Szilágyi Erzsébet : magambanéző

Nyomtatás

Elolvasta:
56
Nyomtatás

Valami hajt, ez szinte bizonyos. Egyszerűen nem tudok rájönni, hogy mi, csak folyton ez az idegesítő sürgetés, ez a francos késztetés. A végén még… ah, inkább hagyjuk. Pedig már reggel éreztem, de sietni kellett, pörgős hétfő elé néztünk, nem értem rá analizálgatni az érzéseimet.

Alagútból ki, alagútba be, hegyre föl, hegyről le. Zakatol az élet, kattognak a kerekek, csikorognak a fogak, nincs megállás, nincs kiszállás, soha egy percre. Csak menetelünk előre, konokul leszegett fejjel, mint langyos nyúlfingok a nyári éjszakában.

Le kéne már nyugodnom, tudom, de egyszerűen nem megy. Itt mélyen belül teker, forr, ördögien kavarog valami, valami, ami… Őrület! Az jut eszembe, talán egy Jäger segítene, vagy kettő… esetleg három…

Valami hajt. Most is érzem, és arra gondolok ebben a percben a világon még hányan érezhetik hasonlóan magukat… Mindegy, ez szar ügy. Nem vígasztal semmi, és muszáj dolgoznom mert…

Hirtelen bekövetkezik, amitől féltem. A főnököm jelenik meg az ajtókeretben, a szuper kék öltönyében, szívélyes mosollyal az arcán.

Megadóan kontrasztál céklaszín fejével. Már az öltöny. A szuper kék. Sok-sok apró részlet, amit folyton megfigyelek. Agyam – mint egy gigantikus számítógép –, folyton elemez.

A főnök a havi összesítésért jött. Érzem szökik a légnyomás, le fogok zuhanni! Szédülés, légszomj, vörös karikák táncolnak a szemem előtt.

– Nincs még kész! – rebegem, hangom elcsuklik.

Próbálok barátságosan nézni, de mosolyom nem őszinte. Látja, érti, tudja. Én is tudom, hogy tudja. Megígérem neki, hogy hamarosan elkészül, erre angolosan távozik.

Mély, megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem. Gyerünk, most aztán pörgés! Tik-tak, tiki-tak, tuc-tuc-tuc-tuc. Dögös techno mix zakatol bennem, de közben állandóan teker, forr, kavarog, a francba, de idegesítő!

Próbálok a munkámra koncentrálni, elterelni a figyelmemet, és meglepő módon valamelyest sikerül is.

Amikor a faliórára pillantok, az két órával többet mutat, mint az előbb. Időutazásom csendben, eseménytelenül telt, konstatálom rezignáltam. Legalább a havi összesítéssel végre elkészültem.

A nyugtalanág elemi erővel tér vissza. Valami hajt ez kurvafix. De mi?

Most az érzés sokkal erősebb, szinte fáj. Fészkelődők a széken, sehogy sem jó, nem találom a helyem. Az óra halk másodpercmutatója, üstdobként kalapál szikkadt fejemben.

A végén megsejtem, mint Reinmann, hogy ebből valami szörnyűséges bajság lesz. Rám tör a pánik, elfutni, elszaladni, ki a világból. De nem történik semmi, nem megy, a testem gyenge, mázsás ólomsúlyok húznak.

Magamban mantrázok, miközben kövér verejtékcseppek indulnak felfedezőútra a hónom alól. Összeszorítom a fogam. Ki lehet bírni. Mindent ki lehet bírni. Ki fogom bírni! Ki fogom… ki… fogom… BASZKI, EZT NEM!

Felugrom, testem önálló életre kel, már nem én parancsolok.

Robotpilóta üzemmódban török át a sápadt neonfényű irodán, céltudatos öltönyös emberek kusza dzsungelén. Kezek és lábak, szoknyák és nyakkendők rebbennek szét előttem színes kavargásban. Frissen nyomtatott illatos papírlapok hullanak mély és halálos sóhajjal a földre. Valaki véletlenül a földre lök egy eltévedt kávéspoharat. Az üvegcserepek vidám csilingeléssel pattognak a kövön szerteszét.

– Bocsánat, bocsánat! – rebegem bágyadt, alázatos mosollyal száguldás közben.

Befordulok a folyosón. Ha jól emlékszem a második ajtó lesz balra. Remélem jól emlékszem. A kis fekete piktogram barátságosan biccent, megnyugtat.

Ahogy feltépem az ajtót, elmém elhomályosul. Ez már az önkívület, ez már a vég.

Berontok az egyik szabad fülkébe és magamra zárom az ajtót. Villámsebesen lerántom a nadrágom és már jön, jön, hosszasan, vastag sugárban, megállíthatatlanul akár a végzet Niagarája.

– Micsoda megkönnyebbülés! – suttogom, miközben arra gondolok, talán a reggeli kávémban volt romlott a tej.

Nyomtatás

Elolvasta:
55
Nyomtatás

– Felmenőim mind gazdálkodó emberek voltak – kezdte Gyárfás a történetét. – Apám, Szombatfalvy Kázmér például gazdatiszt volt báró kunfalvi Kun Aladár birtokán. Ez úgy esett, hogy apámat kitaníttatták gazdálkodásból, azaz elvégezte a berlini Humboldt Egyetemet. Jól is tette, mert mire a vizsgáit mind letette, elúszott a család vagyona. Apja Bécsben elkártyázta, elmulatta mind, amije volt. A bank bekebelezte az egész ezer holdat. Csak a városi házuk maradt meg, meg a nagy keserűség. Jól jött a berlini diploma, s kapott is hamarosan ajánlatot, amit elfogadott. Kénytelen volt, hiszen mostantól rá hárult a család eltartása.

A városi ház jó helyen volt, a központtól nem messze, de még nem a külvárosban, szép utcafronttal és hátul nagy kerttel . Édesanyám talpraesett asszony lévén, nem sopánkodott, hanem felásatta a kertet és bevetette a konyhában szükséges zöldségekkel. Egy jókora részt leválasztott, ahol majorságot tartott. Nem kellett a piacra szorulni.

Nagyapám, nemes Szombatfalvy Vidor otthon üldögélt a szobájában, csak szívta a csibukját és szidta a bankot, amelyik elperelte a vagyonát. „Mind csaló, gazember!” – mondogatta és újabb pohár bort töltött magának. Bor még akadt a háznál, mert valami csoda folytán a pincében nem kajtattak, mikor árvereztek. Megmaradt az a két hordó bor, meg egy korsó törkölypálinka, de azt anyuka lefoglalta orvosságnak és eldugta az éléskamrában a káposztás hordó mögé. Nagyapám neve – Vidor –bécsi éveire talált inkább, mert miután haza jött a császárvárosból, már jobbára „komor” volt.

Apám, Szombatfalvy Kázmér pedig lótott-futott egész nap a báró birtokán, veszekedett a bérlőkkel, szidta a napszámosokat, beszedte a járandóságokat, vezette a főkönyvet, elszámolt és felszámolt. A báró hagyta, tegyen, amit jónak lát, nem kifogásolt semmit, de nem is dicsért. Apámat ritkán láttam, nyáron ő volt kint a birtokon, télen én voltam a kollégiumban.

Igen, kollégista voltam, a Szent László Kollégiumban, amit csak Szentlacinak hívtunk. Szerettem a kollégiumi életet, jól feltaláltam magam, a kicsiknek parancsoltam, a nagyoknak szolgáltam, így senki nem bántott. A menzán mindent elfogyasztottam, amit elém tettek, a leveshez sok kenyeret ettem és kétszer is mertem a tálból. Ezért aztán a szűkösen mért második fogás ellenére, mindig jól laktam. Megerősödtem ezek alatt az évek alatt és bekerültem a tornacsapatba. Amikor a gúlát csináltuk, én tartottam a vállamon Misit, aki kézállásban vitézkedett. Keményen, biztosan álltam a gyakorlat alatt, s Misi is remekül csinálta a kézállást. Megtapsolták! Őt illette a taps, de tudta jól, hogy nélkülem nem ment volna ilyen szépen ez a tornaelem.

Nagy barátságba kerültünk Misivel. Együtt hitványkodtunk a tanáraink bosszúságára és társaink örömére. Esténként gyakran kiszöktünk a kollégiumból és a tornaórákon megszokott lendülettel átmásztunk a kőkerítésen. Odaálltam, szamárlétrát tartottam és Misi fellendült, majd lenyúlt és felhúzott engem is. Erő és lendület! Ment ez nekünk, mint a karikacsapás. S ha már kint voltunk, bebarangoltuk a sikátorokat, a folyópartot, belestünk a leány bentlakásos kollégium udvarára, de a távolabb levő épületbe nem sikerült belátni.
„Másszunk be!” – mondta Misi.
„Másszunk!” – lelkesedtem.
Már megvolt a technikánk, Misi pillanat alatt fenn is termett a fal tetején, de már ugrott is vissza mellém. Az udvar felől pedig éktelen kutyaugatás hangzott fel.
„Két hatalmas véreb acsarkodik ott!” – rémüldözött a barátom.
„Gyerünk, fussunk!”
Szedtük a lábunkat, s hamarosan már a kollégiumunk falánál álltunk meg kilihegni ijedtségünket.
Egy pár napig meghúztuk magunkat, de aztán jött a karácsonyi szünet és mehettünk haza az ünnepekre. Abban az évben váratlanul soron kívüli vakációt is kaptunk a tél közepén, a Károly napja utáni héten. Úgy mondták, szénszünet, mert az iskolában elfogyott a tüzelő – a szén és a tűzifa. Az osztályokat, a kollégiumot bezárták, mehetett mindenki haza. Mi gyermekek persze örvendtünk, de a felnőttek szomorú képpel csóválták a fejüket. Két hétig tartottak a váratlan téli örömök: szánkózás, csúszkálás, hócsaták. Eltelt ez is és folytattuk az iskolát. Nem minden társunk tért vissza, voltak, akik lemaradtak, mert a szüleik nem tudták fizetni a díjakat.

Anyuka a kertben, s a tyúkudvaron szorgoskodott és komoly pénzekkel segítette a család mindennapjait. Különösen a liba tartás sikerült. Apuka a bárótól részben terményben, gabonában kapta a bérét, s ezért lehetett tyúkot, libát tartani. Még egy kecskét is. A libát eladásra hízlalta édesanyám. A májat – mindig nagy májuk volta az anyuka hizlalt libáinak –, és a szépen feldarabol húsokat kivitte a piacra. Saját asztalt bérelt nagy ernyővel. Mást is árult, ami a háztájiból kikerült és nem használta fel a család. Alig pakolt ki, már jelentkeztek a vevők – szinte várták.

Egyik nap – ez a nagy nyári vakáció alatt történt – a gyufagyár igazgatója, Goldstein úr üzent, hogy családi esemény lesz náluk és kér három libát úgy előkészítve, ahogy a piacra szokta vinni. Az igazgató úr régi vásárlója volt anyukának. Rozi, a szakácsnő lánya többször vásárolt már tőle, nemcsak húst, de más terményeket is, ami a kertből kikerült.

Anyuka az éjszaka közepén kelt fel, hogy reggelre végezzen a három lúddal. Én is kiszöktem az ágyból, amint meghallottam édesanyám motoszkálását. De jól is tettem, mert tudtam segíteni tollat tépni. Na, az egy komoly munka! Először a pihéket kell tépni. Ez úgy történik, hogy anyuka ráterít egy vizes ruhát a madárra, oda, ahol pihetoll borítja és akkor forró vasalóval ruhán át meggőzölteti. Jó forró kell legyen a vasaló és akkor könnyen kijön a pihetoll, amit egy szakajtóba[1] gyűjtünk. Ha a pihével végeztünk, következnek a nagyobb tollak. Ezeket forrázás után lehet eltávolítani. A tollas részeket lobogó vízbe mártjuk, s úgy melegen kihúzogatjuk egyenként a tollakat. Ha ezzel végeztünk jön a legunalmasabb munka, ki kell húzogatni a tokokat. Egy se maradjon! Ha egyet is meglát a szakácsnő, olyan méregbe gurul, hogy még az ég is beleremeg. Nem szabad megkockáztatni!

Reggelre végeztünk minden munkával. Jöhetett érte Rozi, a szakácsnő a lánya.

Anyuka szépen becsomagolta a három májat és a feldarabolt libahúst: combját, szárnya tövét, mellehúsát. A szárnya vége, száraz lába, feje, nyaka, koldusernyője[2], zúzája nekünk maradt. Máskor egy finom húsleves készült az aprólékból, meg ludaskása, de most úgy határozott anyuka, hogy lesüti és zsírban elteszi nehezebb napokra. A kisütött hájból lett annyi zsír, hogy a bödönben ellepje az aprólékot.

A jól végzett munka után úgy gondoltam megérdemlek egy horgászkirándulást a barátommal. Másnap reggel jókor keltem, vettem a horgász felszerelésemet, szétnézve a kamarába valami elemózsia iránt, megláttam a zsírosbödönt a tegnap lesütött húsokkal és a polcon egy serpenyőben három pirosra pirított libanyakat. Hamar leszeltem két nagy karéj kenyeret és a nyakakat a kenyér közzé téve, bepakoltam a táskámba, magamhoz vettem még egy kulacs friss vizet és indultam. A kapu előtt már várt Misi barátom a biciklijére támaszkodva.
„Bicajjal megyünk?” – csodálkoztam.
„Ülj csak fel a vázra és indulás!” – rendelkezett. – „A hídig én tekerek, utána cserélünk. Rendben?”
„De hova megyünk?”
„A hetedik gáthoz!”
Az egy nagyon jó horgászó hely. A gát alatti csendes vizet szeretik a halak, akadnak ott, a mélyben kapitális harcsák is, az öreg horgászok szerint. Nekem egész nap nem volt szerencsém, Misi fogott néhány snecit[3], meg egy fejes domolykót. Már készültünk pakolászni, tekertem vissza a zsinórt. Messzire dobtam be a csalit, otthonról hozott libabelet. Még akkor tettem félre egy dobozba, mikor segítettem édesanyámnak a ludakat pucolni. Hármas horog és drótelőke várta a kapást. Mondom, tekertem lassan fel a zsinórt, s egyszerre egy hatalmasat rántott valami.
„Kapásom van!” – kiáltottam. – „Valami nagy lehet, nagyon küzd.”
Próbáltam tartani, de alig bírtam. Nagy köröket írt le, s egyszerre kibukkant a feje.
„Csukaaaa!” – üvöltötte Misi.
Azután, hogy a feje a felszínre jött, pipázott, ahogy mondani szoktuk, lankadt kicsit az ereje, mind kisebb köröket futott és többször is sikerült megpipáztatni. Félórát küzdöttünk, végül feladta, elfeküdt a vízen, hagyta, hogy a partra húzzam. Akkor kezdet táncolni, mikor meg akartam fogni, hogy vegyem ki a horgot az éles fogai közül. Misi segített, csak úgy sikerült kioperálni a horgot.
„Szép példány!” – gyönyörködött Misi a halban. – „Megvan fél kiló!”
Büszkeségtől dagadó kebellel léptem be a házba, de nem fogadtak hozsannával. Nem tetszett hangulat, megkérdeztem hát, hogy mi a baj?
„Az este ide tettem a kamarába három töltött libanyakat. Tudsz róla valamit?” – tette fel édesanyám a nagy kérdést.„Én vettem el.” – vallottam be töredelmesen.
„És most hol van?”
„Megettem…”
„Mind a hármat?”
„Igen.”
Anyuka arca inkább döbbenetet mutatott, mint haragot.
„Legalább jó volt?” – és már mosoly vibrált a szája sarkában.
„Nagyon finom volt!” – válaszoltam megkönnyebbülve.
„Egészségedre!”

Ez volt Gyárfás története a libanyakról, és ha valakit érdekelne a töltött libanyak receptje, annak ezt ajánlom: https://www.nosalty.hu/recept/toltott-libanyak.

[1] szakajtó – fületlen, fonott kosár, melyet gyékényből fontak

[2] koldusernyő – a baromfi hátgerince a bordákkal

[3] sneci – szélhajtó küsz (Alburnus alburnus)

Nyomtatás

Elolvasta:
50
NyomtatásNagytiszteletű Sipos Károly házi kertje lenyúlt a Berek kert alá, pontosabban az azt egykor körbe ölelő láprét pereméig, ami emberemlékezet óta szikes pusztaságként övezte magát a szigetként kiemelkedő veteményes, gyümölcsös kertet.
Itt játszottunk, meséltünk meg sem történt eseteket: ki tud nagyobbat hazudni.
Máskor száraz göröngyöket góráltunk, ki tud messzebbre hajítani. Ha jól emlékszem ebbe egyszer Irénke is betársult, aki nem volt osztálytársunk, viszont fiúsítva lett.
Ha ebbe is beleuntunk, akkor cukorspárga végére mintegy tíz mm átmérőjű szurokgalacsint gyúrtunk, és a libalegelő gyér növényzete között gyakori lyukak valamelyikébe addig-addig eresztgettük lefelé a „csalit”, amíg a luk legalján csücsülő, egyre dühödtebb cselőpók bele nem vágta mindkét csáprágóját a szurokba. Ilyenkor kirántottuk őkelmét, és versenyeztünk, kié a legnagyobb. Aki nőstényt „fogott”, bízvást reménykedhetett a dobogós helyezésben.
Ezt sem lehetett a végtelenségig csinálni, és a pókok visszaengedése után, labdázni kezdtünk. Sportszerünk csekély átmérőjű gumilabda volt, minden minta nélkül, még békebeli, igen rugalmas anyagból. Máskor magunk készítette rongylabda.
Általában egy kapura játszottunk, aminek a széleit nem a lerakott gúnyánk képezte, hanem szikes földdarabok. Ugyanis általában egyetlen klott gatya képezte felső ruházatunkat. Igaz, némelyikőnkön vékony trikó, esetleg ingféle is előfordult.
Sokat veszekedtünk, vitatkoztunk gór (gól) volt-e a lövés, vagy „kipattant” a kapufáról, esetleg elment annak külső oldala mellett.
Lássuk, kikből állt a „válogatott” csapat: Endre, Feri, Gyuri, Imi, Jóska, Sanyi és még vagy hárman, akiknek a nevére nem emlékszem, mert nem egy osztályba jártak velünk. Ez utóbbiak a „meccs” után el is szeleltek.
A játéknak – dél körül – az vetett véget, hogy a laszti berepült, egy ki tud magasabbat rúgni akcióban, a nagytiszteletű lelkész úr kertjébe.
Sorsot vetettünk, ki menjen be a labdáért, és ha már bemegy, ugyan dézsmálja már meg a Károly bácsi csemegeszőlő lugasát, egy kóstoló erejéig, hiszen a színes fürtök olyan csábítóan mosolyogtak ránk.
Szegény Imin, vesztére, lévén tejfehér bőrű, rövid ujjú ing volt. Ezért az „ingesek” közül rá esett a választás. Iminek semmi ellenvetése nem volt. Ellenkezőleg. Szívesen, hősi feladatként vállalta a kalandot. Fel sem ötlött bennünk, amit teszünk, bizony, lopás.
Feri meg én felhúztuk a drótkerítés alját addig, hogy Imi beférjen alatta. Az első feladat a labda megkeresése volt. A szert Imi hamarost ki is dobta, gazdája nem kis örömére.
A lugasról lekapkodott nagy sietve vagy három, négy szép fürt szőlőt, és berakta azokat a gelebébe.
Mi ott várakoztunk, kiengedjük a „meghízott” hasú Imit a kerítésdrót alatt. A kerítés ugyan roggyant volt, de nem annyira, hogy Imi kiférjen a szőlővel együtt a drót alatt, mert igyekezetünk ellenére sem tudtuk azt eléggé megemelni.
A fürtökből bizony szőlőlé lett, mert Imi hasmánt kúszott ki a kertből. Mindannyian féltünk, meglát bennünket a nagytiszteletű úr.
Az ott maradottak jól kinevettük pajtásunkat, aki viszont nem volt virágos kedvében, ugyanis a bokájáig csorgott a szőlőlé. De végül, a sokk múltával, ő is jókorát kacagott.
Akadt köztünk valaki, aki úgy vélte, ez az Isten büntetése. El is szégyelltük magunkat, amit aztán gyorsan elfelejtettünk.
Nekem most jutott eszembe, és nem vagyok kimondottan büszke az esetre.

Nyomtatás

Elolvasta:
79
Nyomtatás

– Jó napot kívánok! Ez itt a Szupi-vill?

– Jó napot. Igen, ott van kiírva arra a nagy táblára hatalmas piros betűkkel… Nem látja? Kiböki a szemét. Egyébként segíthetek valamiben?

– Szuper! Én a Király Béla vagyok és az állásinterjúra jöttem.

– Az állásinterjúra?

– Igen kérem, kilenc órára beszéltük meg, csak kicsit késtem… én lennék a könnyű fizikai munkatárs…

– Aha értem, de ezt az állást megváltozott munkaképességűeknek hirdettük, ön nem tűnik annak. Vagy igen?

– Nem-e?! Úgy megöregedtem, mint az állat, mi ez, ha nem megváltozott munkaképesség…

– Az igaz. Jöjjön csak be, és foglaljon helyet. Kér egy kávét?

– Csak ha cigit is ad. He-he.

– Vicces… Beszéljen magáról… Mihez ért? Miben jó?

– Nana! Ez már diszkrimináció határát súrolgató kérdés. Miben vagyok jó? Hát micsoda kérdés ez? Mint mindenki! Mindenben is!

– Rendben, mondja el mi motiválja, mit szeretne elérni az életben.

– Most viccel? Zsíros fizu, kevés munka, sok szabadidő… hagyjanak békén…

– Nos igen, ettől féltem…

– Tessék? Hangosabban beszéljen mert a bal fülemre kicsit süket vagyok…

– Frankó még süket is…Nyelveket beszél?

– Cigánul elég rendesen tudok káromkodni. Mutassam? Dik má köcsög… Csálesz murugecu szop te le káresz…

– Jó. Angollal, hogy áll?

Csak pár szót ismerek, Metro, Goldwyn, Mayer – meg ilyenek… De mutogatni azt jól tudok.

– Értem. Néha jól jöhet…

– Ja, ja.

– Nézem az önéletrajzát, kicsit nehezen boldogulok mert bár rövid, de hemzseg a helyesírási hibáktól. Itt az áll, hogy a nyolc általánost sem fejezte be…

– Bocs, de megvolt a nyolc, mert az ötödiket és a hatodikat kétszer jártam. Ember, nem akasszon már ki, mert felmegy bennem a pumpa.

– Nézzük a szociális képességeket, ezek sem az erősségei, látom nem az a türelmes fajta.

– Alapban az lennék, csak ha cseszegetnek azt rosszul viselem…

– Értem…

– Na kérdezzen még, haladjunk, mert nem érek rá egész nap itt ücsörögni!

– Előző munkahelyeiről tudna néhány szót mondani?

– Voltak, hogy a fene essen beléjük. Egyik se jött be igazán, túl jó voltam mindenhova.

– Khm… Hát, azt hiszem meg is vagyunk, köszönöm, hogy eljött.

– Persze ez a minyimum.

– Mindenképpen tájékoztatjuk majd az állásinterjú eredményről, de ha nem írunk, akkor ne válaszoljon.

– Rendben, csőváz!

– Bocsánat! Lehetne még egy utolsó kérdésem, csak úgy kíváncsiságból? Hol találta ez az álláshirdetést?

– Sehol, a Beleznay sógora vagyok, ő mondta, hogy…

– Mármint a mi Beleznaynk? Vagyis a fönök?

– Persze! Miért, mit hitt?

– Ó, kedves barátom, hát miért nem ezzel kezdte. Fel van véve, holnap már kezdhet is!

Nyomtatás

Elolvasta:
30
Nyomtatás

Mira fáradtan nyitotta ki a második emeleti apró kis lakás ajtaját. Késő éjjelig vigyázott a gyerekekre egy emelettel lejjebb, és a szülők csak éjjel kettő körül értek haza a színházi előadás után.
Szőrkosztümbe bújt kis barátja, Fülike már várta őt.  Szemrehányó nyávogással tájékoztatta arról, hogy ez a 15 négyzetméter, amibe bezárva élni kényszerül, bizony kevés testmozgást biztosít számára, még úgyis, hogy a falakra szerelt könyvespolcokat is belakta, ezzel is tágítva mozgásterét. Mira együttérzett Fülikével, gyakorta kiengedte a lépcsőházba rendetlenkedni, egészen addig a napig, amíg bolhákat nem talált a cicus sűrű, fehér bundájában. Jött a kutatás a párizsi állatgyógyszertárakban megfelelő bolhairtó szer után, aztán pedig a varázslatos mutatvány, hogyan lehet egy macskát egyedül egy törülközőbe becsavarni és megküzdeni a tűpárnákkal felszerelt lábacskákkal, hogy a megfelelő helyekre csepegtessük a bolhagyilkos vegyszert. A bolhairtás után Fülikére szobafogság várt, ami nem igazán tetszett a cicának.
Több, mint tízéves barátságuk alatt először érezte azt Mira, hogy nem tud elég időt és szabadságot adni kis pajtásának.
Mikor lent őrizte a gyerekek álmát vagy olvasott a nagy nappaliban munkaidejének végére várva, gondolatai gyakran máshol tekeregtek. A régi, szép napokra gondolt, mikor a balatoni nyaraló kertjében szaladgált Fülike, majd követte Mirát a nádast szétválasztó keskeny ösvényen, egészen a parti mólóig. Amíg Mira a vöröslő naplemente felé úszott, azalatt a cicus a parti nádasban vadászgatott, aztán a törülköző mellett üldögélve várta, hogy gazdája visszaérjen a mólóhoz.
Mira egyik nap elszaladt a boltba, az ablakot szokás szerint nyitva hagyta. Hazaérve a macseknak hűlt helye volt. Miután a lány minden lehetséges rejtekhelyet átvizsgált az ágy alatt, a mosógépben, a miniatűr zuhanyfülkében, figyelme a kitárt ablak felé fordult. Kinézett az udvarra, az ablakpárkánya alatt egy emelettel húzódó esőtetőre, és máris látta a lehetséges kivezető útvonalat a lakás börtönéből. Ahogy szemügyre vette a hátsó lakásokat, egyszer csak észrevett egy nyitott ablakot az első emeleten. Néhányszor látta itt a kínai tulajdonost esti vacsorájához készülődni. Most viszont egy fehér bundás bandita garázdálkodott a lakásban, éppen az egyik szekrényen, egy hatalmas váza mellett üldögélt, majd egy nagy ugrás után óvatos mozdulatokkal átsétált az íróasztalon. Nagyon tetszett neki a rendetlenség, elfeküdt a szanaszét heverő borítékokon.
– Fülike, mit csinálsz te ott? – kiáltott ki Mira az ablakon.
A cica nyávogott egyet válaszul.
– Hát nem látod? Vendégségbe jöttem!
– Jössz haza azonnal!
A macsek barátságosan lendített egyet farkincájával, orrával lelökött néhány papírlapot az asztalról. Pár perc múlva továbbindult felfedezni a lakás többi szegletét.
Közben Mira agyában pörögtek a gondolatok.
„Mi lesz, ha hazaér a tulajdonos és bezárja az ablakot? Mi lesz, ha Fülike összetör valamit, vagy bemászik valahová és csapdába esik? Mi lesz, ha esetleg vacsorát készítenek belőle? Csöngessek végig minden első emeleti lakost, akinek erre nézhet az ablaka, hogy bonjour, a macskám benézett Önhöz látogatóba, szeretném hazavinni?”
Egy óra telt el így teljes izgalomban, Mira időnként kikiabált, a cica pedig mindig válaszolt. Mintha tudta volna, mikor kell visszaindulni, vagy szimplán megunta az ismeretlen lakás titkait, kimászott a párkányra, átugrott a tetőre és onnan fel az ablakba. Felbukkanása nagy megkönnyebbülést jelentett Mirának.
Pár sértődött miau után – mert igencsak jól érezte magát a másik lakásban – Fülike felvonult az egyik könyvespolc tetejére és ott békés mosakodásba kezdett. Mira kinézett az ablakon, látta, hogy kínai szomszédja már hazaért, az ablak bezárult.  A lány is becsukta az ablakot és kis barátjához szólt:
– Oké, az akciód sikeres volt! Elmegyek, veszek neked bolhanyakörvet, hogy kijárhass a lépcsőházba.
– Fülike visszanézett rá,  smaragdzöld szemével kacsintott egyet és elégedetten tovább mosakodott.

Nyomtatás

Elolvasta:
82
Nyomtatás

Tegnap délután, éppen a tudományos feljegyzéseimet rendezgettem a könyvtárban, amikor a felső polcról, két megsárgult pergamen közül kiesett egy kopott kis bőrkötésű kódex. Még jó, hogy nem a fejemre esett.
Ahogy óvatosan lefújtam róla a port, és belelapoztam, öreg szívem nagyot dobbant örömében, mert a kis kódexben rég elveszettnek hitt ifjúkori naplómra ismertem. Ezt a naplót még akkor kezdtem írni, mikor drága jó atyám akaratát követve alkimista tanonc lettem a Smaragdvárban.
Ahogy olvasgattam az elmosódott bejegyzéseket, úgy elevenedtek meg színesen és élénken, hányatott ifjúságom emlékei. Szemem a legemlékezetesebb bejegyzésekre tévedt:

 Sárkány havának 13. napja

 Hosszú és eseménytelen utazás után végre megérkeztünk a Smaragdvárba. Idős atyám búcsúzóul melegen átölelt, és minden jót kívánva elköszönt, bár előtte a lelkemre kötötte, hogy szorgalmasan tanuljak, és soha ne hozzak szégyent családunk ősi nevére.
Miután távozott, engem egy komoly képű öreg szolga – nevezett Jozefus – az étkezőbe kísért, ahol már több, magam korabeli ifjú várakozott.
A puritán ebéd elköltése után a többi novíciussal egy patinás csarnokban gyülekeztünk. A tanári kar, a bemutatkozás után szétosztotta a növendékeket.
Én a messze földről híres Magister Jeromos tanítványa lettem. Azt mondják ő itt az egyik legnagyobb tudású alkimista. Alig várom, hogy szorgalmammal és kitartásommal kivívhassam az elismerését.

Sárkány havának 21. napja

Minden szép és jó, mindenki kedves velem. Boldog vagyok, hogy itt lehetek! El sem tudom mondani, micsoda hangulata van ennek az ódon várnak. Egész nap tanulunk, és száraz szivacsként szívom magamba a tudást.
Mennyi okos elme és micsoda könyvtár van itt!

Sárkány havának 30. napja

Ma a homunculusról tanultunk… Magister Jeromos elmagyarázta, hogyan lehet ezeket a kis emberkéket lombikban előállítani. Roppant izgalmas feladat, nagy lelkesedéssel vetettük magunkat a kísérletezésbe. A Mester arra is figyelmeztetett, hogy ne szegje kedvünk a kudarc, mert igazán nehéz az összetevők arányát úgy beállítani, hogy a kis lény valóban létrejöjjön.
Én voltam legjobban meglepve amikor a vidám kis emberke – az én homunculusom – kimászott a lombikból és arról érdeklődött, mi lesz a vacsora, és esetleg kaphat-e majd repetát. Bosszantó kis szerzet volt. Szerencsére csak másfél órát élt, de így is elég nagy felfordulást csinált.
Magister Jeromos felhúzta bozontos szemöldökét, és megfenyegetett az ujjával. Csalódott lettem, mert azt hittem meg fog dicsérni, de ehelyett egész hátralévő idő alatt gyanús szemmel méregetett, és még az elpusztult homunculusomat is elvette, úgymond tanulmányozás céljából. Nem tudom mi baja velem, pedig annyira igyekszem. Rosszul csinálok valamit?

Varangyos béka havának 3. napja.

Ma az ólom arannyá változtatásáról tanultunk. Ehhez nagy tapasztalat és tudás szükségeltetik. Egész álló nap fűtöttük a lombikokat, kevertük a vegyületeket, és délutánra már eléggé elfáradtunk. Talán ezért is történt az a kínos baleset.
Elkövettem azt az apró, ám végzetes hibát, hogy birkaszem helyett kígyóepét tettem az ólmos főzetbe, minek hatására a lombik hatalmas durranással felrobbant. Az asztalok alatt kerestünk menedéket a mindenfelől ránk záporozó üvegszilánkok elől, de ahogy a füst elillant, mindenki azt a sárgás színű kavicsos anyagot kezdte meredten bámulni, ami a kamra padlójára hullott.
Magister Jeromos sietve óva intett mindenkit hogy hozzányúljon, mert elmondás szerint ez nem arany, csak olyan mintha az lenne, viszont roppant mérgező. Azt mondta, rá nem hat a méreg, mert a sárkányfog talizmánja megvédi. Gyorsan az erszényébe szedte a sárgás kavicsokat, és gondosan elzárta a fiókjába.
Később, amikor csak ketten maradtunk, Magister Jeromos felkért, hogy a tudomány érdekében ismételjem meg a kísérletet, lehetőleg még több ólommal, de másodszorra sajnos már nem sikerült a hamis aranyat reprodukálni.
Azért ma mégis olyan büszkeségfélét éreztem. Ha aranyat nem is, de valami hasonlót már elő tudtam állítani, kivívva ezzel a Mesterem és a többiek tiszteletét.

Varangyos béka havának 9. napja

Sokat tanulok. A múltkori vizsgán én értem el a legjobb eredményt A novíciusok közül egyik-másik már „Kismesternek” szólít. Bevallom jólesik az elismerés. Mindenki szeret, kivéve a tanáromat Magister Jeromost. Ő mindig olyan furcsán, gorombán néz rám… Nem értem. Lehet, hogy haragszik valamiért? Á, az biztosan nem lehet…
Elhatároztam, még többet fogok tanulni, hogy bizonyítsam, méltó vagyok a szeretetére!

Varangyos béka havának 17. napja

Ma hihetetlen csapás ért, alig bírom a remegő kezemmel leírni… Igen, ki lettem rúgva. Micsoda szégyen, micsoda gyalázat! Hogyan fogok így jó atyám szemébe nézni?!
Ma – ezen az esős és gyászos napon –, az Élet elixírjéről tanultunk. Ez a csodás főzet örök életet ad, és megvéd mindenféle bajtól, nyavalyától.
Én délután a vegykonyhában, lelkes önszorgalomból megpróbáltam – egy a könyvtárban talált titokzatos ősi pergamen alapján – reprodukálni eme becses főzetet.
Az eredményen magam is meglepődtem, mivel az élénkzöld színű ital, annak rendje és módja szerint elkészült. Meg is kóstoltam – kellemes menta íze volt.
Éppen a többieket is meg akartam kínálni, amikor kivágódott az ajtó, és beviharzott Magister Jeromos. Hosszú fehér szakálla vadul csapkodott, fekete szeme villámokat szórt. Dühében megragadta az üvegcsémet, és teljes erejéből a falhoz vágta, majd dörgő hangon rám ripakodott.
– Johann Georg Faustus! Te csak egy ócska vásári komédiás vagy, és örökre az is maradsz. Nem lesz belőled soha, de soha igazi alkimista. Takarodj innen, és többé ne mérgezd eme ifjonti elméket hamis és álságos mutatványaiddal!

Nem bírtam tovább olvasni, mert az emlékek hatására ismét könnybe lábadt a szemem. Olyan tisztán emlékszem Magister Jeromos minden szavára, mintha csak ma történt volna, pedig, ha jól belegondolok, ennek már legalább háromszázhúsz esztendeje…

Nyomtatás

Elolvasta:
95
Nyomtatás

A mai ébredésem egy érdekes kettősséggel indult. Egyrészről a testem tudni akarta, hogy mennyire létfontosságú számomra a lélegzés, mert jelenleg még a szükséges oxigén bejuttatása is fájdalmas volt. Másrészről egy olyan bárgyún boldog mosoly terült szét az arcomon, hogy aki rám nézett, azt hihetné, szerelmes vagyok. Sajnos románc oldalról még van mit javítanom, de legalább az első lépést megtettem. Pontosan, tegnap kiszabadultam a négy fal közül és végre nyakamba vehettem a fővárost.
Miért vártam ennyit? Legyen elég annyi, hogy van otthon valaki, akit gondoznom kell, és szerencsére az elmúlt napokban elegendőt javult az állapota ahhoz, hogy egy napra kimehessek.
Szóval délelőtt felutazom, egyik ismerősömmel megebédelek, aztán a nap hátralevő részében összerántom a baráti társaságot és iszunk egy rakat limonádét. Igen, csak limonádét. Kérem, ne zavarja önöket az, hogy az italok színe eltér és különböző méretű poharakban tálalják fel elénk. Itt szigorúan csak limonádéfogyasztásra kerül sor. Aztán az esti vonatot még elkapom, és éjfél előtt otthon leszek. Bombabiztos terv, az ettől való eltérés lehetősége nulla.
Az első eltérésen igazán meg sem lepődtem. Tudniillik az ebédpartnerem még a saját születéséről is két hetet késett, és ezt a szokását világrajövetelét követően is büszkén megtartotta. Percre pontosan csörrent a telefonom, ahogy leszálltam a vonatról:
– Mondtam már, hogy mennyire…
– Azt mondd, hány órát késel – vágtam a szavába nevetve, a hamis bókokat sosem díjaztam.
– Csak egy órát. Cserébe a hamburgered felét én állom!
Nem kellett sok győzködés, viszont lett egy felesleges órám. Normális emberek ilyenkor tömegközlekedéssel elmennek a megbeszélt bevásárlóközpontba, és a fennmaradó időtöbbletet egy könyvesboltban, esetleg ruhaboltban töltik. Én, ezzel ellentétben fogtam magam és elkezdtem sétálni a célpontom felé. Nem volt nagyon meleg, az aszfalt csak annyira izzott, hogy maximum egy rántottát tudtál volna elkészíteni rajta. Később még meg is dicsértem magam, mert a sétám pont egy órámba tellett, és kellőképpen megéheztem, illetve megszomjaztam.
Bánatomra nem tudtam sokat beszélgetni évek óta nem látott barátommal, de örültem annak, hogy legalább ennyire jutott időnk. A hamburger pedig egészen finom volt, legalábbis addig, amíg nem emlékeztetem magamat arra, hogy mennyibe került. Mentségére legyen szólva, a nap hátralevő részében nem voltam éhes. Igaz, ezt lehet, hogy a folyékony kenyér, akarom mondani a limonádé okozta, amit a fővárosban, fennmaradó tartózkodásom alatt fogyasztottam. Fontos a megfelelő folyadékbevétel, pláne ilyen hőségben.
Mivel a másik barátom nem késett el a születéséről, ezért vele pontosan tudtam találkozni a szokásos – és egyben jó ideje nem látogatott – helyünkön. A lassabb időszakokban a pultosok is leültek mellénk, miközben taglaltuk világuralomra törésünk terveit, majd egy kis idő elteltével két régi/új arc is csatlakozott hozzánk. Elmagyarázom: Az emberek többségének az agya és a szája között van egy szűrő, ami felfogja az esetleges kérdéseket, mondatokat, amiket teljesen idegen embereknek mondanánk. Én – valamilyen genetikai hiba következtében – ezzel a szűrővel nem rendelkezem, ami miatt be nem áll a szám. Ennek mellékhatásaként az esetek nyolcvan százalékában leszólítok valakit/valakiket, és mire észbe kapunk már barátok is vagyunk. Asztalunk két friss tagja pont ilyen ismeretségből alakult ki, és amikor megláttak engem hazafele menet szó nélkül leültek mellénk, aztán ontották magukból az élményeiket.
Azt gondolom nem kell elmesélnem, hogy később a fél várost bejártam, legalább öt másik limonádéstandon megfordultam, és a biztonság kedvéért az egyik barátomnál hajtottam álomra a szemem, olyan hajnal három környékén.
Most jutottunk el oda, ahol a történetet kezdtem. A fáradtság elleni mosolygásomnak pedig egyszerű indoka van. El sem tudom mondani hány hónap után, végre társaságban lehettem. Nem telefonon, vagy világhálón keresztül, hanem élő adásban, reklámok nélkül.
Ajánlom mindenkinek, hogy egyszer mindenképp próbálja ki, nekem is jót tett.

Nyomtatás

Elolvasta:
63
Nyomtatás

(Dan Banu írása, megjelent az Atelier LiterNet / Proză scurtă oldalán 2021. 04. 23.)

A kék dzsekis kölyök fütyörészve közeledett a másik oldalon. Ahogy figyeltem, egy pillanatra eltűnt a szemem elől, aztán megláttam a vascső előtt guggolni, próbált a belsejébe belekukkantani. Úgy fordult, hogy belelásson, de a fény mégis behatolhasson a csőbe. Egy vascső volt, amit az emberek azért helyeztek oda, hogy az autók ne állhassanak fel a járdára, az erkélyük alá. Igazából három állt ott, egymástól egyenlő távolságra a folyosó bejárata előtt, s így nem lehetett a háromemeletes tömbház udvarára behajtani. A lakók számára biztosan létezett egy hátulsó bejárat, amit csak ők ismertek. A gyerek nyújtogatta a nyakát, hogy beleshessen a csőbe és megpillanthassa azt, ami ott rejtőzik.
– Mit keresel? Elveszítettél valamit? – kérdezte egy hatvanas-hetvenes úr, fején széles karimájú kalap, kezében csontnyelű sétabot, nyakában selyemsál, kezei nyugodtan hátra téve.
A fiú nem válaszolt, el volt foglalva, hogy találjon egy hosszú, vékony pálcát, amivel bekotorhat a cső belsejébe. Nem talált és abbahagyta.
– Valamit beejtettél, fiam? Mi van ott, bent? – erősködött a kalapos, sétapálcás, selyemsálas úr, és megpróbált ő is bepillantani a kalapálással összelapított végű cső belsejébe.
A fiú csak ekkor figyelt fel és válaszolt kényszeredetten.
– A Hold.
Aztán látva, hogy a férfi megdermed és összeráncolja a homlokát, így folytatta védekezve.
– Nem én ejtettem bele, ott volt már amikor ide érkeztem!
– Ugyan, menj már, ember! Ne beszélj hülyeségeket! – válaszolt a férfi félre tolva sétabotjával a fiút, aztán kétrét hajolva próbált bekukucskálni a csőbe.
– Álljon a háznak háttal és szembe az úttal – magyarázta a fiú széttárt karokkal. – A fény onnan, a tenger felől jön. Vigyázzon, hogy ne takarja el a cső nyílását, mert úgy egy csepp fény sem jut oda. Úgy kell nézni, negyvenöt fokos szögben.
A férfi éppen így tett. Alig pillantott oda, elkapta a tekintetét, megdörzsölte a szemeit, újra odanézett, elhúzódott, tisztuljon a látása, majd megint belenézett.
– Igen, bizonyisten, úgy tűnik az a Hold. De hogy a jóistenbe került oda, a járdába levert csőbe? Komolyan, fiacskám! Még azok vérfoltok is látszanak, amiről azt tartják az emberek, hogy hegyek. És nem is egész, hiányzik egy darabja, éppen, mint egy félhold.
A férfi lehúzza a bőrkesztyűjét, leveszi a kalapját és a sétabotjával együtt leteszi a cső mellé. Aztán újból belenéz.
– Nem tudom, fiacskám, mi lehet, de az biztos, hogy a Hold semmi estre sem.
– Miről van szó? – szól közbe egy piros kötényes asszonyság, a haját egy tarka kendő fogja össze, megáll mellettük, egyik kezében egy poroló a másikban zöld műanyag vödör, benne úgy ficánkol egy rövid szőrű kefe, akár egy halacska.
– A Hold, asszonyom! Ott van a csőben! – int a fiú az állával a vasdarab felé.
Az asszony kuncog egy rövidet és cső fölé hajol.
– A fenébe is! Mintha a Hold lenne! – kiált fel lelkendezve. – Becsületszavamra, a Hold a fellegek közül. Hogy csináltad ezt, drágám? – kérdezi huncutul mosolyogva.
– Nem csináltam én semmit, asszonyom, csak játékból egy gyufaszálat dobtam volna oda és láttam, valami pislákol bene. Akkor jobban megnéztem és fedeztem fel a Holdat ott bent.
– Miféle Holdat, öcskös, ide jöttél a negyedünkbe, hogy fehéren-feketén bolondítsd az embereket? Tűnj el innen, mindjárt fenéken rúglak és visszazavarlak oda, ahonnan jöttél! – támadt rá durván egy fekete képű, vastagnyakú férfi, olyan, mint egy kazánfűtő.
– Hagyd csak, öregem, inkább nézd meg, miről van szó, lehet, hogy igaz! – kelt a gyerek védelmére egy asszony, mindkét kezében egy-egy hatalmas, zöld csíkos, fehér szatyorral, tele minden jóval, mi szem-szájnak ingere.
– Istenemre, ilyent még nem láttam! Kutya legyek, ha nincs egy Hold ott lent a csőben. Igazán az!
– Na, látod! Hiába bámulod ezt a fiút és ijesztgeted minden ok nélkül. Engedj engem is, vessek oda egy pillantást.
– Jééé… Igazad van! Ott a Hold! Látom, rendes ember vagy, az Istenre kérlek, mondd meg, hogy történhet ilyesmi? Éppen oda essen a Hold ebbe a csőbe, amit Niculae vert le, hogy az autók ne mehessenek be az udvarba!
– Nem a Hold ez, jóasszony! Hogy lenne a Hold! Valami más, nem tudom micsoda.
– Adj csak ide egy botot! – fordult a tarka kendős asszony a gyerekhez, aki még mindig a holdas cső mellett térdelt, de aztán jobb ötlete támadt. – Hagyd a botot. Fruzsinaaa… hozzál csak egy ötös kötőtűt, mert Hold a csőben van, amit Nicolae vert le, s nem tudjuk kivenni.
Pillanatokon belül jött is a válasz egyik fenti erkélyről: „Jövök!” – és meg is jelent a maga húsvér valóságában a hang tulajdonosa kezében az ötös kötőtűvel. De senkinek sem engedte át. Mindenkit félretaszított, benézett a vascsőbe, és kezdett kotorászni, mintha egy olajbogyót akarna a befőttesüveg alján villára tűzni. Hirtelen felrikkantott.
– Nincs közel, nagyon mélyen van, nem érem el a kötőtűvel.
– Semmi baj! Georgeta!!! – szökik ismét talpra a tarka kendős nő tölcsért csinálva a kezéből, mert Georgeta a tömbház másik felén tartózkodik. – Gyere csak ide és hozzad az a hosszú drótot, amivel a férjed szokta a WC-t kidugaszolni.
Georgeta nem válaszolt olyan gyorsan, mint Fruzsina, de végül csak megjelent egy kissé szakadt, fehér csipkés, rózsaszín köpenyben, kezében egy tekercs vékony dróttal.
– Add csak ide azt a kígyót, mestere vagyok! – ugrott oda egy rekedt hangú, ráncos képű alak, aki eddig valahol hátul lapított.
Az emberek lélegzet-visszafojtva figyelték, ahogyan bedugja a férfi a drótkígyót a cső keskeny száján, amíg az teljesen el nem tűnik és kezdi forgatni, mintha a vattacukor pálcikáját tekergetné. Egy szusz sem hallatszott.
– Mi történik itt, kérem? – töri meg a varázst Ghiţă, a körzeti megbízott, aki mintha a föld alól jelent volna meg.
– Ilyet életedben nem láttál, Ghiţă! – válaszolt a rekedt hangú férfi, állával az aszfaltba ágyazott cső felé intve, melybe már mélyen belehatolt a WC kidugaszoló drót. – Nézz oda! Látod mi az?
Ghiţă előrehajol, hosszan vizsgálja a szóban forgó tárgyat, mint egy igazi rendőr, majd felegyenesedik és az állát kezdi dörzsölni.
– Ez a Hold – dünnyögi végül ijedten, attól félve, hogy téves következtetésre jut és tartva a felfedezés következményeitől.
A rekedt hangú szélesen elvigyorodott, bagósan köhögött, majd folytatta a munkát, próbálva a drót hegyes végével eltalálni a Holdat.
– A fene tudja, uram, olyan, mint egy olajbogyó, nem akad meg. Vagy el sem éri, nem tudom, fogalmam sincs már, hol van…
– Mondja csak kisasszony, hogy kerülhetett a Hold egy ilyen csőbe? – fordul Ghiţă, a körzeti megbízott egy iskolás kinézetű lányhoz, aki most állt meg az egyre növekvő csoport mellett. – Hiszen tanulnak ott az iskolájukban ezt-azt, nem hiába koptatják az iskolapadot – folytatta, s láthatóan zavarta a Hold alkalmatlan helyzete a csőben, és éppen az őkelme körzetében. Szinte látni lehetett, ahogy fogalmazza a jelentést, tanukat hallgat meg, feltevéseket boncolgat, megoldásokat javasol …
– Szerintem a Hold nincs a csőben, a Föld túlsó felén van, mivel itt most nappal van, de csövön át, mely áthatol a Földön, oda látunk, ahol most éjszaka van.
– Brávó, kisasszony – mosolyog a kalapos, sétapálcás, selyemsálas úr –, jól vág az esze!
– Vagy lehet, a csőben összegyűlt esővízben tükröződik, s ez az éjszakai tükröződés elfelejtett eloszlani … – motyogta egy meggypiros ajkú szőkeség. – Vagy nem is felejtkezett el, csak állandóan itt akar maradni.
– Mit beszélsz, Tănţico … Hogy állandóan itt akarjon maradni … – nézett rá dühösen Nicolae, aki éppen megjött a munkából. – Maradjon állandóan, ahol csak akar, de nem az én csöveimben, érted Tănţico? Mert az én csöveimnek az a feladata, hogy távol tartsa az autókat az udvartól. Érted, szívem? Egyébként legyen, ahogy akarjátok – hadonászott idegesen, és átfurakodott az emberek között, hogy vessen egy pillantást a csőre.
– Itt a Hold? Ki szedi Nicolae, hogy azt se mondod bikkmakk! – összegezte és eltűnt néhány percre, hátrahagyva az egyre erősödő morajt, mely a vihar korbácsolta tenger zúgásához volt hasonlatos. Hamar megjelent kezében egy flex és a hosszabbító, amit az előbb dobott ki az ablakon, a harmadikról.
Zzzzzz … visít fel a gép, és a vascső a földre dől egy perc alatt.
– Na, gyertek, vigyétek a Holdatokat! – mutat oda büszke tekintettel, mint Achillesz.
Elsőnek a kék dzsekis kölyök ugrott oda. A fény felé tartva a csövet átnézett rajt és sóhajtva lerakta a földre. Olyan cső volt, mint akármelyik másik, üres, Hold nélküli. Aztán lehajolt a vascső megmaradt végéhez.
– Ott van! – vigyorgott csodálkozva és örömmel is, hogy Nicolae mester mégse zúzta semmivé ezt a szép történetet.
Így most jobban látszik. De bármilyen röhejesnek is tűnik, az a sárga gombóc a csőben, semmi máshoz nem hasonlít, csakis a Holdhoz. Nicolae ott maradt, kezében a flex, fenyegetődzve int a csővég felé és zavartan vakargatja izzadó feje búbját, semmiképpen sem értve, miként eshetett ilyen szégyen az ő vascsövével.
– Holnap hozom a pikámert[1]. Feltöröm az aszfaltot, kiveszem a csövet és majd meglátjuk, mit találunk.
– És holnapig, mi lesz? – riad meg Fruzsina. – Ha a Hold nem tud kibújni a csőből, éjszaka nem lesz Hold az égen? Jaj, anyám! Úristen! Csőstül jön a baj a fejünkre!
Hatalmas sóhaj tört fel az összegyűlt emberek lelkéből.
– Én amondó vagyok, hogy maradjunk itt és őrizzük. Megvárjuk, amíg Nicolae megjön reggel a pikámerrel. Nicolae ne maradj bent a műhelyben, hanem fogd és gyere. Ha a Hold visszamegy az égre, mi is megyünk aludni és kész, nem maradunk tovább – összegezte Georgeta, aki a tömbház másik feléről való.

Ameddig ott voltam, a Hold nem mutatkozott az égen, ami csak megerősítette az egyre növekedő tömeg meggyőződését, hogy ott van a csőben. Nicolae a pikámerrel, úgy hallottam, nem jött már vissza, telefonált neki a felesége, hogy nincs miért jönnie, mert megoldódott. Így van: „megoldódott”. Nem tudható, miként, milyen körülmények között, de az első reggeli órában, a lyuk be volt tömve egy marék cementtel. A javítás hibásan és kapkodva készült, de a leghihetetlenebb a dologban, hogy azalatt történt, amíg az emberek jelen voltak egy rakáson a cső körül, vigyázták a Holdat, s egy sem vette észre, hogy miként történt. Ami azt illeti, aki tette, jó munkát végzett, hiszen a következő éjjel a Hold megjelent a helyén, az égen, mindannyiuk megelégedésére.

Jegyzet:
[1] pikámer – vésőgép

Nyomtatás

Elolvasta:
158
Nyomtatás

Hajnalban Ádám arra ébredt, hogy dörög az ég, és a villámok céltalanul kedvük szerint csapkodnak. Ádámot ez egyáltalán nem érdekelte. Hanem valami más fontosabbat akart, azt viszont nagyon. Szerette volna, hogy Eszter megengedje neki, hogy legalább egyetlenegyszer hozzábújhasson a takarója alá.

Még rengeteg ideje volt, hiszen nyolcra megy Károly bácsihoz.

Egyébként szerette a bácsit és hálás volt, hogy bevitte őt a cégébe, hogy megtanulja a kereskedelem alapjait. Fiatal felesége, Eszter csak a háztartást irányította, időnként járt el a kávéházba a barátnőivel trécselni.

Ádámot jelenleg az a gondolat foglalkoztatta, milyen indokkal kérjen Károly bácsitól kölcsön ötszáz koronát. Lehet, hogy csak később fogja megadni, de lehet az is, hogy még ma átviszi a pénzt.

Még mindig az ágyban maradt, s Eszterről ábrándozott. Eszter tudta, hogy Ádám szerelmes belé, de eszébe sem jutott, hogy megcsalja Károlyt, dacára, hogy az urának már csak nagy-nagy ritkán jutott eszébe, hogy felesége is van. Házasságuk elején boldogan és gyakran turbékoltak,  volt nap, hogy többször is.

De teltek-múltak a hónapok, s már a házasságuk második évének vége felé Károly számára nyilvánvaló vált, hogy Eszter meddő. Nagyon elkeseredett, mert amikor elvette a fiatal lányt, remélte, hogy hamarosan fiú utódot szül neki, aki majd idővel átveszi tőle a firmát.

Eszter sokat sírt, szomorú volt. és sajnálta, hogy a férjének csalódást okoz.

Egy nap, Károly úgy döntött, hogy elviszi őt a leghíresebb nőgyógyászhoz. A tudós doktor alaposan megvizsgálta az asszonyt, majd mindkettőjüket megnyugtatta, hogy a tudomány legújabb állása szerint valószínűleg segíteni tudnak a problémán, s Eszter jogosan reménykedhet, hogy szülni fog. A professzor javasolta, hogy az asszony keresse fel az egyik híres, női gyógyfürdőt. Persze Károlynak időnként meg kell látogatnia.

Eszter hamarosan Parádfürdőre utazott. Ott a személyzet kitűnő és finom a kiszolgálás. A reggel mindig alapos izomlazító gyakorlatokkal indult, majd súlyfürdő, azután persze iszappakolás következett. Ebéd után rövid gimnasztikai gyakorlatokat végeztek. Estére a diéta miatt a páciensek csak egy almát kaptak, s görögszéna teát.

Négy hét után Eszter úgy gondolta, Harkányban folytatja a kúrát. Károly időnként meglátogatta, abban a reményben, hogy a vágya végre valóság lesz. Eszter azonban már alig hitt az orvosoknak. S pláne nem hitt a fürdő körül feltűnő kéretlen tanácsadókban, füvesasszonyokban, hiszen mindegyik arra esküdött, hogy az ő gyógyítási módja a legjobb. Azonban mégis megismert egy idősebb bábát, özvegy Bögyös Emőkét, akit meghallgatott. Bögyösné azt javasolta, hogy a legjobb, ha Hévízre megy. Az ottani fürdő kiváló a hölgyeknek. Ő maga is leköltözik Keszthelyre, ahol a vejének van egy gyógytornaterme, ahol meddő asszonyokat is kezel. Bögyösné – mivel megkedvelte Esztert – egy családi titkot is elárult neki. Nagymamája tudta, és neki is elmesélte, hogy a gyerekre vágyó nőnek, karácsonykor bele kell köpni a kútba, természetesen keresztet kell vetni, s gyakran templomba járnia, és az oltárnál gyertyát kell gyújtania. A legfontosabb, hogy a párnája alá tett Szent Antal képével aludjon. Másik titok: ha a nő ölébe vett nyúl simogatás közben ottmarad az ölében, akkor jön a gyermekáldás. A felsoroltak teljesítése esetén Eszter is biztosra veheti, hogy teherbe esik.

–  Nézze, kedves Eszter, már maga az is bizonyíték, hogy a nagymama, és a mama is meddő volt, de most látja, ahogy én itt vagyok, s éppen beszélgetek magával –, tette hozzá Bögyösné.

Esztert azonban a bamba nyúl becsapta, s erről levélben Károlynak is beszámolt.

Amikor Károly megkapta Eszter levelét, nagyot káromkodott. Azt gondolta, a feleségének agyára ment már a gyógymódok örökös keresése. Rögvest megírta, hogy azonnal jöjjön haza. Már eddig is értelmetlenül sok pénzt dobott ki. Majd kap tőle havi hatvan korona költőpénzt, az elég legyen neki a kávéházban a hölgyek termében szórakozásra.

Ádám hirtelen arra riadt fel az ábrándozásából, hogy már hét óra. Tudta, hogy Károly bácsi nyolcra már az irodájában lesz, ezért gyorsan felöltözött. Kiment, s beszállt az első várakozó konflisba, s az hamarosan kattogott vele a macskaköves Váci út felé. Mikor odaértek, megkérte a kocsist, hogy várjon rá, s bement az irodába. Átölelte a bácsit, elmondta amit szeretne. Károly bácsi meghallgatta az unokaöccsét, miközben leszámolta az ötszáz koronát, s az arca felderült, somolygott a bajsza alatt, és azt mondta, hogy ő is volt egyszer fiatal és még cinkosan rá is hunyorított.

Alig tíz percet várt a konflis, megjött Ádám. Jókedvvel beszállt a kocsiba, s azt mondta, vigye el a Deák térre. Miközben az erős paci kissé öregesen kocogott, Ádám örült, de aggódott is, hogy nemsokára látja Esztert.

Hamarosan megjött a földalatti. Ádám egyre izgatottabb lett,  tudta, hogy Eszternek erkölcstelen ajánlatot tesz, azt is tudta ezért ő örökre becstelen lesz a szemében.

Miután kiszállt a Bajza utcánál, elsétált Károly bácsiék házához. Kalapált a szíve, mikor becsöngetett. Eszter meglepődött. Ádám zavartan dadogta, hogy csak el akar köszönni, holnap már Hamburgba utazik sok évre. A hangja megremegett, bepárásodott a szeme a szégyentől, végre kibökte, hogy ő szeretné most őt igazán szeretni, és ajándékba ötszáz koronát tett az asztalra. Eszter hirtelen elsápadt, szemei dühösen szikráztak, mintha megütötték volna. A következő pillanatban azonban valami alig látható mosoly suhant át az arcán, s engedett a férfinak. Megsimogatta és átölelte, s magához húzta a pamlagra. A pénz az asztalon maradt…

Miután Ádám déltájt elment, Eszter bement a fürdőszobába. Élvezte, ahogy zubogott rá a meleg víz. Éppen készen volt, s fel is öltözött, mikor hallotta a kulcszörgést az ajtóban. Károly váratlanul jött meg, s ahogy belépett észre vette a pénzt az asztalon.

–  Látod fiam, Ádám rendes gyerek, hamar visszaadta az adósságát.

Eszter hevesen bólogatott…

Másnap, kora reggel Ádámmal kigördült a vonat a pályaudvarról, még visszanézett a kupé ablakából, mintha várt volna valakit.

Már hosszú hónapok óta dolgozott Hamburgban,  kedvelték a gyárban, de nem csak azért, mert a nagybátyja a főnök gyerekkori barátja.

Egy reggel táviratot kapott, amelyben Károly bácsi tudatta, hogy fia született. Mindketten, az újszülött és az édesanya is egészségesek.

Ádám rögvest válaszolt, s szeretettel gratulált.

Alig két hétre rá, egy pecsétes boríték érkezett, feladó nélkül. Egy arany cigaretta tárca volt benne, mellette egy kis kártyára ez az egy szó volt felírva: KÖSZÖNÖM.

Nyomtatás

Elolvasta:
134
Nyomtatás

Ebben a „munkámban” több évtizedes gyakorlat támasztja alá az elméleti alapokat.

Őnagysága tartósan azzal gyötör, hogy ő kövér volna. Ennek a felfogásnak nagymama korban már alig van értelme. De ugyanezt hallgattam harminc, ötven évvel ezelőtt is. Holott én tudván tudom, akkor jó, ha az asszony van egy öllel. Honnan tudom? Egyrészt tapasztalatból, egy asszonyon legyen mit fogni! Másrészt ezt az elméleti tételt tanultam már kora gyerekkoromban, a falumban.

Kedvesem élénken tiltakozik, amikor a hatodik, nyolcadik fúrógépet veszem. Azt mondja/kérdi: Nem elég már az az öt, amit megvettél, és nem, vagy alig használod valamire?! Ilyenkor elmagyarázom „értetlen” fejének: a kis Li-ion akkumulátoros, FERM márkájú a komputerek szétbontásához, összerakásához kell. A nagy HILTI típusú légkalapács és fúró a beton fúrásához, bontásához, tiplik, dübelek stb. berakásához szükséges. Ez a két véglet. Köztük azonban számtalan munkafolyamat előadódik, amelyek mindegyikének megvan a maga optimális fúrója, ugye, hatvan ezerért, profi fúrócsavarozó a BOSCH-tól, minimum 40 newtonméteres nyomatékkal. Oszlopos fúró nélkül nem lehet meg az ember, ahhoz meg elengedhetetlen a hozzá való satu, legalább nyolcvanas pofákkal;
a hátsó előtető LINDAB lemezezéséhez könnyű, de az akku cserélgetése nélkül tartósan használható tizenkét voltos fúrógépre volt szükség, amit az erkélyen elhelyezett áramforrásról üzemeltettem (saját kreáció!); a lemezelés alá a vasszerkezetet magam hegesztettem, saját apparátussal, amihez persze automata hegesztőpajzsot használtam. Asszonyi reakció: Neked már a hagyományos pajzs meg sem felel! Válasz: Örülj, hogy a trafós hegesztőmet nem cserélem inverteresre!

Az acél darabolásához, csiszolásához FLEX-re van szükség (BOSCH), ahhoz meg ilyen, olyan vágótárcsák, csiszolók szükségesek. Hegesztésnél is elengedhetetlen. Hogy az ára húzós? Istenem, valamiért valamit, a régi szép időkben, a Zsibiben vettem vagy három további fúrógépet, mert olyanok még nem voltak a pinceműhelyemben, pl. 90°-os fordító tokmány stb.

A kertet együtt műveljük az asszonnyal. De a műveleteknek vannak nőies és úgymond férfias részei. Az utóbbiak miatt kellett vásárolnom két láncfűrészt. Nejem természetesen ezt is sokalta. Nem elég egy?! – kiáltotta magából kikelve.

Úgy kellett felhomályosítanom, a negyven centis karddal rendelkező a nagyobb átmérőjű fatörzsek, ágak levágásához, a húszcentis láncú Aligátor (BLACK & DECKER) pedig a díszbokrok megfelezéséhez szükséges, mert azokat az előző tulaj három méteresre engedte felnőni. A miérten még hetekig rágódott.

A motoros permetezőnél már a szeme sem rebbent, ami a gép szükségességét illette, de az árába belesápadt. Több hetes mosolyszünet következett, amikor megvásároltam a gyűjtőzsákos, GARTENLINE márkájú lombszívó, fúvó szörnyeteget.

Itt, magunk között bevallhatom – úgy sem olvassa az írásaimat -, ebben teljesen igaza volt, mert a közel háromezer wattos masina alig jó valamire.

Nem húzódott akkor sem mosolyra a szája, amikor a MAKITA hő-légfúvót zsákmányoltam. Bezzeg, amikor a teljesen befagyott vaskapu kiolvasztása után tudtunk csak az autóval kiállni egy sürgős esetben, látta be, de jó, hogy megvan ez a „drágaság”!

A továbbiakban egyetlen tételt, a nem fúrógép satukét fogom részletezni, mert halljatok csodát, a négy közül egyet életem párjától kaptam. A forgatható műszerész satutól az óriási kovács satuig terjed a spektrum.

Még a mechanikánál maradva, van két gégeköszörűm, két fúrószár élezőm, egy bakköszörűm, többcélú kisgépem, két csiszolóm stb. stb. stb.

Ja, igen! Van egy legalább száz éves asztali (Continental) és valamivel fiatalabb táskaírógépem (ez utóbbiakat kaptam). Ezeket azért szidja pártfogóm, mert helyet foglalnak.

Az elektronikák közül csak a kamerákat emelem ki (ezek feléről a nejem nem is tud, képtelen követni): két akciókamera, egy kompakt kamera (fényképező gép), két SONY kamera, melyek közül az egyik 4K-s. Sajnos, dronom még nincs, de egy gimbal nagyon fodrozza képzeletem hullámait.

Évtizedek óta sok szidást kapok hű páromtól, mert a főztjét a nagyanyáméhoz, anyáméhoz hasonlítom.

Képtelen vagyok meggyőzni a nejemet arról, hogy az itthoni büfizés, a tele szájjal történő beszéd nem illetlen az étkező asztalnál. Az illemről – úgy általában – más-más elképzeléseink vannak

Az öltözködés kérdésében sem árulunk egy gyékényen: bíztatom, vegyen magának „rongyokat”, alkalomra is. Nem-nem és nem. Elég, ami van.

Most, hogy a kormány különösen támogatja azokat a személyeket, akik egyedül nevelik gyerekeiket, kérelmezni fogom, a kedvezményt terjesszék ki az enyémre hasonlító esetekre is.

(Csak az asszony meg ne tudja!)

I’m raising my wife alone

In this “job” I have decades of experience to back up the theoretical basis.

His self-importance is persistently tormented by the fact that he is fat. This notion makes little sense in grandmotherhood. But I heard the same thing thirty or fifty years ago. But I know that it’s good for a woman to have a belt. How do I know? Firstly, from experience, a woman should have something to hold on to! On the other hand, I learned this theory in my early childhood in my village.

My darling protests vehemently when I buy my sixth or eighth drill. He says/asks: Aren’t the five you bought enough, and you don’t or hardly use them for anything?! I then explain to his “incomprehensible” head: the small Li-ion battery-operated, FERM brand is for disassembling and assembling computers. The big HILTI type jackhammer and drill is for drilling, demolition of concrete, inserting dowels, dowels, etc. These are the two extremes. In between, however, countless work processes occur, each of which has its own optimum drill:

for sixty thousand, a professional drill bit from BOSCH with a minimum torque of 40 newton metres;

you can’t do without a drill without a column drill, and for that you need a vise with at least 80 jaws;

to plate the rear canopy with LINDAB, I needed a 12-volt drill that was light but could be used permanently without changing the battery, and I ran it from a power source on the balcony (my own creation!);

I welded the iron structure under the plating myself, using my own equipment, and of course an automatic welding shield; Wife’s reaction: you can’t even use a conventional shield! Answer.

To cut and grind steel you need a FLEX (BOSCH), and for that you need cutting discs and grinders like this and that. It is also essential for welding. That the price is high? God, for some reason;

back in the old days, I bought three or so additional drills in Zsib, because I didn’t have them in my basement workshop; e.g. 90° turning chuck etc.

My wife and I cultivate the garden together. But there are feminine and masculine parts to the operations, so to speak. The latter made me buy two chainsaws. My wife, of course, was shocked by this too. Isn’t one enough?!, she cried out in exasperation.

I had to cut up the 40-centimetre blade for cutting larger diameter tree trunks and branches, and the 20-centimetre chain Aligator (BLACK & DECKER) for cutting ornamental shrubs in half, because the previous owner had allowed them to grow to three metres. He chewed over the size for weeks.

The motorised sprayer was no longer an eye-opener, which made the machine seem necessary, but it paled in price. There was a several-week break from smiling when I purchased the GARTENLINE brand of collection bag foliage sucking, blowing monstrosity.

I can admit here, between you and me – you don’t read my writing anyway – you were absolutely right about that, because the nearly three thousand watt machine is barely good for anything.

He didn’t even smile when I bagged the MAKITA heat and air blower. However, when we had to thaw out the completely frozen iron gate to get the car out in an emergency, he admitted that it was good to have this “darling”!

I will detail one item, the non-drill vise, in the following, because hear my miracle, I got one of the four from the partner in my life. The spectrum ranges from a rotary engineer’s vice to a giant forge vice.

Still on the mechanical side, I have two end mills, two drill stem sharpeners, a buck grinder, a multi-purpose small machine, two grinders, etc. etc. etc.

Oh yes! I have a desktop (Continental) that’s at least a hundred years old and a slightly younger pocket grinder (I got the latter). These are scolded by my patron for taking up space.

I’ll just mention the cameras (half of which my wife doesn’t even know about, she can’t follow me): two action cameras, a compact camera (still camera), two SONY cameras, one of which is 4K. Sadly, no drones yet, but a gimbal is really rippling the waves of my imagination.

For decades, I have been getting a lot of scolding from my faithful partner for comparing his cooking to that of my grandmother, my mother.

I’m unable to convince my wife that burping at home, talking with your mouth full, is not inappropriate at the dinner table. We have different ideas about decency in general

We are not on the same page on the question of dress: I encourage her to buy “rags”, even for the occasion. No, no and no. What we have is enough.

Now that the government is particularly supportive of people who bring up their children alone, I will request that the benefit be extended to cases like mine.

(Don’t let the wife know!)