Megint a legszebb verset írnám s épp ma éjjel,
talán legszomorúbb, de attól mégis szép lesz,
mit?l az ember – legbelül – elvégre örvend;
mert múlttá válik itten minden, s képkeret lesz,
amibe távlatod – génmappád illeszted be;
példaképeim már mind halottak; vagy eme
kis id?re nem születtek; s azóta folyton
róluk szól a fáma – legyen Rákóczi, Jézus,
vagy szegény Yoricknak már fényes koponyája –
van mit felmutatni, emlékezés emel meg,
nem a valóság; folyvást a látszat teper le,
pedig én lenni igyekeznék, sorsrimával
szolgaként elzülleni balgán nem akarnék;
nekem még a gondviselés is felesleges,
legeljen együtt, ki új legel?re nem mer;
gyerekként tudtam, a lélek rossz metafora
mindama bajra, mi megoldhatatlan, sírni
örülni az égbe hajítja; az embernek
könny? felét istenre bízza – örök élet –,
mert feldarabolva, kihullva egészb?l, jaj,
csak könyörögni lehet, meg kérni, imádni,
de lenni egészként már sohasem. Szolgálni.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.10. @ 07:27 :: Petz György