Sonkoly Éva : Az utolsó parázs

…olvassa, megérti… *

 

Késő este van.

     Leül az íróasztalhoz, tollat keres. Lassan előveszi a jegyzetfüzetét és emlékezni kezd.

     Egyszerű nőnek tartja magát, érdekes foglalkozással. Eddigi életében mindig másoknak segített, lelkeket gyógyított tanáccsal, szép szavakkal.

     Mások nem így látták, a férfiak különösen nem.

     — Ó igen, az a másik nem! — Elgondolkodik.

     Hogyan is kezdje?

     Levelet akar írni, levelet, melyet már nem olvashat a címzett.

     Van egyáltalán címzett?

     Volt!

     Most?

     Elment, örökre.

     Mi maradt belőle?

     Emlék, emlékek!

     — Írni kell neki! — határozza el ismét.

     Úgy érzi, itt van mögötte. A válla fölé hajol és olvassa, megérti. Könnyebb lesz mindkettőjüknek.

     Olyan az élete már rég, mintha nem is ismerte volna.

     Nem, ez nem igaz! Mióta elment hiányzik a barátsága.

     Barátság?

     Beszélgetések?

     Igen, egy beszélgetéssel tartozik még neki, tartoznak egymásnak.

     Tovább gondolkodik.

     Mit érthetett félre? Hiszen neki minden olyan világos volt azon a héten, amikor a férfi elutazott. El is mondta neki, de ő csak nézett értetlenül.

     Biztosan másként gondolta, de már nem volt idő tisztázni azt a másféle gondolatot. Erről szeretne most írni. Kínosan feszeng a széken.

 

     Hűvös ásványvizet tölt, iszik.

     Mit is írhatna? Hogyan lett volna, ha…

     Egy beszélgetés?

     Igen, tudja, ezzel még tartozik, tartozni fognak egymásnak… az idők végezetéig.

 

     Az ablakhoz lép, szélesre tárja.

     Bársonyfekete az éjszaka, fenn az égen egyetlen csillag parázslik… olyan, mint akkor rég a férfi cigarettája…

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.07.16. @ 09:56 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 577 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"