A költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta minden évben április 11-én ünneplik Magyarországon. Irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal, képzőművészeti kiállításokkal tisztelgünk a magyar líra előtt.
És válogatni lehet milliónyi, csodálatos, magyar nyelvünkön megjelent szépséges irodalmi alkotásból.
Itt a Toronyban is készült már összeállítás József Attiláról, Márai Sándorról:
http://www.7torony.hu/index.phpőc=30219
A KÖLTÉSZET NAPJÁRA
http://www.7torony.hu/index.phpőc=30326
Költészet napja, József Attila…- 110 éve született MÁRAI SÁNDOR
„Szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.„ József Attila
Thália Színház: Versmaraton
Kilencvenhat költő olvassa fel verseit a költészet napján, április 11-én a Thália Színház Mikroszkóp Színpadán a másodszorra megrendezendő Versmaratonon, amely az idén kiegészül egy egynapos költészeti könyvvásárral is. A maratoni felolvasásba a közmédia csatornái is többször bekapcsolódnak majd.
Mint a keddi budapesti sajtótájékoztatón elhangzott, a rendezvényen próbálják ki élesben a Látvány Stúdió elnevezésű új hangstúdiót, amely a Thália Színház és a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) együttműködésével jött létre, és amelyet április 10-én adnak át.
Bereményi Géza, a Thália Színház igazgatója elmondta: a Látvány Stúdió hatalmas, hangszigetelt üvegablakán keresztül a Nagymező utcán sétálóknak is lehetőségük lesz bepillantani a bent folyó munkába, felolvasásokba, interjúkba, hangjátékok felvételébe.
Első alkalommal a költők vehetik birtokukba a stúdiót, ahol valamennyi előadó felolvas néhány verset – tette hozzá a direktor, aki szerint a Versmaraton befogadása a színháznak kötelessége volt, és egyben nagy megtiszteltetés is.
Böröcz István, az MTVA vezérigazgatója kiemelte: a közmédia fontos feladatának tekinti a minőségi magyar kultúra támogatását. Ez nem merül ki abban, hogy rögzítik a fontos eseményeket, hanem igyekeznek egyéb módokon is segíteni a magyar kultúrát – fogalmazott, megjegyezve, hogy a közmédia szerepet vállal események, rendezvények előkészítésében, szervezésében is. A Versmaratont a rádió munkatársai nemcsak közvetítik, hanem rögzítik is, emellett a Vers napról napra című műsorban is hallhatók lesznek a felvett költemények. A rendezvény a Kossuth Rádió honlapján és a hirado.hu-n is követhető lesz.
Tornai Szabolcs, a Magyar Napló szerkesztője a Versmaraton legfontosabb céljának azt tartotta, hogy tudatosítsa a magyar olvasókban a magyar költészet „csúcsteljesítményeit”. „Magyarország költészeti nagyhatalom” – fogalmazott a szerkesztő. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke közölte: Az év versei 2012 című antológiában valamennyi, a műsorban elhangzó vers olvasható.
A Magyar Napló Kiadó, az MTVA, a Magyar Írószövetség, a Magyar Rádió, a Thália Színház és az irodalmi, társadalomtudományi kiadókat tömörítő Könyves Szövetség szervezésében megvalósuló, ingyenesen látogatható Versmaratonra délelőtt 11-től este 11-ig várják a közönséget április 11-én.
A fellépő költők névsora:
Vasadi Péter 1926
Tornai József 1927
Juhász Ferenc 1928
Csoóri Sándor 1930
Czigány György 1931
Gergely Ágnes 1933
Marsall László 1933
Kalász Márton 1934
Bertók László 1935
Tőzsér Árpád 1935
Buda Ferenc 1936
Gál Sándor 1937
Ágh István 1938
Báger Gusztáv 1938
Cselényi László 1938
Takács Zsuzsa 1938
Kiss Anna 1939
Gerenday Mária 1940
Tamás Menyhért 1940
Kodolányi Gyula 1942
Ladik Katalin 1942
Oláh János 1942
Péntek Imre 1942
Serfőző Simon 1942
Király László 1943
Kiss Benedek 1943
Mezey Katalin 1943
Dobai Péter 1944
Ferenczes István 1945
Kovács István 1945
Döbrentei Kornél 1946
Tóth László 1949
Rakovszky Zsuzsa 1950
Varga Imre 1950
Darányi Sándor 1951
Markó Béla 1951
Tóth Erzsébet 1951
Vár Fábián László 1951
Szőcs Géza 1953
Fenyvesi Ottó 1954
Ferencz Győző 1954
Kelemen Lajos 1954
Szikra János 1954
Zalán Tibor 1954
Boda Magdolna 1956
Dobozi Eszter 1956
Turczi István 1957
Oláh András 1959
Filip Tamás 1960
Beszédes István 1961
Imre Flóra 1961
Kemény István 1961
Payer Imre 1961
Csontos János 1962
Végh Attila 1962
Borbély Szilárd 1964
HorkayHörcher Ferenc 1964
Vörös István 1964
Fekete Vince 1965
Kun Árpád 1965
Mile Zsigmond Zsolt 1967
Prágai Tamás 1968
Vass Tibor 1968
Z. Németh István 1969
Térey János 1970
Barna T. Attila 1971
Lackfi János 1971
Demény Péter 1972
Kókai János 1972
L. Simon László 1972
Lövétei Lázár László 1972
Zsille Gábor 1972
Csehy Zoltán 1973
Kiss Judit Ágnes 1973
László Noémi 1973
Lázár Balázs 1975
Orcsik Roland 1975
Szentmártoni János 1975
Both Balázs 1976
Győrffy Ákos 1976
Kürti László 1976
Lehóczky Ágnes 1976
Király Zoltán 1977
Nagy Zsuka 1977
Iancu Laura 1978
Szálinger Balázs 1978
Papp Attila Zsolt 1979
Rózsássy Barbara 1979
Györe Bori 1981
Szűcs Petra 1981
Lőrincz P. Gabriella 1982
Falusi Márton 1983
Turai Laura 1983
Turi Tímea 1984
Ughy Szabina 1985
Lázár Bence András 1989
MTI
Nagy László: Ki viszi át a szerelmet
József Attila
[Szürkület]
Ez éles, tiszta szürkület való nekem.
A távolban tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.
A tárgy-egyén mind elválik a többitől,
magába mélyed és talán megsemmisül.
Ki tudja, Válaszolna erre ösztönöm,
de mint az eb, melyet gazdája megszidott
s kedvetlenül borong a rideg udvaron
s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,
olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?
Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.
Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe
beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.
Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,
mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,
talán mivelhogy minden ember épp ilyen
ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam énő
Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú
s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,
de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)
Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,
megértelek, szenvedtem én is eleget
s amaz ellopja tőlem a szemetet is.
Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,
de észre egyikük sem veszi púpomat,
mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,
amellyel némaságot szűl – azt hiszi ő –
vagy ősi, tiszta őrt. Viselem púpomat
ődöngve én a hemzsegő körútakon
és senki
József Attila – Eszmélet (Latinovits Zoltán)
Kaffka Margit
Én szegény
Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: Nézzen!
És ösztökéltem a lelkem, hogy: serkenjen, kapukat nyisson!
Buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon
Hányféle a szín, illat, íz – és hánnyal vagyok már készen?
Hol képvetítő-szereit beigazítja a lét, oda mentem,
S csavartam én is a gépen. „Más!” Hogy a hangját, halljam,
Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,
S én bensőm húrjait konokul, kitartóan eközbe’ figyeltem.
Idéztem a férfiút. – Milyen látása, ereje, hite? Szava.
Ha összeszorítja düh, bolond könny, vágy rezgeti s álom?
Kérdém: milyen a „szerelem” ködétől fátylas aranyesőben szitálón
Mondjuk, – egy temető, – alkony, – hajó, víz, – kis tanya-szoba?
– Cserébe adnom is kellett ó, sokat! Éjet és évet.
S jött sok megtervezett idill, közhely, futó
Perc, habgolyó. És szó, altatni akaró.
De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.
S szóltam: bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok,
Lám, sok idegen arc! Szemek, – sok párás lélek-ablak!
Utcák, új hidak, ó templomok. Csak valamit ki ne hagyjak!
És eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok.
Képmás ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,
Remélve, s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom.
Végighúzom a tenyerem sok furcsa, tanagrai kis márványkirályon,
Ó, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán!
De nem lelem.
Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen,
Én átkozott üvegvalóm csak átereszt színt, fényt és árnyat,
Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak,
Én – Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre ha rámhat,
Tudom, elevenig soha, sohsem ér,
– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?
Radnóti Miklós
Háborús napló
1. HÉTFŐ ESTE
Immár a félelem sokszor szíven érint
és néha messzi hír csak néked a világ;
egyre régibb emlékként őrzik gyermeki
korod a régi fák.
Gyanakvó reggelek s vészes esték között,
háborúk közt élted le életed felét
s most is ellened hajló szuronyok csúcsán
villog a rend feléd.
Még álmaidban néha fölötlik a táj,
verseid hona, hol szabadság illan át
a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod
magaddal illatát.
Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz
asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,
tollal ékes kezed súlyosan mozdul és
mindig komorabban.
A világ új háborúba fordul, éhes
felhő falja föl egén az enyhe kéket,
s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog
fiatal feleséged.
2. KEDD ESTE
Nyugodtan alszom immár
és munkám után lassan megyek:
gáz, gép, bomba készül ellenem,
félni nem tudok és sírni sem,
hát keményen élek, mint a hideg hegyek
között útépítők,
akik, ha könnyű házuk
fölöttük összedől elaggva,
újat raknak és közben szagos
forgácson alusznak mélyeket
s reggelente fényes és hideg patakba
mártják be arcukat.
*
Magosban élek s kémlelek:
körül borul.
Mint hajónak ormán viharban,
villám fényinél
kiált az őr, ha partot látni vél,
úgy vélek én is, mégis partokat és
l é l e k !
kiáltok fehér hangon én is.
És hangomra fölragyog
és hangom messzehordja
hűvös csillag és hűvös esti szél.
3. FÁRADT DÉLUTÁN
Az ablakon haldokló darázs repül be,
alvó asszonyom álmában beszél,
a barnuló felhők széleire fehér
fodrokat fú a gyönge szél.
Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön;
törten heverek majd, senkise lát;
férges föld fekszik szájamban és szememben
s testem gyökerek verik át.
*
Ó, ringó délután, adj nyugalmat,
lefekszem én is, később dolgozom.
Napod fénye már a bokrokon lóg.
s amott az este jő a dombokon.
Felhőt öltek, vére hull az égen,
lenn, parázsló levelek tövében
ülnek a borszagú, sárga bogyók.
4. ESTELEDIK
A síkos égen ereszkedik a nap,
korán jön végig az úton az este.
Jöttét az éles hold hiába leste:
ködöcskék hullanak.
Ébred a sövény, fáradt vándorba kap,
az este a fák ága között forog
és egyre dong, míg épülnek e sorok
s egymásra hajlanak.
Csöndes szobámba rémült mókus pattan
és itt két hatodfeles jambust szalad.
Faltól ablakig, egy barna pillanat
s eltűnik nyomtalan.
A röpke béke véle tünt; hallgatag
férgek másznak szét a messzi réteken
és lassan szerterágják a végtelen
sort fekvő holtakat.
1935-1936
Ady Endre – Cseh Tamás: Biztató a szerelemhez
Kosztolányi Dezső
Szeptemberi áhitat
Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.
Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hivő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kivánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,
csak az élet örök kincsébe hinni
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nékem, végtelen
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.
–
Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös inye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszu út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő
s a boldogságtól elnémul a szóló.
–
Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
Minthogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.
Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.
Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.
Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatatlan suttogás,
a fák fölött szallag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajit a ködnek
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt menyország?
Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldusgúnya is,
jaj hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.
Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliába.
Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret
s az ámulattól szinte égig érek.
–
A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak
s mint a kisíkált sárgaréz-edények
a konyha délutánján mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?
Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?
–
Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.
Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal (Kaláka)
Szécsi Margit
Imák
Kondor Béla emlékének
KI VAGY A MENNYEKBEN – illene már magát megkeresni,
miután betemették földdel, és csonttáfagyott a föld,
az ablakba-kitett gyertyán és vörösboron át elröpült a lelke,
tiszta volt amugyis. Nekünk pedig megkezdődött a magány.
Karácsony volt, és a maga ajándék-szájharmonikája
árván világolt, árván és dallamtalanul,
a kifúvatlan regölő-marsok meg a rumbák
ezüstben megkövülve fejünknél, megőszítették a hajat.
őszül a mi vérkeringésünk, piros akaratunk az erekben
feketére hervad, akár fehérre a sörény.
Ablakunkban fekete rózsák, vízmosta kavics-galambok
turbékolnak zengve és csikorogva, akár a riadalom.
Glória, glória. Fölkelünk, sóhajtva elmegyünk,
eljárjuk a kocsmákat, a vérszívó arany-dagályt,
de csak a részegemberek mutogatnak bábeli ujjal,
a felelőtlen gyöngék, akik beisszák a jövőt –
Nem láttuk mi magát részegen toporogni,
maga a szívét itta le sikeresen,
hordozva a nemzet zsákját akár a vasúti rakodómunkás,
mert a konténerek nem bírják el a megfogalmazást –
– hát csak a földből jő el a maga ragyogása!
Beolvadt salak-vitézek a bányai földben,
ujjongjatok, az eltemetett légkalapáccsal
ne kopogjatok föld alól zokogva jelet.
Mert szent a föld, csak a föld méhe a tiszta,
rozsda-csillagos csilléitek, bölcsői rangban
ragyogóbbak a sivatagi napozó-ágynál,
hordoznak most olyan babát, világra-szólót.
S dohány meg ital – ez maradt nekünk,
dohány meg ital, meg a szomorúság,
hogy csak a földből jő el a mi ragyogásunk.
Így hát: BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET – de megbocsátanak-e nekünk?
Ugyan, ugyan. Lám, az álom is, hova visz?
Álomi rendőrségre röptet az álom, aki röptethetne mezőkre,
új szabadalmu viaduktokra – de mi nem oda megyünk,
kitárjuk ujjainkat, ketten kétszer-öt ujjainkat kitárjuk
akár a bíbor hajnalmadár-szárnyat – de a festék is vörös,
bemártja a rendőrbácsi a mázba az erezetes ujjat,
bemártja, lenyomja, ez hát az ujjlenyomat,
– azután körülrajzolja. Ebből mi legyen, a nevetlen ujjból?
Ujjvirág legyen belőle, szirmos, képeslapi-rózsás,
a mutatóból zsiráf, a gyűrűs meg tubicagalamb,
paradicsomi pálmák övezzék, hüvelykujjból a tigris kivirágzik,
hát Ádám hol van, meg Éva? Itt vagyunk e döbbenetes giccsben,
beírva, körülírva, mások által leírva –
hol van a maga fekete krétája, aranyos ecsetje,
hogy a mi gyászunk és glóriánk meglátható legyen?
Hol van az osztály, akiért mi kipirultunk,
akiért fehér ingünk, világos agyvelőnk virult,
Biztonságot áhít a nő, tajtékon is: családi ágyat,
a férfi agyarat visel, kardfogutigris-csuhát,
öltözék, svájci ágyciha, csíkos őrizetesek vigalma,
kottáz rajta a vér újkori virágéneket,
Mona Liza nem mosolyog, kettéválik,
Erzsike eladónő, Elíza eladja magát,
mi pedig szeretni akarunk, balgán és vagyontalanul,
éjszakáinkat a nem-kellő javak körbeiszonyítják,
az ellökött javak vánkosunk körül tajtékzanak,
Ben, old káró, lóbáró kend,
vicsorog az anyagi világ lóden-kobra-feje,
hamis fény, hamis tudat találkozik hamis közegben,
egymást kioltják, ez a kultúrák interferenciája,
országot az ország – kioltja az ember az embert,
a férfit a nő – s mindnyájunkat a közeg,
megfullaszt a szeretet, nincsen útja se tárgya,
kire öntsük ki a csillagokat s a világkép virradatát?
Úgy igaz pedig a mi igazunk MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK
de mennyire megbocsátunk – mi naponta, naponta:
a fűszeresnek, a fásnak, a fenevadnak,
a lakatosnak, s a világot lakhatatlanná-tevőnek,
garázskezelőnek, görcsnek, gepárdnak, gombos-harmonikásnak,
rendnek, ruhának, rókafülűnek, rókavadásznak,
árazónak, áruló árunak, áru-elkezelőnek,
– más a megbocsátás, uram, és más az áruba-bocsátás,
ne tévesszük össze a fogalmakat, ahogy már Ábrahám mondta
midőn a tulkot vonta a tőzre egyfia helyett –
mert biblia-régen barbárok ülnek az isteni széken,
barbárok vonulnak hadba, barbárokat sarabolva –
ezek vezessék a kéz gyönyörű verdesését a papíron
a kontárok, a kufárok, a padisák meg a palik?
A férfiak! Avagy a női hölgyek,
a spinkulák, Samu, a spinkulák,
akik a kegyed képein
töpörödött szárnnyal, de nagy seggel röpülni óhajtanának
s guggolnak akár a galambicák a Géniusz alján,
akik a Próféta elől négykézláb megfutamodnak
miután leszerepeltek mint kisértők –
Hímek, nők, akik gyártják az élőket korai halálra,
vénségre, fellöketésre, kórházi ágydeszka-homályra,
hályogos képernyő-látomásra, szellemi színvakságra –
ezek szabták volna meg Magának: kivé legyen?
Ej! Nem tükör a mi arcunk, hogy a szajha föld önmagát élvezze benne,
felrózsázva cudarul, felkoszorúzva dögletesen –
Mária-üveg a mi orcánk, ablak a hervadó világra,
kinagyítva irgalmat, iszonyatot, elhagyva az elhagyhatót,
szívárványba-borítva csillag-haldoklást, irányul a konkrét időre,
betörhetik, de meg nem törhetik, a töredék is csupa egység,
szilánk-sugarakban épülünk a lehető világ elé.
S hát az aranymetszés, uram, az aranymetszés,
a távlat, a mindenség pólusai, az aránylat,
a szűzek arányai meg az emberi üstökösök iránya,
a vérkoszorú íve meg a csillagpályák arculata,
a dimenziók meg az egység – ez is az ember műve,
a hiábavaló zokogás testvéri lélek iránt,
tudunk ám mi örülni májusi-majálisosan – tudunk mi sírni,
ez a mi tanulmányunk, mikor a hajnal álomtalan fejünknél keringöl,
késő csillagokat vet az érverés, fájó csuklónk zsiborog –
de amíg ki nem derül: mirevaló arány meg forma,
addig ne nyúljon a világ a maga érzékeny kezeihez.
Kehely meg urna meg áldozati tárna
a föld förtelmét befogadni nem elég,
de a Géniusz síró szemekkel
leragyog a röppályák sivatagára,
a föld síneire, töltések végtelen szemérem-testjeire,
soha ilyen délibábot, soha ilyen varázsos dongót,
szent gyomokból kikelőt, zsálya-tornyoktól lilulót,
szarkaláb-tilolta selyemszárnyat, kamilla-szemű csodát –
Pestszentlőrincre, uraim, a repülőtér irányába
disszidált a magyar délibáb, ide-építette magát,
aki nem hiszi, itt megszámlálhatja világos csontjait,
vitalliumcső-vázát, vörösréz ideg-szövevényét,
minden tagja finomság, füst meg érzékeny erő.
S járunk a képek szentjében, vándorolunk szerelmében
akár a Kezdetben, valamikor, mert csak a Kezdet a nagy,
s akár a paraszt ünnepkor, a vetésben: járunk a Kezdet fenségében,
a téglákat megfogdozzuk, meglapogatjuk a panelleket,
mint a jószágot, a tehén vörösbársony oldalát, a csikó velúr-pofáját,
úgy bizony, úgy tapogatjuk mi az épülő Időt,
nekünk az érdes téglafal is csupa bársony volt, ifjuságunk,
népek fiatalsága, reménység, édes harag,
a hét hat napján szivárvány, hetediken az álom,
amikor a liliom bódulatával jövendőt fogalmazunk,
mi a csajkából is virágot ettünk és anyatejet ittunk,
úgy is megyünk a sírba, hogy töretlen a világkép:
Itt látható, ami soha nem látható többé –
és mégis: Megfeszítették!
és meghala! és eltemetteték!
és szálla alá poklokra, s vele a mi reményünk,
mert nem látjuk mi magunkat többé a kegyed boldog szemeiben,
rajzain menyasszony-vőlegényként meg nem jelenünk,
pedig be szép mind a kettő, mint az arany botocskák,
rubintfejő jogarok az isten kezében,
összeolvadva lassan – nem látjuk mi magunkat soha,
de a maga jobbja felől, onnan lészünk eljövendők,
nem is ítélni, mert akkorra minden kivilágosodik,
s az Angyal szárnyas orcái mögül kitűnik
a szép ítélet: szánalom és szeretet.
Mária-üveg a mi orcánk, ablak a hervadó világra.
Márai Sándor:
Mennyből az angyal
MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.
Csattogtasd szaporán a szárnyad,
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.
Ne beszélj nekik a világról,
Ahol most gyertyafény világol,
Meleg házakban terül asztal,
A pap ékes szóval vigasztal,
Selyempapír zizeg, ajándék,
Bölcs szó fontolgat, okos szándék.
Csillagszóró villog a fákról:
Angyal, te beszélj a csodáról.
Mondd el, mert ez világ csodája:
Egy szegény nép karácsonyfája
A Csendes Éjben égni kezdett –
És sokan vetnek most keresztet.
Földrészek népe nézi, nézi,
Egyik érti, másik nem érti.
Fejük csóválják, sok ez, soknak.
Imádkoznak vagy iszonyodnak,
Mert más lóg a fán, nem cukorkák:
Népek Krisztusa, Magyarország.
És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta –
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.
Mert ő sem szól már, nem is vádol,
Néz, mint Krisztus a keresztfáról.
Különös ez a karácsonyfa,
Ördög hozta, vagy Angyal hozta –
Kik köntösére kockát vetnek,
Nem tudják, mit is cselekesznek,
Csak orrontják, nyínak, gyanítják
Ennek az éjszakának a titkát,
Mert ez nagyon furcsa karácsony:
A magyar nép lóg most a fákon.
És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.
Az államférfi parentálja,
Megáldja a szentséges pápa.
És minden rendű népek, rendek
Kérdik, hogy ez mivégre kellett.
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?
Mért nem várta csendben a végét?
Miért, hogy meghasadt az égbolt,
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”
Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt,
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság,
Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– A költő, a szamár, s a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, –
mennyből az angyal
New York, 1956.
Márai Sándor: Halotti beszéd (Bánffy György)
Babits Mihály:
Fekete ország
Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig, velőig fekete,
fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be furód:
s mélyre merítsd bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fű magját, nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete, fekete
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete csont.
Más szín a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a fekete szint
karcsú sugárecsetével
nem:
fekete az anyag rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.
Juhász Gyula
A fekete Mária
ősi templom árnyas szögletében
Századoknak füstje és pora
Lassan lepte be s ő mély sötéten
Néz jövőbe hét tőrrel szivében:
Magyarok Asszonya.
Háború és béke váltakoztak
És jött és ment nemzetek sora,
Nyarak búzát, telek havat hoztak,
ő csak nézett, a Fiát karolva:
Magyarok Asszonya.
Hő zarándok messze, messze tájról,
A lábain országút pora,
Vigaszt várva hozzájött s a távol
Múltakból gyászt s jó reményt világol
Magyarok Asszonya.
S jöttem én is, e szomorú öltő
Bús magyarja, hő zarándoka,
Mit adhatnék, csüggedt, árva költő:
E dalt hozom, mint könnyét a felhő,
Te feketén is vigaszt derengő
Magyarok Asszonya!
Weöres Sándor
Dob és tánc
csönd
béke
csönd
béke
fény
csönd fénye
béke csöndje
fény békéje csönd
fényes csönd béke
csönd béke fény
béke csöndes fénye
fény csöndje
csönd csöndje fény fénye béke
csönd fény
lombban kő
csönd köve
kövön fény csöndje
kőben csönd béke
kő békéje béke köve lombban
csönd fényes béke
kő lombban fény
kút csöndje fő
kútra hajló béke csönd
kút békéje inda
fő inda kő
lomb hintája kúton
fény ingája kútban
csönd dajkája
csepp
csepp
kút cseppje
cseppek csengő csöndje
csönd cseppje fény
kút habja kő lombja
fény csöndje béke
szél víz föld
kis patak irama
fény halmai
föld keblei
kút karjai
kő lábai
víztüdejü szél
lombtorkú csönd
fűruháju fény
kőarcú béke
reggel
dél
este
éj
hajnal karéja
dél sziklája
alkony karéja
éj sziklája
csönd
béke
fény hímzése
hab szövése
szél fonása
füst rovása
tőz írása
örökös szálak verejtéke
só
orsó
koporsó
kop
kop
harkály
óriási csönd órája
sok külön kis csönd ingája
kövön gyík
fénylő néma bálvány
béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában
rend
ünnep
béke
rend köve
ünnep lombja
csönd füve
béke kútja
szállj békés lomb csöndje
fényes ünnep ága lengj
ima irama
unalom fénye
csönd ünnep béke rend szállj
ima fény ünnep lengj béke
fény csönd
béke
csönd
csönd
béke
béke
Reményik Sándor
Csomó
Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte:
Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó?
De meg nem oldja hit, tudás, erő,
Örök az élet szálán a csomó.
Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték,
Hogy bogozták a végzet kezei,
A végzet a mi babráló kezünk
És szakadt, véres körmünk neveti.
Az élet szálán ott a sorscsomó
És meg nem oldja hit, tudás, erő,
Bár eszmék rendje tűnt miatta le
S a semmiségből újra visszajő.
Bár ostromolták roppant rendszerek,
Rajta minden hatalmuk megtörött,
A megoldások sora végtelen
S reménytelen – mert a csomó örök.
Mert minden főszál, minden kis virág
Egy rettenetes gordiusi bog
És az marad, míg lélek lesz, ki rajt’
Halódni, vívni, tépelődni fog.
S a tépelődő, babrálgató ujjnál
Még szánandóbbak tán a vaskezek:
Caesar, ki ketté vágtad a csomót,
Szegény – Te sem oldottad meg.
Botár Attila
[KI ÉGI LÁNGÉ]
Keres, nyugosztja s föltépi erét
a férfi nyelve női idiómát
kerülget hágcsóz ablakán belép
a hét nap színű és ernyedt parókák
rákényszeríthetik nem esztelen
sem torokszorító arc-öltözékük
viselését csak miattuk reméltük
ami képtelen képen túl terem
a levegőt jobbról megfakasztja
iromba tér lesz otthonos teremmé
két szó közé Lány-Lényét itatva
nem magáévá de magává tenné
hogy a sors őt lombosodni hagyta
ki égi lángé földasszonyi nedvé –
Eörsy István
Az ördögfióka és a tündér
Ördögfióka-barátom
felvidít, ahányszor látom,
olyan fürge, olyan fényes,
szaga kellemesen kénes
saját talpát nyalni képes.
Van két kicsi, hegyes szarva,
van egy izmos, kurta farka,
magas fákon reggel-este
annál fogva lóg libegve,
s diót dob a gyerekekre.
Egyszer egy tündér járt arra,
ringott-lengett jobbra-balra,
fehér bugyija kilátszott,
mókusa volt, azzal játszott,
fütyörészett, dalolászott.
Kis ördögöm fentről látta,
s beleszeretett a lányba.
Le is ugrott egykettőre
bukfencezve és pörögve,
s megállt vigyázzban előtte.
„Édes tündér, úgy szeretlek,
mint a mézet vagy az epret.
Soha senkit ilyen szépen
nem szerettem földön-égen –
kérlek, légy a feleségem.”
A tündér ezt válaszolta:
„Menjek lakni a pokolba,
Javulj meg, és megszeretlek,
szüleimhez bevezetlek,
s két hét múlva férjül veszlek.”
Barátom a fejét rázta:
„Legyen eszed, tündérlányka.
Alattomos áruló
a kis ördög, hogyha jó,
s akkor hozzád nem való.”
Kacarászni kezdett erre
a tündérlány csilingelve.
Egyéb választ nem adott,
tapsolt, ugrált, kacagott,
tündérien mulatott.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
