Ebben a színtelen, semmilyen estében
gyalogolok a Margit körúton végig.
A lámpák sárgán ijedeznek,
hogy süpped be súlyom alatt a beton, nézik.
Mint a találkozás után, a szám úgy reszket,
és kezeim hidegek, de akkor te melengetted.
Koszos ez a szétzilált, kedvenc Buda is;
a zaj sokkal enyhébb,
mint szokott. Szeretem ezt a dekadens,
gyengéd szerkezetet.
Eláztat a tavasz, nem bánom, eshet:
„Sár. Sár és Gyűlölet van az alján
minden csillogó, nagy szerelemnek.”
Ártatlan szemedtől az enyém
nem tűnik szelídebbnek,
legfeljebb nézheted, hogy mocorgok pillantásodba
bújva, kerülve és keresve is azt.
Talán többé meg sem találom magam.
A gondolat sok, de a száj mindent elszalaszt,
és a csend nem számít egyébnek, mint pazarlásnak.
A beismerés még hátravan:
érzem a súlyát a nagy nyomorúságnak,
ami minket összeláncol
mint egy homlokot, úgy ráncol
és tép fel a felismerés:
ennél nem lehetünk már boldogabbak,
ettől félek.
Majd megint próbállak ellökni, de kérlek: maradj.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Horváth Adrienn
