Csillag Endre : Hálószobai történetek

“Ez a lágy szövetek, úgymint a lágy szájpad és a nyelvcsap zajos vibrációját (horkolást) eredményezi…”

 

 

Az intim részletek taglalása előtt sietek leszögezni, már az ókori görögök is horkoltak, ugyanis anatómiájuk merőben nem tért el a huszonegyedik század emberének lágy szájpadlása és nyelvcsapja felépítésétől, működésétől.

Merészen azt is kijelentem, a horkolás idősebb, mint az emberiség. A biológusok, antropológusok stb. nem eléggé megalapozott állítása szerint emberelődünk főleg azért szállt volna le a fáról, és kényszerült a két lábon való járásra ¬ ami ugyebár felszabadította a mellső végtagokat ¬, mert megváltoztak Kelet-Afrikában az éghajlati viszonyok, minek következtében a sűrű erdőségek szavannás ligeterdőknek adták át a helyüket.

Mindez ugyan igaz, ám „kutatásaim” egyértelműen igazolják, „ősanyánk”, Gorilla-Ofélia-Opitekus ¬ a megnevezés önkényes, és a szerző kiemelése ¬, éjnek évadján férje-ura miatt kényszerült elhagyni az évmilliókig meghittnek tekinthető, lombsátras dizájnú nászágyat. Ugyanis „ősapánk”, Orang-Orrhang-Opitekus, eget rengetően horkolt, amivel odacsalogatta a mindig éhes, kitűnő hallású, fára is jól mászó, kardfogú tigriseket, veszélyeztetve ezzel a család és a faj fennmaradását.

Minthogy ősanyánk tudván tudta, az evolúció során nagyon nagy szükség lesz majd az anyai mitokondriumok megmaradására, ezért mentette hát a menthetőt. Ez legalább olyan „fontos” természeti törvény, mint az anyag megmaradásáé.

 

*

 

Nos, az emberi horkolás evolúciója úgy alakult, hogy a nejem azt hiszi, én kifejezetten és tudatosan az ő bosszantására, azért mívelem az éjszakai zajkeltés eme formáját, hogy álló éjszakákon át keveset, vagy egyáltalán ne tudjon aludni. Mindemellett a nejem arról is szentül meg van győződve, őkelme egyáltalán nem, vagy ha ritkán mégis horkol, azt finom nőiességgel teszi, amivel senkit sem zavar az égegyadta világon.

Bevetem hát a technika vívmányait: diktafonnal felveszem őnagysága éjszakánként adott hangversenyeit. A bizonyító erő fokozására rögzítem a basszusból koloratúrba átmenő hangorkánt asztali komputeremen is. Bár ne tettem volna!

Oldalbordám magabiztosan kijelenti, „bizonyosan manipuláltad a hangerőt, valamint megsértetted emberi jogaimat, mert titkosszolgálati eszközökkel hallgattál le engem.”

Aztán lelki és nagyon meggyőző húrokat kezd pengetni: 

¬ Féltelek. A légvételi kimaradások miatt oxigénhiányos állapotba kerülhetsz, és még meg is halhatsz itt nekem! Emlékszem, régen sose horkoltál semmilyen testhelyzetben.

– Ez igaz. Régen képes voltam bármire, minden testhelyzetben.

¬ Most meg mereven elzárkózol attól, hogy kipróbáljunk valamilyen módszert, segédeszközt…

¬ Mereven?!… Segédeszközt?! ¬ vetem közbe, mire ő:

¬ Persze, te mindig hülyéskedsz, és még folyvást azon jár az eszed!

¬ Sajnos, csak az eszem. Régen te kifogástalanul aludtál, hamar lefeküdtél, s már jócskán húztad a lóbőrt, mire én ágyba kerültem.

 

*

Tamás, a közel két és félélves unoka nemrég szokott le a kocsiban való, ringatós alvásról. A neki, sok szeretettel, a nagyanyja által készített, kis kuckóban aranyosan „durmol”. Álmában még szopó mozdulatokat tesz az ajka, és a cumival történő vigasztalódáshoz sem ragaszkodik már. Kék szeme lecsukódik, szőke feje félre billen. Mi, nagyszülők gyönyörködve nézzük, és hallgatjuk lélegzését a sötétítőkkel letompított fényben. Suttogó hangon, ujját az ajkára téve megszólal a nejem:

¬ Hallod, milyen aranyosan horkol az unokám? ¬ nekem pedig dagad a mellem:

„E fiúból pap lesz, akárki meglássa!”

 

Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 161 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.