Ma csak kopott, néma sírkövek emlékeznek,
mint folyandár kúszik a múltra az emlékezés,
néha még egy riadó mozdulata a kéznek.
mi még kapaszkodna, de az már kevés,
foszló beton csíkok között apró virágok
még szép szirmot bontanak, élni akarnak,
aztán az esti szürkületben fejet hajtanak
a harangszónak és meghalnak.
