Most értettem meg, mit indukál a halál.
Vagy szerelmed elvesztésekor akár egy láb.
Mert ott áramok energiacsövei kigyúlnak,
egészedet behálózó ütés – csakra ajtókon
tódul ki minden, belőle vezeted át Istent.
Mindezt egyedül ülve, akár zajban is,
megtréfál a gyakorlat, elenged a chi,
egyből kiugró szárnyaid repdeshetnek,
a nyomorúság felülnézetből csak rokon,
hogy megtaláljuk magunkban otthonunk.
Kapálódzó szív, elkalapált gondolat,
Lelked titokban bejár világokat.
Szinte felfoghatatlan, mégis itt ülök,
a meditáció csendjét belém fújod,
rendezés alatt a hit, oltár a virradat.
Szertartás hűvös reggele, vendéget
fogad a mester, eljött a lelki gyakorlat
ideje, válaszok pandóra szelencéből
pránahőfokon, pillangóként születnek
tüdődben, és kiröppennek ajkadon.
A múlt jógaülésben varázsszőnyegen,
elém gurítod, sarkain a világegyetem.
Összefűzöd a bolygókat, csillagégőket
szivárvány szín szerint, tűzoszloppá
lesz az aprócska test, de már nem tudod
hol kezdete és vége nincs, befogadja eddigi
arcaid, filmként megélt próbálkozásaink.
Semmi lehetsz, ki érez, tud, kötetlenül,
a halál árnyékán átsuhansz, mint üdvözült,
bennünk felébredő örökös szellemgyerek.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.07. @ 09:22 :: Marthi Anna
