Pogány Gábor : Szürke föld

A mi utcánk utolsó, szám szerint XXI. része *

 

 

 

 

 

 

Szürke itt ősszel minden. Olyan szürke, mintha egy felsőbb hatalom befújna mindent szürkével, olyan szürke, mintha egy embertelen nagyság ilyenre rendelte volna meg a lakóparkot, ami még most sem lakópark, csak sok ház épült egy helyre, rövid időn belül és egyenesen, sarkosan, rendezetten, de a szürkeségen a sarkosság sem segít és a mediterrán, vagy más néven gagyiterrán paloták fagyi színei sem, sőt, azok is beleszürkülnek az őszi lehangoltságba, persze sosem dobták fel a környéket foltos cserepeikkel, lőrésszerű ablakaikkal.

    De ősszel az is szürke, meg a motoros, távirányítós kapuk, garázsajtók. Szürkék a tuják rendezett sorai, a párhuzamosra nyírt főszálak, szürkék a pedigrés, különlegesen drága kutyák, a nyakörves macskák is. Szürkék a varjak, csak a fekete és fehér szarkák és cserregésük hoz színt a szürkeségbe. ősszel és télen szürke az utca, mert ilyenkor még a gyerekek sincsenek kint, és nem beszélgetnek a szülők sem az út szélén, karba font kézzel, óvatosan pletykálva, megszólva a jelen nem lévő szomszédokat, dicsekedve új autóval, vagy a gyerek új tudásával.

    Nem épülnek új házak sem mostanában a mi utcánkban, és olyan is akad, amit még mindig nem fejeztek be. Az utolsó társasház sem épül tovább a sarkon, csupasz téglafalait tető sem vigyázza, üres nyílásaival vaksiként felügyeli a forgalmat, előtte-mellette törmelékhalmok gyomosodnak, mert a gyom az valahogy nő ősszel is, télen is. Körülötte cementes zsákok tépett részeit görgeti a szél, ha esik egy kis hó, eltakarja a szomorú, kietlen és lehangoló látványt.

    A mi utcánkban még mindig nincs se bolt, se kocsma. Két szolárium már nyitott, szórólapjaikat bedobálták a postaládákba, a többi, teszkós, korás, interspáros, one eurós, kikás, jüskes, szuperinfós, médiás, elektrós, kertgondozást vállalós, Jézushívós, wellnesz-fitneszes, elveszett a kiskutyámos, különlegestermék-bemutatós, jó vacsorás-kirándulásos, akciós turis, add nekünk az egy százalékod, lovaglásos, úszás oktatásos mellé. A mi utcánkban nincsenek közösségi terek sem, lehet hogy azért, mert mindenki magányos akar maradni, és ha társaságba vágyik akkor elmegy a bevásárló központba, a fitnessz terembe, a gyerekét beadja a képességfejlesztő neonszínű műanyagokból összerakott játszóházakba. Ha valakivel beszélni akar a mi utcánkban lakó, akkor csakis mobilon tud, vagy a gépe előtt ül csetelve, szkájpolva, gúglizva. Kocsijának ülése a seggéhez nőtt, mert akkor is autóban ül, ha nem megy sehova, és időben erre neveli gyerekét is. Akkumulátoros és zajos kisdzsippel, motorral, a nagyobbakat pedig az anyu által levetett autóval lepi meg. És miután észreveszi, hogy nagyobb a hátsója, mint két hónapja, akkor megint megy a fitneszbe, vagy vesz számlára — mert elszámolja majd a könyvelő — egy szobabiciklit, aminek semmi értelme. A bicikliben éppen az a jó, hogy tényleg megyek valahova, és látok sok mindent, amit az autóból nem látni és tudok találkozni másokkal, nem csak a kocsiból kiszólni, míg ez szobakerékpárral nem működik, mert arról csak a lapos tévét meg az ablakon túli szürke világot lehet bámulni.

    Jozsó guggol az út szélén, igazítja gyereke sapkáját, kiengedték az előzetesből, most szidja az asszonyt, hogy nem hordta ki eleget a gyereket, még biciklizni sem tud. A gyerek talpig rózsaszín nájkiban feszít, értetlenül nézi a bácsit, aki a jól értesült szomszédok szerint feldobott valakit, ezért szabadult, de lakhelyelhagyási tilalommal, mint azt Konrád nagyitól tudjuk. A kislány viszont nem igazán tudja, ki ez itt, aki kicibálta őt a minimaksz elől, hogy kinn a hidegben taszigálja egy rózsaszín biciklin. Amúgy jól élnek még mindig Jozsóék, kapják a segélyeket, mások tudni vélik, hogy az asszony most cigit és gázolajat csempész az ukránoktól, azért megy el napokra.

    Konrád befejezte a házépítést, nagybátyja németbe’ él, kiment hozzájuk, most árut tölt fel éjszakánként, és havonta egyszer hazajön, lemossa a kocsit…

    Feri dolgozik, most többet farol be, mert kevesebb a munka, több az idő a hasznos anyagok kiválogatására, mentésére, Aranka sem támasztja kinn a kerítést, különösen azért, mert Feri az ősszel újat épített, ami nem szebb, de kőből van, mállik róla a vakolat már most, a szürke vakolat.

    Ödön újabb sikeres céget talált, már kinevezték valamilyen menedzsernek, el is újságolta mindenkinek, közben persze él a család a neje üzletéből. Ödön esténként még mindig ötször fordul a kocsival, legalább ötször, de a teszkó nyitva egész éjjel, úgyhogy néha többször is.

    Szutykos Gergő nagyot lépett a társadalmi ranglétrán, mert mostanában biciklivel látni, amire nem ül ugyan föl, mert nincs rajta nyereg — előbb, mint utóbb, az is kerül majd — csak tolja, de sok minden elfér azon, mondjuk a fa, a sok palack, az összeszedett üres üvegek, a kukák mellé rakott ruha és cipőcsomagok, a száraz kenyeres szatyrok, a mindenféle törött építőanyagféleségek.

    Pumabandi új autóval jár, most két nagy csillagosat vett, az egyik olyan magas, terepjáróforma és fehér, a másik hagyományos kinézető luxusautó és fekete, és mindkettőnek sátáni rendszáma van, és növelte a színes fények mennyiségét a házán.

    Rizsának maradt a régi rokkant roller, kezd leszokni a cigiről, mert a Jakabban már nem lehet füstölni, és a fenének van kedve mindig kitolatni az ajtó elé. Pista időnként hiányzik, nincs, aki kitolja az útig, mert Jucika mindig biciklivel siet valahova. Inkább hozat Rizsa Gergővel bort, meg a telepről házi pálinkát, meg hozza Jucika a lecsókolbászt, kenyeret, és így nem kell kimozdulni sem a büdös és kicsit füstös, de néha meleg szoba-konyhából a hidegbe. Átázott a föld is, elakadna a bekötőn, ott állna a hidegben, a szürkeségben.

    A mi utcánk egyenes, nincsenek hajlatok, sarkok. Élek vannak. A mi utcánk az nem lett, a mi utcánkat tervezték, építették. Itt nem élnek emberek, itt csak laknak, egymás mellett, sokszor nem tudva arról sem, hogy kik mellett.

    A gyerekek erről azonban mit sem sejtenek, és ők játszanak a szomszédban lakó gyerekekkel is, és olyankor eltűnik a szürkeség, mikor tavasszal az első fény kicsalogatja őket.

    Olyankor a mi utcánk mintha kicsit hajlana is.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Pogány Gábor
Szerző Pogány Gábor 79 Írás
Üdvözlöm a Héttorony közösségét, és köszönetem a meghívásért! Magam firkász volnék eredetileg, de miután korábban írtam egyebet, mint újságot, így laptól távoztom után is folytatom a billentyűzet püfölését. Kérem, fogadjátok kritikával szösszeneteimet, bár megjegyzem: a bírálatokat kritikával tűröm.