadta magát.

      Oldalra nyúlt, a kezét kereste, de csak az anyjának vásárolt TESCO-olcsóságokkal megpakolt nagy utazótáska akadt a kezébe. Érdekes, hiszen látta maga mellett. Látta a mosolygó arcát, mint minden ébredésnél. Pedig nem szeretett mosolyogni, el is mondta, hogy inkább komoly, de vele bizony mindig mosolygott, ha nem éppen nevetett. Szerettek nevetni együtt és tudtak is mindenen. Néha könnyezve, de egymásnak örülve. Furcsa volt, hogy hirtelen eltűnt mellőle. Szinte a hangját is hallotta — mint bármikor, ha mellette ébredt:

      — Kicsi lány, mit álmodtál? Hol az első csókod, kedvesem?

     Tényleg álmodott hát akkor, az előbb itt a buszon. Persze, hiszen csak holnap fog utána jönni. Szétnézett az utastérben. Munkában megfáradt arcok, bóbiskoló emberek, nyűgös kisgyerekek, alig páran.

      Nézte, ahogy a fények futnak a jármű előtt. Hét órára járt az idő, az óra visszaállítás miatt már sötétedett. Az éjszaka harapdálta a világot. Bokrok, fák villantak a fénycsóvába és váltak semmivé egy pillanat alatt. Egy régi film jutott eszébe: LONGOLIEREK, amik falták a világot. Összerázkódott. Rossz érzése támadt.

 

*

Pontos időben — fél nyolc után két perccel — érkezett a falu hangzatosan „autóbusz pályaudvar”-ának nevezett buszfordulójába. Döccenve állt meg az öreg járgány, sziszegve nyíltak az ajtók.

      Ahogy lépett a lépcsőn majdnem felkiáltott. Ott állt ő, mosolyogva nézett rá. Ahogy cibálta a szűk járaton a súlyos táskáját, végig az arcát nézte. Ilyen még nem volt. Mindig ő szokott rá várni. Hogy került most ide?

      Lelépett a vörös díszburkolatra, a kép megremegett, és csak az üres padok voltak előtte. Levágta a táskát a kőre és megdörzsölte a szemét. Úgy látszik az utóbbi napok feszültsége játszik az idegeivel.

      Vagy csak a LONGOLIEREK működnek gonosz módon?

 

*

 

Anyu házáig a nyolcszáz méter nem hosszú út, máskor szinte szaladva megtette, de most fáradt volt. A parknál úgy érezte, hogy egy percre le kell ülnie egy padra a templom előtt.

      — Te jó ég — nevette el magát —, ez meg, hogy lehet? — Ő ült ott és ránevetett. Nevetett rajta, hogy a táskájával kínlódik. — Na ezért kapni fogsz — szólt hangosan.

      A harang kondulása rázta meg a levegőt, a fákat, őt magát is… és a kép szétesett. Csak a szépen lakkozott üres pad állt előtte. Megijedt. Ennyire ki van merülve?

      Vagy tényleg a LONGORIEREK falják körülötte a világot?

 

*

 

A cukrászdát még nyitva találta. — Párszor ide beültek: jó volt a fagylaltjuk. Nevetve számolgatták mire elég a kis pénzük. — Izzadt a nehéz csomagot cipelve. Belépett.

      A fiatal kiszolgáló srác a pult mögött bóbiskolt. Üres volt a fogyasztó-tér.

      … de nem is, hiszen ő ott ült a sarokban. Mosolyogva intett felé, és az asztalra mutatott, ahol két púpozott kehelyben álltak a nyalánkságok. „Honnan ennek ennyi pénze? Na, majd kifaggatom, és összeszidom, miért költ ilyen sokat” — persze tudta, hogy nem fogja összeszidni… de azért egy pici pofont lekever neki, mit bujkál így előle…

      A pultnál megszólalt a srác:

      — Hová-hová, hölgyem? Itt van kiszolgálás. Mit adhatok?

      Megtorpant. Az üres cukrászdában ketten voltak a sráccal. Senki más.

      Csak intett fáradtan, és vonszolta kifelé a táskát.

      LONGOLIEREK?

 

*

 

Befordult a Diófa utcába. Már nagyon elfáradt. Félt. Nyomasztotta a kihalt utca. Nem értette, miért képzeli maga mellé őt. Nem tudta, mi történik. Mindig reálisan tudott gondolkodni. Most mintha nem önmaga lenne. Valami történik, amiben ő is szereplő, de nem ért belőle semmit sem. Mi történik?

      Mintha a diófák lenyúlnának az ágaikkal, és simogatnák. Ez lehetetlen. Felnézett. Méterekkel fölötte mozdulatlan ágak, még szellő sem rezdült. Néhány levél pattanva vált le az ágról és keresett magának helyet a járdán, vagy a szépen karbantartott árokban.

      Már vágyta, hogy a „közös ágyukban” megpihenjen — igaz ma még csak egyedül —, de holnap már vele. Igaz anyja kitiltotta, de mégis engedte, hogy újra eljöjjön. — Talán utoljára? Nem, az nem lehet. Úgyis el fogja érni, hogy jöhessen.

      A hidegtől reszkető kézzel kereste elő a kertkapu kulcsát. Persze a kistáskája alján volt.

      A tuják mellé érve felnézett az égre… A sok-sok csillag, középen a telihold — mint „akkor” éjszaka. Mi történt? Az előbb súlyos esőfelhők borították az eget. Lehunyta a szemét. Amikor kinyitotta újra csak a sötétség borult rá.

      Tényleg léteznek a LONGOLIEREK?

 

*

 

A házba belépve felkattintotta a kapcsolót, és a spórolós fényben — a táskát ledobva a konyha előtt — fellépett a két lépcsőn az ebédlőbe, és balra, az anyja szobájába lépett.

      Feküdt az ágyon, a TV-t nézte, illetve szokása szerint bóbiskolt. Riadtan ébredt, amikor óvatosan megsimította az arcát. Ijedten nézett rá. Erőlködve igyekezett felkelni, segített neki:

      — Szia, Anya! Jól vagy?

      Az anyja furcsán nézett rá:

      — Szervusz, lányom. A telefonod elromlott?

      — Nem. Ki volt kapcsolva. A család nem keres, mástól azon nem várok hívást. A „vele” telefon be van kapcsolva, de ő meg valamiért nem hív.

      Az anyja csak nézett rá. Valami sajnálat fénylett fel a szemében:

      — Nem tudott a barátnőd elérni. Többször keresett. Aztán végül engem hívott.

      — Miért? Történt vele valami?

      — Vele nem…

      — Akkor? Anya, mondd már, mi történt?

      — Ülj le, lányom.

      — Miért, anya? Mi történt? Mond már! Félek!

      Anyja két kezébe fogta az arcát, és halkan csak annyit mondott:

      — Ő meghalt.

      Csak állt. Remegett. Némán. Arcizma sem rezdült, csak könnyeit érezte, ahogy folynak az állára. Megtántorodott, de aztán erőt vett magán:

      — Anya… Most kicsit lefekszem. Fáradt vagyok. Kérlek, hagyj magamra!

      Lassú léptekkel elindult. A kandalló csempéjén húzta végig a kezét. Csukott szemmel ment, vakon is látta, hol jár. Automatikusan nyúlt a kapcsolóhoz, felkattintotta, de a szemét nem nyitotta ki. Leült az ágyra, a nagy falitükörrel szemben. Ringatni kezdte a testét. Egy dalt dúdolt, halkan, fájdalomtól rekedten. Valamikor — egy pár lépést — erre a dalra táncolt vele. Csak egy simulás volt, csak épp hogy bőrük összeért — meztelen voltak.

Száján a hangok szűkölve törtek elő. Nem gondolt semmire, csak érzett. Minden sejtjében őt érezte.

      Kinyitotta a szemét. Előtte a „földig tükör”-ben ott állt ő, mosolygott, és halkan ennyit mondott:

      — Nyugodj meg, kicsim. Veled vagyok, benned élek. Szeretlek.

      Felüvöltött:

      — Rohadt LONGOLIEREK, öljetek meg engem is!

      Zokogva dőlt el az ágyon — ott, ahol annyiszor keresték egymást a zaklatott éjszakáikban.

 

*

 

A zsalu mögött furcsán, tisztán egy madárka éneke szűrődött be.

      A világ haldoklott körülötte.

      Hallotta a LONGOLIEREK undorító csámcsogását.

Legutóbb szerkesztette - Tiszai P Imre
Szerző Tiszai P Imre 388 Írás
"tegnap" stigmák égtek rám, számon csókod mart égőn fájón sebzett vágyódást tested font rám őrlődőn kínzó stigmákat s mert én csak "bennünk" élek, némán mindent eltűrök büszkén