Halkuló napfény
simítja a tájat,
sikló gondolatok
a semmibe vágynak.
Alkony tapogatja
a délután falát,
majd ráborul lassan,
akár egy nagykabát.
Elhalványul minden,
úrrá lesz a nemlét,
árnyba burkolózva
igazgatja csendjét
elégedett szívvel
a nagyvilág, s érzem:
?sz felé kacsingat
t?zfénnyel szemében
– melyet most lehúny –
s az éj szótlanul
szívemhez simul…
