A patinás álmok udvarán
csak kopár felület a tér,
minden hang tompán
és feleslegesen él.
Körmönfont gondjainkra
lusta kín a válasz,
semmi nem változik,
csak a látszat számít.
Én csak egy vagyok,
másnak csak szám(ítok),
rám aggatott hiteimben
tovább nem ámítok.
Hátunkban az id?
túl messze barangolt,
záros kincseimmel
messzire nem jutok.
Harsog és simogat
a szürke hét-köz tér,
néha még belefér
egy izzadt öröm-lét.
Az én álmom másé,
az enyém meg a tiéd,
a keser? kín-árnyékban
koraszülött minden esély.
2012. augusztus 25.
Legutóbbi módosítás: 2012.09.05. @ 05:50 :: László István