Péter Erika : Szentély

Nyomtatás

A nap fekete volt, a hold vak. Egy lélek sem járt a földön. Kripta volt a ház.

Bevitték egy üres szobába, szíjakkal, fémszorítókkal felszerelt vaságyra fektették, fehér köpenyes alakok sürgölődtek körülötte. Tiltakozott. Szíjak a bokáján, szíjak a csukóján,  mereven feküdt, dermedten nézte a mennyezetet, fejére csavaroztak valami sisakfélét, erősen, gumidarabot tettek a fogai közé.  Már csak nyöszörögni tudott.

 – Nyolcvannal kezdjem? –

Robbanás, villám cikázott át az agyán, ostorcsapás minden izmán. Teste ívbe feszült, ráharapott a gumira, szorosan lecsukta a szemét, majd tágra nyitotta, befelé vonított. Farkas volt. Vihar tombolt bensejében, aztán csak mozdulatlanul feküdt, szíj nélkül.

Visszavitték a szobájába, napokig háton fekve bámulta a plafont.

Éjszakánként félt, összetolta az ágyát egy másik asszony ágyával, akinek egész éjjel a kezét szorongatta. Az emeletről ordítás hallatszott, a súlyosabbaké, akik még mosdani sem mehettek a közös, fürdőszobának nevezett hideg, penészes helyiségbe. Egy nő viszont folyton ott volt, állandóan a kezét mosta, súrolókefével. Piszkosnak látta így is.

A kórteremben két asszony rosszul lett, az egyik mellette ült az étkezőben, így a nevét is tudta, hát riadtan szólt egy nővérkének, hogy segítsenek rajta, de az leintette.  

(Később megtudta, hogy az összeeső, remegő asszony elvonókúrás.)

Nem sokat evett a szétrágott, összeharapott m?anyag tányérokból, villa nem volt, csak  girbegurba,  összenyomorgatott alumíniumkanalat kaptak. Néha elrágott egy-egy almát, ha nagyon megfenyegették; hogyha nem eszik, beteszik a súlyosak közé.

(Egyszer kimenőt kapott, állami jutalmat vett át, személyesen adták át neki, de estére vissza kellett mennie a kórházba.)

A kezelések után már megengedték neki, hogy takarítsa a húsz ágyas kórtermet, mint a többi beteg. A falra kitett beosztás szerint minden nap más és más mosta fel a folyton koszosnak tűnő kockaköveket.

Közben kitavaszodott.

Fény, fény, lebegő függönyök,  pisi és gyógyszerszag.

Aztán bejött hozzá a főorvosnő, s közölte, hogy hazamehet.

*

Sohasem ment, mindig rohant. Olykor megállt egy oltárnak kinevezett sarok előtt, de igazából nem imádkozott, hozzászokott a látványhoz, még a port sem szerette letörölni arról a fényképről.

Néha-néha megmutatta másoknak – keveseknek – mert alig járt hozzájuk látogató.