Horváth Nóra :

 

Évek óta nem láttam a nagymamámat, mégis elevenen élnek bennem arcvonásai és a folytonos „szívem szottya” mondásai. A távolság miatt vasárnaponként, délelőtt telefonon beszélgettünk egymással. Ünnepekkor, illetve alkalomadtán pedig a gyönyörű képeslapba írt lélekemelő szavait örömmel olvastam. Gyakran dúdoltam magamban egy ősrégi mesében szereplő dalt; „Nagymama, óh, nagymama / én nem tudom, gondolsz-e reám, / Nagymama, óh, nagymama, / nagyból van az én nagymamám.”

 

*  *  *

          Vasárnap nála az ebéd a régi kor varázsához tartozott. Általában, mértani pontossággal, mindenki kedvence szerepelt az asztalon. Édesanyámnak a húsleves, édesapámnak a rántott hús, húgomnak, Zsófinak milánói makaróni, nekem pedig a kiváló desszert, a kókuszos csiga. Leültünk az asztalhoz, hogy elfogyaszthassuk az íncsiklandó ételsort. A fehér festékű ütött-kopott sámli jó célt szolgált, a sehová már nem férő edények számára.

          A család apraja, nagyja igényeinek megfelelően, így volt teljes a nap. Nagymamát nem is láttam, ki-befutkározott. Ami nem kellett, eltette, ami következett, azt csak úgy odavarázsolta, amikor még az előző fogásba feledkeztünk. Ha jól emlékszem, ő nem is evett velünk. ő volt a felszolgáló, aki a szívét és a lelkét is belefőzte a pompás lakomába.

          Miután tiszta volt a levegő, a spejz felé vettem az irányt. No, nem azért, mert éhes maradtam volna, már a dugig megtelt befőttek, lekvárok látványától is kivirágzott az arcom. A hasam megroskadva fogadta a nyalánkságokat. Egy-egy szelet eldugott csokoládé után fájt a fogam. Azt persze kereshettem, minden mást megtaláltam, ami a sütéshez kell, de a csokoládét nagymamám gondosan eltette, hogy ő adhassa oda nekem. Érte átverekedtem magam a roskadásig telt polcokon is, de megérte.

 

*  *  *

          Végre személyesen újra láthatom őt. A legutolsó találkozásunkra már nem is nagyon emlékszem. Talán hamar elfeledkeztem arról, a valahol élő nagymamámról, akiről az ének is szólt. Nem tudom, hogyan történhetett, úgy, hogy észre sem vettem, mennyi minden változott meg körülötte. Már egy ideje tudtuk, újra visszatér hozzánk, mikor a testvére, Évike halálára került sor. Hosszas éldegélésünk során nem gondoltuk, ez valaha bekövetkezhet, mert szívós, élni akaró családból származom. Aztán mégis bekövetkezett.

          Nagymamám külseje mindent elárult arról, hogy miken ment keresztül. Mindkét csuklóját eltörte. Valószínűleg ennek köszönhető a kezeinek elvékonyodása, gondoltam. Erről sokkal többről volt szó. Erei teljesen kitüremkednek a kezén. Egyszer megkért, hogy vágjam le a körmeit. Ahogy megfogtam a kézfejét, elérzékenyültem, milyen csontos.

          Elmesélte, hogy mennyit kellett ápolnia velük testvéreit. ő bármit megtett azért, hogy elviselhetővé tegyük a szenvedésüket. ő „vezette” őket a halálig. Hosszadalmas szenvedése miatt lelki erejét fogytán érezte, és mindig azt mondogatta; mit vétett, hogy ezeket a kínokat kell átélnie az életben? Félig őszes, félig fekete haján túlnyomó részt a fehérség hatalmasodott el. Első találkozásunk alkalmával azt dicsértem meg rajta, „ugyanolyan szép, dús a hajad, mint legutóbb, négy éve”. Elmosolyodott, majd bizonyította régi realitás érzékét:

          — Nem, Nórikám, megöregedtem. Te azonban ugyanolyan tünemény vagy, mint a kicsi-kori képeken — beszélt rólam mély csodálattal.

         Egykor beültetett csípőprotézise miatt nehezen tudott a kanapéról felállni. Kezemet nyújtottam neki segítségül, de ő csupán egyszer fogadta el, a többi esetben láttam rajta, egyedül is ura a helyzetnek. A konyha felé cammogott. Megígérte, hogy életében utoljára, de egyszer még elkészíti a kedvenc ételünket. Éppen a milánóihoz vágta föl a parizert, amikor szintén megakadt a szemem csontvékony kezén. „Istenem!” — suttogtam magamban. Ebédnél újra nála voltunk. Együtt. Fontos napirendnek számított, hiszen mindig is itt jöttünk össze megbeszélni az aznapi történteket.

          Ha a nagymama nincs, nem tartotta volna össze senkisem a családunk „láncszemeit”. (Jó, persze a szülői kötődésről sem szabad megfeledkezni.) Megkóstoltam a régi hagyományos receptek szerinti étket, és éreztem a különbséget. Nem volt elég ízes, mint amilyen szokott lenni. Nem sikerült olyan finomra, ezt nagymamám is megérezte, szóvá is tette. Én mindenesetre megcáfoltam és megettem az egész tállal. Köszönésképpen megpusziltam, hogy újra főzött nekünk. Egyedül akkor virult ki az arca. Úgy mosolygott, mint régen, de ez a pillanat hamar elmúlt.

          Leültünk és elárulta nekem, Évike halála óta nincs értelme az életének. Ha fiatalabb lett volna, mint nyolcvanhat éves, akkor nem értettem volna meg az érzését, de így felfogtam. Hiába tiltakoztam, „ne mondj ilyet”, mert az ellenérvem nem volt képes megállni a helyén. Miért ne mondjon? Mi, vagy ki tartja vissza? A szociális otthon, ahová tervezték, hogy bekerül? A saját házában éltünk, mégis hirtelenjében ő állt a családi béke útjában. Amit egykor megteremtett köztünk, az fordult „ellene”. Így esett áldozatául az ördögi körnek. Ekkor ihlettem meg a Kezes c. versemet.

          Második találkozásunkról külön fejezet szól. Megkérdezte tőlem, mikor leszek csoportvezető? Én meg letörten válaszoltam: soha. Régen reménykedtem abban, talán, holnap, de mára már tudom, ez nem fog bekövetkezni. Szerinte a vesztes diadalittas győzelme engem illet. Nagyon jól tudta, mennyire fontos, hogy többre vigyem. Nem volt vallásos, mégis imádkozott értem. Olyan optimistán beszélt a jövőmről, hogy ekkor éreztem igazán, a vére vagyok. Belőle egy darab. Sajnálom, hogy kis időre leváltam róla, de most újra visszataláltam hozzá. Neki nem szükséges megmagyarázni, mit, miért tettem, miért így alakultak a dolgok. Mindig magától értetődően bólogatott, félszavakból is értettük egymást.

          Meg szeretné ismerni Attilát, a szerelmemet. Megállt minden, mi eddig működött bennem. Ennél a pontnál gondoltam először arra, hogy a drága Nagymamám nem hosszú élet?.  

          — Majd nyáron megismered — jelentettem ki. — Nagyon kedves, tiszteletre, szeretetreméltó fiú — jellemeztem kurtán, de még erre sem lett volna szükség, hiszen éreztem, ahogy azon jár az esze: „a kedves unokájának nem lehet bárki a szíve csücske” és elégedetten hátradőlt a székben. Ilyenkor megnyugodtam. Visszaállt ez állapot előtt létrejött rend.

         A szobámba vonultam. Az ágyamra fekve javítgattam a Merengőt, amikor eszembe jutott átszaladni a húgomhoz, hogy nyulazhassak. Mire visszaértem a nagymamám a versem alá rejtett valamit. Később tisztán láttam, pénzt. Elmondása szerint névnapi előleg. Ha nem volt alkalom, akkor talált. A versemre pillantva azt kérdezte, mennyibe kerül kiadatni őket. Egy körülbelüli összeget saccoltam, s rögtön a fülembe súgta, azt ő kifizeti. Úgy csinálta, hogy a húgom még véletlenül se vegye észre. Én éreztem magam rosszul. Aztán elárulta, mindkettő unokáját szereti, de én „valahogy közelebb állok a szívéhez”. Igen, egészen pontosan így fogalmazott. Az ő tudta nélkül átosontam a húgomhoz, hogy titokban, mint régen, megfelezzem vele az ajándékba kapott összeget. Úgy adtam be neki, „

          — Vedd úgy, hogy a nagymamától te is ugyanannyit kaptál, mint én — de ő erre nagyon felkapta a vizet.  

          — Nem, Nóri, jó szíved van, tőled kaptam és kész!

          Nagymama előtt egyszer derült fény arra, hogy a nekem küldött több pénzt a húgoméval kiegyenlítettem. Mély haragra gerjedt, aztán megmagyarázta.

          — Te azért kapsz többet, mert te spórolsz, ő szanaszéjjel szórja.

 

*  *  *

          El kellett, hogy váljunk egymástól. Mindig azt kérdezte, mikor jövök legközelebb. Mintha más már igazán nem is számítana neki. Fején egy vékony kendő volt átkötve. Szélütést kapott, és azóta jobb szeme néha jócskán feldagadt. Kamillás tea-borogatást ajánlottam rá. Egyik bokája a másikénak a duplájára dagadt. Erőszakosan arra hívtam fel a figyelmét, hogy pihentesse. Egy óriási puszit nyomtam az arcára. Apukám lekísért az állomásra. A kapuból kiléptünk és mindkettőnk tekintete az ajtóra meredt. „Nagymama, de hiszen azt ígérted, kijössz és integetsz…” Nem jött. Még élesen emlékszem, agyamba véstem, majd „legközelebb találkozunk”.

          Már nem volt legközelebb. Pár nap telt el, telefonon értesítettek, mi történt vele.

          Leesett az ágyról.

          Állítólag az utolsó mondata már értelmetlenül, összefüggéstelenül hangzott; „szedjétek ki a bogarakat a lábamból!” Az agyához vezető egyik ér elzáródott, a teljes jobb fele lebénult. Így történhetett meg velem, görcsbe rándulok, ha a megcsörrent telefonom; Otthon hív. Attól rettegek, hogy végleg elveszítem, pedig már…

          Nagymama, mi lesz a kókuszos csigákkal? Ki hozza vissza a régi szép időinket? Mikor leszel olyan, mint régen? Nem tehetek mást, el kell, hogy fogadjam.

          Az orvosok azt mondják, nem tud önmagáról, a világról, s ami a legfontosabb, nem érez fájdalmat, nem szenved. 

 

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.07.12. @ 18:33 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).