Éva merész húzásai keresztülhúzták a számításaimat. Az elveszett kulcsok és az engem ért behatások felerősítették bennem azt, hogy én nem vagyok közéjük való. Teljesen más világban élek, mint ők. Az ember ilyenkor készen áll az újabb kihívásokra. Vágyik arra, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Volt idő, amikor én is, de már nem. Sziklaszilárd meggyőződésemből nem engedtem; Éva semmi szín alatt ne intézzen hozzám elismerő szavakat. Ezzel az eltökéltségemmel nyílt hadüzenetet adtam neki, amit azonnal észrevett, és a további próbálkozásaival sikerült győzelmet aratnia felettem.
Soha nem éreztem azt, hogy versengenem kellene a munkatársaimmal. Ez a szemléletem vívta ki a végső ellenszenvet irántam. Hogyhogy nem akar megharcolni velem? Nem tekint a vetélytársának? Ki ez a nő, hogy megengedheti ezt magának?
Akkoriban nem sejtettem, miért rivalizál velem, de egy dologban biztos voltam, ez így nem mehet tovább. ő megengedte magának, hogy kiöntsön egy vödör felmosó vizet és otthagyja, mondván, takarítsák föl a többiek. Közben kiült az álszent vigyor az arcára, amit akkor viselt, amikor megszívatta a „jónépet”. Azonban nem becsültem alá. Tudtam, velem szemben, jó emberismerő. Karácsonyi ajándékozásnál egymás nevét húztuk. Azt mondta, nem ismer, nem tudja, milyen apróságot adjon nekem, de mégsem fogott mellé. Egy hófehér angyal figurát kaptam, ami egy gömbburokban helyezkedett el. Ha megráztam, csillogó csillámporok lepték be. „De hiszen jól ismersz, én vagyok az, akinek lételemévé vált az elkalandozás. Álmodozásban kibontakozott gondolatvilágot keltek életre.” Ekkor írtam az Ágyban a helyed c. verset.
Az utolsó cseppet a pohárba egy ominózus eset jelentette. Utánam jött, ellenőrzött. Gondoltam: csak nyugodtan, ez a dolga. Amikor szekrény tetején végighúzta a kezét, a por vastagon állt rajta. A fia, Lacika kijelentette; az elmúlt pár hétben nem a mi területükhöz tartozott.
— A szekrények tetejét te magad sem szoktad letörülgetni — bizonygatta.
Ő erre a legjobb tanú, hiszen együtt dolgoztak, amíg meg nem jelentem én.
Kellemetlenül éreztem magam, ámbár az arcomon lévő önelégült, kaján vigyort nem tudtam mivel leplezni. Úgy próbáltam tenni, mintha idegesítene a parancs, de egy zokszó nélkül hajlandóságot mutattam felé. Lacikának örültem, mellém állt az anyjával szemben. Idegenkedve vettem tudomásul, vannak még, akik nem hagynak cserben és erősítik bennem az eszményi diadalt, mégis ebben a pillanatban valami nagyon markáns, rossz érzésem támadt. Nem voltam képes, kellőképpen kiélvezni. Kitörni kész volt az elszánt lemondásom.
— Lacikám, én elmegyek innen. Nem bírom anyád stílusát — jelentettem ki.
— Te bolond, ő mindenkivel ilyen, meg kell tanulni kezelni. Emiatt ne menj el. Nevetséges volna, ezért… — a végtelenségig próbálta magyarázni.
— Ne folytasd! Hosszútávon nem bírom elviselni.
A harag elöntött. Ha aznap nem állt volna az én oldalamra, még mindig ott takarítanék velük.
Elmentem. Se szó, se beszéd. Köszönés nélkül. Ez az én formám.
Átkértem magam a másodállásomhoz, végleg. Ezentúl a stadionok, Volánbusznál dolgoztam. A cég szokatlanul gyorsan elintézte, hogy minél előbb meg tudjak válni a Bányászati és Földtani Hivataltól. Megint az Éva keze lehet ebben a dologban is, de nincs kizárva, csak beképzeltem. Kezdetben igencsak hiányzott Lacika társasága. Csodálatos páros voltunk. Általában mi végeztünk leghamarabb az aznapi teendőkkel. Nagytakarításnál többször felcsendült, ablakmosás közben ihletett takarítói himnuszunk, melyet Flour Tomi: mizu dalszövegének alapjául örökítettünk át. Mára már nem is dúdolgatom. Időközben feledésbe merült.
Azóta fél év telt el. Most ismét megláttam Lacikát egy rendőrségi nagytakarításon.
Megviselt a találkozás. őt is. Azt mondta, furcsa volt nélkülem dolgozni. Különös, hogy még csak köszönni se köszöntem el. Hirtelen tűntem el… Csak álltam ott előtte, bambán és bámultam. A tekintetem megpihent rajta. Láttam, számára kínos volt. Elvörösödött, így végül levettem róla a szemem. A munka hevében csupán pár szót váltottunk egymással. Nekem nem is kellett több, de láttam rajta, ő még igényelne több törődést. Sajnos nem állhattunk le. Arra mentem, ahol sürgős segítség kellett. Az ilyen helyzeteket lehetetlen összehozni, persze, hogy nem egy emeleten dolgoztunk.
Egy hét múlva felhívtak, hogy egy műszak erejéig nem mennék-e vissza a Bányába, ugyanis emberhiány lépett föl. Szívesen mentem, pláne, hogy tudom, Éva nem lesz jelen, mert beteg. A többiek meglepődtek a megjelenésemen.
Tegnap a Tibi bácsival futottam össze. Bánya Hivatal egyik portása, akinek vénségére szívderítő kedvesség áradt az arcáról.
— A kulcsos lány, mi — mosolygott.
— Ennyire megmaradt ez magában? — kérdeztem.
— A kulcsot sokan elhagyják, pontosabban megfeledkeznek róla, hova tették. Apró figyelmet követel, de ha elvész, óriási patália lesz belőle. Egyedül téged védtelek meg a főnökasszonynál, mert rajtad láttam, felelősségteljes vagy. Számtalan kollegádnál azt tapasztaltam, különösen nem zavartatják magukat. Nem érdekli őket a kulcs megléte, nemléte.
Annyi beszédtéma felett siklottunk el, hogy még azt is pocskondiáztam, minek találkoztam vele, hiszen egy csomó körülményt a sötétség takart el, amiről eddig nem nyertem tudomást. Másnap reggel, valamilyen szerencse folytán, egy vonatra szálltunk. Minket a sors hozott össze. Elárulta, külső szemmel hogyan láttak ott engem, s mi okozta a vesztemet.
— Te főszereplő voltál, számtalan esetnél megemlítésre kerültél, s akaratodon kívül, nem tudtál kikeveredni belőlük túl szerencsésen. Nekem nagyon szimpatikus voltál a brigádból, ezért most elmesélek neked valamit, de ne halld meg!
— Természetesen nem is tudom, miről beszél Tibi bácsi.
— A hivatalba dolgozókkal nagy egyetértésben megállapítottuk, kezdettől fogva Lacikával szerelmespárt alkottatok — közölte borzasztóan kíméletesen.
— Na, ne már, ezt nem hiszem. Igaz, mi célozgatni szerettünk erre-arra, de én például nem vettem sohasem komolyan, ami elhangzott. Jó haverok voltunk. Nem vonzott, de kár volna tagadni, érzelmileg erősen kötődtem hozzá.
Meghökkentem, micsoda ostoba képzeteknek estem áldozatául. Folyton az járt a fejemben, ezt nem hiszem el… Ilyen nincs.
— Komolyan azt hitték? Ezek szerint jó színésznő vagyok. A földön fetrengtünk a nevetéstől, bolondítottuk egymást és utána vége is szakadt ennyivel.
Éva azt hirdette, kirúgtak, amikor saját önszántamból döntöttem így. Sokan összeférhetetlennek tartották a helyzetet, és rákérdeztek, miért? „Azért, mert nem volt közénk való.” Akivel egy kicsit is többet beszéltem az udvariassági formánál, az tudta, ez sületlenség.
Tibi bácsi végül levonta a megfelelő konzekvenciát.
— Éva fiával való „kacérkodásod” miatt tartott a riválisának.
Ha jobban belegondolok, elválasztott minket a közös munkavégzéstől, mondván a fiára rossz hatással vagyok.
„Éva, amikor a fia velem volt, teljesen más arcát mutatta meg. Megnyílt előttem. Akkor leltem igazi önmagára. Lacika, akkoriban még nem tudhattam, hogy a javadat szolgálom azzal, ha elmegyek. Akármennyire is fájt, nem bántam meg, érted.”
Éva nem ilyen lányt szánt a fiának, közben megérezte, a szerelemtől messze létezik egy kötelék köztünk. Így visszarévedve látom, jogosak voltak az aggódó anya óvintézkedései, de valahogy nem ilyen viszontagságok árán… Mindenesetre elérte, amit akart.
A peronon vár a kényelmesen kinyújtózott „ide tartozom” érzet meleg zsibbadása, amely a végtagjaimat fokozatosan járja át. Megérkeztem.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.21. @ 17:40 :: Horváth Nóra
