M. Fehérvári Judit : Aprócska dalok

Nyomtatás

Mikor a szörnyetegek

igazabbak az embereknél

és fenevad tekintetükből

kandallómeleg árad

és a papírmasé hervadása

Andersen könnyként ragyogja be

a primitív kiskocsmákat,

akkor válhatna ketté a Vörös-tenger

vízhegyek szurdokában az Úttal,

de mégsem volna menedék,

mert felsejlene az emlék:

krétajelekkel, kapukkal…

***

És lehetnél játékmester,

éppúgy, mint a bábu,

s az Égig építhetnéd föl azt az

elmés, közös világot,

melyben vádolhatnának,

mert megtehetnék bátran,

s barátaid is veled együtt lógnának

egy Marionett szálon,

és nem tudnád már,

feladd-e a kapcsot,

hiszen nem lennél már

„világnak világa”,

csak megfeszítetten is

kegyetlenül gyáva.

***

Az istenfa eldőlt és ránk omlott a jurta,

nem fogta meg azt a kötél,

elszakadt a torka,

ordított pedig, csak nem

figyelt rá senki,

mert mindig arrébb és odébb

kellett menni…

***

Hodeja, hodeja, párosító ének,

jaj, be gyöngyen szóla,

meg is ismernélek,

itt élsz bennem ma is,

veled is temetnek,

hodeja, hodeja,

mindig is szeretlek…

***

Patyolatra lelkünk nem mossa

már senki,

a mirhát és a tömjént

jó lesz elővenni,

közöny-karók tartanak

még ébren és

elveszett a világ,

irgalma is lehullt,

hodeja, hodeja

tiszta csengő nádszál

sziklaszirten megállj,

s az Isten felmagasztal.