Marthi Anna : Titok

 

 

 

Most értettem meg, mit indukál a halál.

Vagy szerelmed elvesztésekor akár egy láb.

Mert ott áramok energiacsövei kigyúlnak,

egészedet behálózó ütés – csakra ajtókon

tódul ki minden, belőle vezeted át Istent.

 

Mindezt egyedül ülve, akár zajban is,

megtréfál a gyakorlat, elenged a chi,

egyből kiugró szárnyaid repdeshetnek,

a nyomorúság felülnézetből csak rokon,

hogy megtaláljuk magunkban otthonunk.

 

Kapálódzó szív, elkalapált gondolat,

Lelked titokban bejár világokat.

Szinte felfoghatatlan, mégis itt ülök,

a meditáció csendjét belém fújod,

rendezés alatt a hit, oltár a virradat.

 

Szertartás hűvös reggele, vendéget

fogad a mester, eljött a lelki gyakorlat

ideje, válaszok pandóra szelencéből

pránahőfokon, pillangóként születnek

tüdődben, és kiröppennek ajkadon.

 

A múlt jógaülésben varázsszőnyegen,

elém gurítod, sarkain a világegyetem.

Összefűzöd a bolygókat, csillagégőket

szivárvány szín szerint, tűzoszloppá

lesz az aprócska test, de már nem tudod

 

hol kezdete és vége nincs, befogadja eddigi

arcaid, filmként megélt próbálkozásaink.

Semmi lehetsz, ki érez, tud, kötetlenül,

a halál árnyékán átsuhansz, mint üdvözült,

bennünk felébredő örökös szellemgyerek.

 

Legutóbb szerkesztette - Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1323 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak