Király Valéria : Formák, színek, változások

Hűséges társuk volt, a család jelentős pillanatainak csöndes résztvevője — nélkülözhetetlen, meghatározó alakja. Kis bűntudattal, mindig praktikus okok miatt váltak meg tőle. Életük egy-egy fordulópontján egyszerűen lecserélték…*

 

 

Némelyiket elajándékozták, az egyik kedveset pedig lent hagyták a tanyán, ahol egész télen egyedül fagyoskodott hiába várva, hogy lábai melengető nadrágszárakhoz, selymes szoknyákhoz simuljanak, s kellemes álomba ringató hangfoszlányok zsongják körül.

            Az első kerek volt, világosbarna, két szék ölelte két oldalról s az asszony jól emlékszik a klasszikus csavart lábakra, melyek között elérte férje lábait — ott melengetve a magáét az étkezések alatt. Ráértek, legtöbbször kettesben vacsoráztak, csöndben beszélgetve és a kályhában a tűznyalábok által perzselt fa ropogását hallgatták. Eltelt jó pár év és ez a meghitt kis asztal ott maradt a házban — mint oda tartozó —, amikor elköltöztek.

            Az idő hiányában, gyorsan vásárolt második: nagyobb, téglalap alakú, vidám narancssárgára festett volt, akácfa lábakkal, hozzá való székekkel. Ez került az első önálló lakásuk derűs étkezőjébe. Később helyszűke miatt áttervezték a lakást, kettéfűrészelve hosszú pulttá alakult, s ott reggelizett, ebédelt minden nap a három gyerek, a férje, vagy ő váltva egymást — attól függően ki, mikor volt műszakban a munkahelyén. Tanúja volt ez az asztal a legnagyobb gyermekbetegségeknek, lázaknak, izgalmaknak, gondoknak, alkalmazkodásoknak, de vidám gyermekjátékoknak, összejöveteleknek, társasjátékoknak is.

             Sok kellemes közös étkezést látott bútor volt ez — bár itt már nem érinthette férje lábait az étkezések alatt —, a hosszú pult két legtávolabbi részéről néztek egymással farkasszemet; mégis jó emlékekkel szerelték le, s használták tárolásra, amikor végre tágas nagyobb lakásuk elkészült a domboldalon.

            A harmadikat már volt idejük megtervezni. Fenyőfából készült sarokétkezőt választottak, natúr színben, hajlított formatervezett paddal, kényelmes székekkel, köré képeket, virágokat tettek és épp megfelelő távolságra helyezték el a konyhai átadó pulttól.

             Őhozzá voltak a leghűségesebbek, mellette nőttek fel gyermekei, s mellé ültek le az ő számukra fontos Valakik. Fölötte terveztek nagy utazásokat, várták haza aggodalommal a mindig aktuális sorkatonát, beszéltek meg esküvőt. Tanúja volt baráti összejöveteleknek, meghitt beszélgetéseknek, szeretetben eltöltött szép karácsonyi vacsoráknak és csendes olvasgatós estebédeknek is.

             Aztán eljött a nap, a változás napja, amikor a nő elengedte a férfit és a férfi a nőt. Mentek… külön egymástól, s a kedves asztalt a legidősebb gyermek fogadta be házába, otthonosan. Az ülőgarnitúra és a székek még ma is várják az asszonyt, amikor fia családjával s unokáival emlékezetes ebédjeiket költik, de az asztal lekerült a pincébe munkaasztalnak. Néha még látja, megsimogatja és emlékezik.

            Valójában a probléma ekkor kezdődött. Az új lakásba megfelelő méretű asztalt kellett venni! A hely kisebb volt, a család nagyobb! Lemérte az étkezőt széltében-hosszában és járta a bútorboltokat. A szép túl drága, az olcsóbbnak pedig a minőségével támadt gondja! Az eladó segítségével tanulmányozta a kihúzható asztalokat. Húzta-vonta, igazgatta a székeket — elképzelve, miképp tudnának elhelyezkedni körülötte! Munka után ezzel teltek a napjai, és egyszer csak úgy érezte, ez már nem normális! Be kell fejeznie és pontot tenni az asztal-ügy végére…

           Számolni kezdett, ugye van ő, a megházasodott, a menyével és az unokáival, az plusz négy és a másik kettő, akik egyelőre alkalmanként, de mindig hozzák a Valakit’… tehát az kilenc fő. Jól terítve egy kihúzható asztal mellett tán kényelmesen elférnek!

           Leült és ott a bútorboltban hirtelen nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát! Képes lesz ő egyedül, ennek a nagycsaládnak az ünnepnapjait, meghitt együttléteit továbbra is megrendezni? Meg tudja őrizni a családi harmóniát? Itt a nagy kérdés! Meg is válaszolta, azonnal! Igen! Minden áron! Sikerül, ahogy sikerül! Csak ő teheti meg, az apjuk nem képes erre!

           Így aztán minden pénzét elköltve megvette a legpraktikusabb szép cseresznyefa ebédlőgarnitúrát, a hozzávaló székekkel, s a szállítás után elhelyezve az étkezőben felsóhajtott. Ez fontos! Az asztal, amit a család az évfordulókon, ünnepekkor körbe ülhet és kellemes beszélgetés közben tekintet tekinteten időzhet. Megnyugodott, ezt a problémát megoldotta.

           Múltak az évek, az apa hiánya miatti kisebb-nagyobb zökkenők nehézzé tették számára ezt az időszakot, de végül valami új családi harmónia köszöntött be — bizalmas barátság felnőtt gyermekeivel.

           Az ebédlőgarnitúra megbecsült tagja lett a családnak, óvatosan kerülgették, az asszony díszítette terítővel, virággal, de bármilyen barátságos is volt, mégsem mellé ültek le megbeszélni közös dolgaikat, hanem a nappali foteljeiben, vagy hol az egyik, hol a másik szobában. Ő maradt egy szép bútordarab.

           Az asztal-ügy akkor folytatódott tovább, amikor kirepültek a gyerekek és a lakás fenntartása már túl költséges lett. Kisebb lakás után nézett, s egy másfél szobás, erkélyes, parkra néző kis otthon nyerte el tetszését. Szép tágas szobák, apró konyha. Neki épp megfelelő! Azt azonban hamarosan észre kellett vennie: a cseresznyefa ebédlő nem fér el! Szerencsére az új tulajdonos több berendezési tárgyát, köztük ezt a garnitúrát is örömmel átvette, így ez a probléma megoldódott — még csak nem is sajnálták a szép darabot!

           Kezdődhetett az új lakás berendezése, amihez alig volt szükség a régire, hisz a falakon végigfutó mahagóni színű, elegáns beépített bútorok minden szükségletét kielégítették. Ovális bárpultszerű étkező — mindössze két, maximum három főre —, fölötte spotlámpák, rejtett világítás és tükör, faltól falig tágítva a teret. Örült a végtelenül jó hangulatú lakásnak! Függönyökkel, párnákkal, szőnyegekkel alakította saját arculatára és mosolyogva tette magáévá a legfiatalabb könnyed, derűs ötletét: „Látod, mondtam én, hogy nem kell ide ebédlő, a Ciprusról hozott bőr puffokon, szőnyegen ülve is tudunk enni, kényelmesen, lazán elférünk!”

            Azonban abban a bizonyos évben is közelgett a Karácsony. Vásárolt, csomagolt a gyerekeknek, az unokáknak, s amikor már nagyjából elrendeződött, egyre többször jelent meg a gondolat: „Kell venni egy asztalt! Egy összecsukhatót, ami alig foglal el egy métert! El is fér! Majd a virágokat teszem rá, ha nem használom! — gondolta. — Mostanában, nem túl drágán lehet kapni ilyeneket. Különben is… Kell egy asztal, amit a család ünnepekkor körbe ülhet és kellemes beszélgetés közben tekintet tekinteten időzhet” — találta meg a legnyomósabb indokot.

             Az ismert bútoráruházban megrendelte a lehajtható lapú, ovális asztalt, s hozzá a kilenc összecsukható széket. Nem sokkal karácsony előtt le is szállították. A kisebb szobát átrendezte és felállította az asztalt.

             Sötétbarna…! Letakarta fehér ünnepi abrosszal, elképzelte a tálalást is, majd igyekezett hozzárendezni a kilenc ülőkét, azonban — hiába mérte ki előzőleg — az asztal lábai miatt két szék sehogy sem fért el…

             Kezeivel az asztalra támaszkodva rendezgette gondolatait. Aztán csak ült, nézett maga elé és a fejében egymást követték a kérdések: „Mit akarok? Mit keresek? Mit is jelent nekem ez az asztal? Tán a család melegét? Annak a családi fészeknek a melegét, ami már nincs is? Azt keresem? Azt rendezgetem, igazgatom itt, ma…? A múltat…?  Hisz többen vagyunk, nem kilencen! Már tízen, lassan tizenegyen leszünk, és ha még többen…? És ha még annál is többen? És ha már nem tudom majd megcsinálni…?

             Nevetés, sírás ingerelte a torkát, majd egyszer csak kirobbant! Ült a széken és hangosan felkacagott! Miután nem tudta abbahagyni, folytatta… kacagott, kacagott, kacagott! — Kezével az asztalon dobolt, talpával ütemesen járta a táncot a padlón, ki tudja meddig? Amíg oldódott a feszültség. Akkor elhallgatott, lábainak megállást parancsolt — pirosló, foltos arccal, a szemben lévő ablak hófehér függönyeire meresztve szemét —, lassan megnyugodott.

              Nézett, nézett előre, feledte a múltat — meseszerű, távoli álmot látott a jövőről. Három családi asztalról, további egymással kapcsolatban álló családi asztalokról — ünnepekről, melyek emlékeit már Ők teremtik majd meg maguknak és a gyermekeiknek… — az unokáinak, dédunokáinak, ükunokáinak!

 

               Ekkor, talán ekkor engedte el végleg a kezüket…

 

 

 

http://www.youtube.com/watch?v=m0HreRONko4&feature=channel_video_title

 

Legutóbb szerkesztette - Király Valéria
Szerző Király Valéria 40 Írás
"Nem vagyok nagy regiszterű orgona, kolompszó vagyok a magyar mezők felett, de fáradt emberek ezt is szeretik hallani néha. Nem vagyok csillag csak rőzsetűz, de az, amíg ég, meleget tud adni az egyszerű embereknek." [Móra Ferenc]