Vadvirágként nőttem fel VII.

Furkálás, magolás *

 

Bár a férfiak még folytatták a gyepvágást, az asszonyok már elkezdték a tégla berakását a melegágyba. Szorosan egymás mellé, pontosan kiegészítve a sort, ha kellett egy elfelezett gyeptéglával, és igyekezvén, hogy a sorok ne girbe-gurbák, hanem egyenesen legyenek.

Ha egy-egy résszel elkészültek, azt a részt rögtön befedték, hogy a melegágy ne hűljön ki.

Ezzel a munkával egy időben megkezdték a csíráztatást. Régi harisnyaszárba öntötték a magokat, alaposan belocsolták, vizes, majd száraz ruhába bugyolálták, s hogy jó meleg helyen legyen, a dunyhák közé dugták, s amíg rendesen ki nem csírázott, éjjel-nappal az ágyban tartották, így éjszakánként a magos zacskó is hálótárs volt.

Ha a melegágyakat már mind berakták, s a magok is megfelelően kicsiráztak, akkor kezdődhetett a „magolás”, ami többlépcsős munka. Először is jól belocsolták a gyeptéglákat, majd jött a „furkálás”, amihez egy görbe ágból ceruzaszerűen megfaragott eszközt használtak, amit a kényesebb tenyerűek egy rongydarabbal be is fásliztak.

Ezzel a szerszámmal, melyet évente újra meg újra elkészítettek maguknak, minden egyes gyeptéglát kifúrtak. A lyuk mélysége 1,5-2 cm, és mindig középre kellett kerülnie, erre nagyon szigorúan ügyeltek.

Mindezek a munkák nem igazán kényelmesek, „megnyomorítják” az embert. A melegágy oldalánál, a trágyán térdelve — egy rossz zsákdarabot tettek maguk alá — végezték a gyeptéglarakást, furkálást, magolást. Elzsibbadt bele az ember lába, húzódott a háta, amikor a középrészhez hajoltak, s az egész-napos összegörnyedésből estefelé alig tudtak felegyenesedni.

Amikor egy rész kifúrásával elkészültek, következett a magolás. Mindig csíráztatott magot használtak, egyenként egy-egy kifúrt gyeptéglába helyezték, vigyázva, hogy a magok csírája le ne törjön.

Az eddigiek közül az első olyan munka, amelyet egy gyerek is el tud végezni, be is fogtak bennünket délutánonként, ha a leckével elkészültünk. Eleinte kedvvel, játékosan, az idő múlásával egyre fáradtabban, nyűgösebben potyogtattuk a pici magokat a lyukakba. Ha lankadtunk, ígértek valamit, játékot, csokoládét, legtöbbször biciklit, amit egyébként egész gyerekkoromban nem tudtak teljesíteni.

Ha egy-egy területet bemagoltak, másfél-két centiméternyi átrostált földdel borították be, s rögtön rátették az üvegrámát.

Jellemző a munka fontosságára, hogy egy babona is kötődött hozzá. Az első magot mindig férfi, a család feje helyezte a gyeptéglába. Úgy tartották, ez feltétlenül szükséges, hogy a szerencse ne kerülje el őket a nyár folyamán.

Más munkálatok kezdésénél is szokás volt ez, például a fészkelésnél az első kapavágást a férfi tette, az első palántát is ő ültette el, „Isten segíts!” — fohásszal.

Apám nagyon szerette ezeket a szertartásokat, s úgy végzett mindent, hogy valóban éreztem a dolog súlyát, és semmi pénzért meg nem előztem volna.

A melegágyak körüli munka két-három hetet vett igénybe. Ha a magolással elkészültek, akadt még munka a palántákkal, mert öntözni, szellőztetni, s a későbbiekben még átrakni is kellett, miközben pótolták a hiányt, hiszen a csiráztatás ellenére is akadt olyan mag, amelyikből nem lett növény, vagy később pusztította el valamilyen kártevő: pajor vagy lótetű.

Az átrakással a már szépen fejlett palántákat gyeptéglánként kiemelték, az egymásba kapaszkodó gyökereket eltépték egymástól, az üres gyeptéglákat kidobták. A melegágyak végét újrarakták, újrafúrták és magolták, hogy a palánta elég legyen. Szerették, ha inkább kimaradt, mert ha nem volt elég, az nagy hátrányt jelentett.

A dinnyések pedig jól tudták, az idő pénz.

 

 

 

 Folyt. köv.

 

79látogató,1mai

Szerző Józsa Mara 114 írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.

2 Komment

Hagyj üzenetet