Bakkné Szentesi Csilla : Szeretnék adni mégis

*

 

Nem vagyok és nem leszek teremtő,

bölcsek köve sem fényezi bensőm,

most valami szépet adnék mégis,

hadd táguljon a ránk szabott ég is.

Költők sora dalolt Mindenséget,

mesebelit, idillikus szépet,

tőlem ne várj egy újabb világot,

a régit hordom, azt kell tovább álmodd.

Hol csillagoknak sziporkázó karca

felettünk az estet kitakarja,

ki ablakából ennyit csen magának,

kincseiből szeletnyit imádhat.

Míg köd sejteti, hol a határ vége,

nem láttatja, milyen az ég kékje,

fényes nappal utcák színes arcát,

mikor idő nem vívja a harcát.

Ám ‘hogy oszlik, derűt hoz a bércre,

Nap sugarat hurkol laza fércbe,

ruhát szab-varr báli belépőnek,

bíborfényt az alkonyterítőnek.

Reggel párját kibontja pirulva,

földre hull a selyem holdfényszoknya,

pőreségét oly büszkén viseli,

bármely’ nimfa megirigyelheti.

Nincs szebb mint az alkony tünde fénye,

holdsugárnak játszi könnyedsége,

Napnak földet csókoló sugára,

a világ, mi így marad utána.

Legutóbb szerkesztette - Bakkné Szentesi Csilla
Szerző Bakkné Szentesi Csilla 294 Írás
Retus nélkül (részlet) az indulási oldalon elfogynak a csokrok, a kezek másnak intenek. a fékcsikorgás fel-felébreszt, s míg igazítok a gyűrött időn, fejemet még ráhajtom a zakatoló szívverésekre. a vonatfütty felvág néhány eret, de már nem értem lángol az ég. tüzét alig érzem. elfordulnak a mosolygó tekintetek.