Tépi, nyúzza lelkemet a csalfa vágy,
éget a múlt, mint a perzselő fagyok,
ma mégis minden olyan sima és lágy,
ma a mirtuszok is oly hallgatagok.
Mi egyben volt, lásd szédítő hasadék,
szúró fájdalmat kelt a mély lélegzet,
arcod, mint porlepte fájó hagyaték,
két dimenzióba haló rézmetszet.
Jöttem, az út sivár volt, s van rá okom,
hogy itt álljak keserű színek között,
ahonnan az idő rég elköltözött.
Csukd be a kaput, a reteszt rátolom.
Kezemre zöld fénycsóvát lehel az est –
Kettőezer-tizenkettő, Budapest.
Legutóbbi módosítás: 2012.07.16. @ 16:14 :: Gyarmati Gábor