Az 1944-es esztend? csak úgy, ahogyan a szörny?, kíméletlen háború megel?z? évei, irdatlan hideg telet hozott. Mintha a mindenható ezzel akarta volna büntetni porból gyúrt teremtményeit, megtorolni, amiért egymás vérét veszik. Nehezen eresztett a tél vasmarkú szorításából, ropogott belé minden. A jégcsapok, mint karnyi fényes lándzsák, az ereszek, fák ágairól százával lógtak a föld felé.
A kis, keskeny utcákban majd derékig állt a hó, csak középen húzódott végig egy-két lapátnyi széles sáv, ahol, ha két igyekv? összefutott, bizony kikerülniük is nehéz volt egymást.
Ebben az emberpróbáló id?ben mindenki a túlélés szekerének végébe próbált kapaszkodni, markolta a saroglyát, és reménykedett, hogy egyszer csak vége lesz. Be kellett osztani az ennivalót, a tüzel?t, egyebet. Elégett a szükség kályhájában olyasmi is, amit békeid?ben nem faltak volna fel a lángok, de hát a muszáj nagy úr, ha valaki nem akarta, hogy halálra fagyjon. Eltüntetni, elfedni, dugdosni megmaradt értékeiket a kutakodó oroszok elöl, már bizony a megmaradt maréknyi er?t is kikezdte.
Mikorra elértek az ország közepéig a dics? seregek, tanár nélkül is kívülr?l fújták a leckét, mit, hogyan lehet fellelni a kétségbeesett lakosság rejtegetett vagyonkáiból. Az emberek, meg mint az illuzionisták, próbálták láthatatlanná tenni a láthatót. Legtöbbször azonban gyengére sikeredett a mutatvány, a szoldatok betéve ismerték a trükköket, nem hagyták becsapni magukat. El?fordult, ha a vodkag?zös kiskatonában nem hagyott maradandó élményt a produkció, taps helyett egy géppisztolysorozattal fejezte ki véleményét. Mint a népmese, szájról szájra szálltak az „Iván” történetek. Rettegés lett úrrá a megfásult embereken.
Amikor aztán híre ment, hogy a hadoszlop elért Tétény alá, mint a hangyák, ha támadás éri a kolóniát, és a dolgozók a bábokat próbálják biztos helyre hurcolni, lázas futkosás kezd?dött. Karórát, zsebórát, vekkert, aranyat – már akinek egyáltalán volt – szekrény mélyére, padlásra rejtettek; csak el a szem el?l. Krumplit valahová a cs?r alá, pincébe a szén mögé dugni. N?ket rongyos göncökbe bújtatni, koszossá, öreggé tenni, férfivá maszkírozni, kiradírozni kívánatosságukat. Ez utóbbi kapkodásban kevesen tudták, hogy a dics?séges sereg tagjai kevésbé válogatósak. Meg is érkeztek, és annak rendje s módja szerint házról házra járva vittek, amit jónak láttak.
A rablóhangyák egyik dolgos tagja elérte a legkisebb portát, amely a zsákutca végében állt. Az ócska léckerítés kicsi kapuja pozdorjává törött, ahogy a szoldat belerúgott, megadta magát a fél kontinenst végig trappoló, havas csizmának. Ropogtak a léptek a tornác felé, odabentr?l a konyhaajtó kis ablakán át két szempár figyelte, amint a katona fellépett a lépcs?n. Géppisztolyát maga el?tt tartva benyitott, körbevizslatott a félhomályban, aztán megállapodott a tekintete a férfin, aki asszonya elé állt.
– Déduska, szoldat fasiszt? – kérdezte, de nem várt választ, elindult a szobába. Fegyvere csövével kinyitotta az apró ruhásszekrényt, kirángatta bel?le a gondosan összehajtott ruhákat. Odalépett az ágyhoz, beletúrt. Nem talált semmi kedvére valót, visszalépett a konyhába, ferdevágású szemével a sarokban álló férfit kereste.
– Déduska, csaszi, zolota? – tett fel egy újabb kérdést.
– Ponyemájes… Érted? – lépett közelebb hozzá, géppisztolyát a mellének nyomva.
Értette. Az els? világháborúban egy huszár f?hadnagy csicskása volt, aki szláv lánynak udvarolt, így ragadt rá valami a nyelvb?l.
– Óra, arany! – Lehajolt a t?zhely melletti szenesvödörhöz, és a fekete széndarabok közül el?kereste az öreg, kétcsengetty?s vekkert. Lassan, tétován nyújtotta oda a katonának.
– Harasó. Zolota nema?
A férfi a fejét rázta. Arany, sohasem volt.
– Bábuski – fordult most a n?höz, miközben levette a hátizsákját – kartofél, mjasza?
Látta, hogy nem érti. Kibogozta a zsák zsinórját, az óra megcsörrent, ahogy elt?nt benne.
– Mjasza…- ismételte, a szájára mutogatva.
– Ennivalót keres, krumplit, húst – súgta oda a feleségének.
Az tétován ingatta kezét, mutatva hogy nincs.
Az orosz kitartóan elindult a spájz felé, benyitott a kis, sötét helyiségbe. Hunyorogva forgatta a fejét, de itt sem talált semmit. Már éppen becsukta volna a kamra ajtaját, amikor kaparászó hang hallatszott belülr?l. Gyanakvóan megfordult, fülelt egy darabig. A férfi a t?zhelyhez ment, a piszkavassal hangosan kotorni kezdte a hamut, még a vödörbe is belebotlott.
Szándékosan tette. Amikor biztossá vált, hogy megkezd?dik a zabrálás, el kellett dugni a Torkos mamát valahová a ruszkik el?l. Néven nevezett egy kendermagos tyúk volt, az egyetlen, aki elkerülte a lábast. Nagyon megkedvelték a tollast, az asszonyt nem vitte rá a lélek, hogy levágja. A kedves állat kézb?l evett, az étvágya is túllengte egy átlagos baromfiét. Így lett Torkos mama a neve. Behozták magukhoz a házba a hideg el?l, szépen lassan családtaggá avanzsált a kiérdemesült. Egy mosófazékba dugták, tetejét lefedve, rá egy öt kilós mázsasúlyt, aztán be a spájzba.
„Nyilván megunta, azért kaparássza a bádogot.” – gondolta az asszony. Tudta, hogy az ura miért csap ekkora lármát.
– Sto eto? – mordult fel az orosz.
– Musi, egér…
A tatár újból belesett a kis homályos helyiségbe, majd megvet?en maga elé köpött, és visszarúgta az ajtót. Végignézett mindkett?jükön, aztán káromkodott egyet. Kilépett a tornácra, és a kert végében lév? cs?r felé vette az irányt. Körülvizslatta, végül az egyik sarkánál belerajzolt egy sárgát a hóba, és ahogyan jött, csikorgó léptekkel átlépve a kiskapu maradványait, elvonult az utca eleje felé.
Nézték, ahogyan távolodik, és akkor a férfi elborzadt. Amíg mindketten házi tollasukért aggódtak, meg sem fordult a fejükben, hogy itt járt közöttük az er?szak.
Az asszony megkönnyebbülten fogta meg ura kezét, nézték, ahogyan a lábuk között káricálva jön-megy az újból szabadságot nyert kedvencük.
Legutóbbi módosítás: 2011.11.06. @ 20:11 :: Rosmann László